Borvendég Zsuzsanna történész sorozata eredetileg a PestiSrácok oldalán jelent meg, ám bizonnyal vannak olyanok, akik lemaradtak róla. De azoknak is érdemes újra olvasniuk, akik nem minden részt olvasták. A teljes kép ismeretében érthetjük meg, hogyan jutottunk idáig?

Bródy István, az ismert író fia elindult 1947 tavaszán a nyugatnémet megszállási övezetek felé némi termékmintával a táskájában, hogy előkészítse a terepet a hivatalos gazdasági tárgyalások megkezdése előtt. Megbízója Vas Zoltán, a kommunisták nagyhatalmú gazdaságpolitikusa volt, a tárgyalópartnerei pedig háborús bűnösök, akiknek a materializmus, vagyis a pénz nevében megbocsájtottak. Az antifasizmus hősei is vígan kereskedtek „búcsúcédulákkal”, lett légyen szó akár a nácizmus, akár a kommunizmus bűneiről.

„Ebben a házban és néhány más épületben ezerhatszáz német tisztviselő ül […], természetesen olyanok, akik a régi világban, előbb Vilmos, aztán Weimar, végül pedig Hitler alatt is ugyanazok voltak. Egyik újság szerint az ezerhatszázból ezernek még mindig megvan a náci pártigazolványa.

Náci vagy nem náci: délelőtt tizenegykor, kialvatlanul, egy pohár vízzel a hasamban meg kellett kezdenem a munkát, amiért idejöttem és elindultam a nagy ház első emeletén, hogy megtaláljam azt a német embert, aki népe (helyesebben népének fele) nevében jogosult megmondani nekem: kell-e és mi Magyarországtól és mit tud Németország adni ezért?”

Bródy tehát könnyed vállrándítással lépett túl azon a kérdésen, hogy náci vagy nem náci, miközben úgy jelentéktelenítette el tárgyalópartnerei bűnét, hogy összemosta az ezernyi más közönséges tisztviselő személyével, akik a felettük gyakran változó rendszer állandó közkatonái voltak akár akaratuk ellenére is. De Bródy nem a hivatalnoki kar „sorozott bakáival” találkozott, hanem olyan emberekkel, akiket személyükben is terhelt a népirtás bűne.

Találkozott a magyarországi deportálások egyik fő felelősével is

Az az úr, akinél a kérdezősködést kezdtem, nem más, mint von Werkmeister, a budapesti német követség egykori tanácsosa – írta Bródy. Valóban, Karl Werkmeister a Harmadik Birodalom képviseletében töltött el éveket Budapesten.

Zsindely Ferenc, a Kállay-kormány kereskedelmi és közlekedésügyi miniszterének nemrégen megjelent naplójában (Miniszter a frontvonalban. Zsindely Ferenc naplója. A bevezető tanulmányt és a jegyzeteket Szekér Nóra írta.) így jellemezte Werkmeistert egy 1941-ből származó bejegyzésében:

Ez a Werkmeister egy nagy disznó. A magyarságnak is alighanem veszett ellensége, a kormánynak mindenképpen az. […] Werkmeister ugyanis minden, csak nem úr. Éhes, gyűjtögető, mohó, szatócs.

Ez a mohó szatócs 1936 és 1944 között szolgált Budapesten diplomataként.

A német megszállás után Veesenmayer helyettese lett, ő készítette elő a magyarországi zsidó deportálások lebonyolítását, és szerepe volt az 1944. októberi nyilas puccs kivitelezésében is. Werkmeister elkerülte a felelősségre vonást a háború után, a német gazdaságirányítás kulcsembere lett, ő volt a vezetője annak az intézménynek, amely a Marshall-segély elosztását, felhasználását irányította. 1954-ben megkapta a Német Szövetségi Köztársaság egyik legmagasabb állami kitüntetését, és 1961-ben stockholmi nagykövetté nevezték ki.

Bródy tárgyalópartnerei között volt Herbert Schellpeper is, aki a háború alatt hosszabb időt töltött hazánkban, „ő irányította a mezőgazdasági termények Németországba való kiszállítását”. 1945 után a náci adminisztrációban betöltött szerepe miatt néhány hónapig internáló táborban raboskodott, de angol kezdeményezésre szabadlábra helyezték – vélhetően valamelyik szövetséges hírszerző szolgálatnak sikerült őt együttműködésre bírnia, így hamar visszakerült arra a területre, amelyen korábban dolgozott. Schellpeper legalább az ötvenes évek közepéig meghatározó figura volt Magyarország nyugati kapcsolatrendszerében, a hazai külkereskedelmi vezetés kellőképpen „jutalmazta” szorgos lobbitevékenységét, amivel kedvező feltételeket tudott kialakítani magyar megbízói számára.

Herbert Schellpeper

A kép forrása: ÁBTL

A hazai hírszerzés irataiból kiderül, hogy számos alkalommal szerzett meg részükre érzékeny gazdasági adatokat, terveket, vagy akár egy üzleti tárgyalás előtt a magyar fél rendelkezésére bocsátott olyan információkat, amely az alkudozás során helyzeti előnyt biztosított számukra. Mindezért természetesen kenőpénzeket zsebelhetett be, de végső motivációja feltehetően mégis Amerika-gyűlölete volt.

Számos korábbi párttárásával egyetemben Schellpeper sem tudott belenyugodni hazája feldarabolásába, az amerikai csapatokra idegen megszállóként tekintett, és inkább a Szovjetuniótól várta az újraegyesítés lehetőségét, mint az Egyesült Államoktól. Nem csoda hát, hogy előszeretettel játszotta ki az USA által kényszerített embargós és kereskedelmi szabályokat.

Englert úr, Magyarország egyik „kivéreztetője”

Hans Englert kereskedelmi ügynök neve is azon a listán szerepelt, akiket Vas Zoltán követének fel kellett keresnie. Kifogástalanul beszélt magyarul, hiszen korábban 12 évet töltött Budapesten a harmadik birodalom kereskedelmi attaséjaként. Englert kereskedelmi tanácsost a Petúr László szerkesztette Képes Figyelő elsők között nevezte háborús bűnösnek 1945-ben. Az újság így fogalmaz:

Főképpen a mezőgazdasági kivitelt szorgalmazta, mellékesen pedig a budapesti németek nemzeti szocialista életszemléletének irányítója volt.

A cikk írója szerint Englertnek szerepe volt abban is, hogy az ország olajkészlete igény esetén bármikor a németek rendelkezésére álljon, függetlenül a magyar ipar szükségleteitől. De háborús bűnösség ide vagy oda, Bródy és Englert üzleti kapcsolata nem merült ki egyetlen látogatásban: miután Bródy István az 1949-ben megnyíló frankfurti kereskedelmi kirendeltség első vezetőjeként a nyugatnémet városba érkezett, az ex-náci gazdaságdiplomata lett egyik legfontosabb üzletfele és segítője.

Bródy apósát és anyósát üzletfelei „ölték meg”

Vajon hogyan élte meg Bródy István, aki nem sokkal korábban gyászolta meg feleségének gázkamrákban legyilkolt szüleit, hogy olyan emberekkel tárgyal, akik akár személyesen is közreműködtek a felfoghatatlan népirtásban? Szerencsére nem kell találgatnunk, maga ad felelet erre a kérdésre a már idézett cikkében: „Azután a rablógyilkos merénylet után, amelybe Magyarország majdnem belehalt, szabad-e olyan embernek, aki itt született, azon dolgozni, hogy a mi magunkat vessék el a német földbe és a német anyák a mi tollunkból tömjenek vánkost a gyerekeik számára? A kérdésre az a felelet, hogy az élet törvénye nem ismer más szempontot, mint a materiálist, a természetest. Aki ennek a törvénynek nem engedelmeskedik, legyen az egy ember vagy egész nemzet, belehal a hősiességbe, az érzelmekbe, a büszkeségbe, a bújába, a gyűlölségébe vagy a szeretetébe.

A gyilkosok mosdatásának trükkje

Hát Bródy Istvánnak nem kellett ilyesmibe belehalnia. Az önmentegető magyarázat szemléletesen világít rá arra, hogy a háború után a kommunisták által meghirdetett kollektív bűnösség nem egyszerűen csak az illegális zabráláshoz, ártatlanok málenkij robotra való elhurcolásához nyújtott erkölcstelen alapot, hanem a valódi bűnök és a valódi bűnösök eltakarására, mentegetésére is használható volt.

Összemosták a bűnöst és az áldozatot, ezzel jelentéktelenítve el a felelősségre vonás szükségességét. Hiszen jelen esetben sem azzal volt a probléma, hogy a német gyermekek párnájába magyar toll került, hanem azzal, hogy miközben százezreket bélyegeztek és büntettek meg ártatlanul, a valódi gyilkosok a „materializmus jegyében” mentesültek a felelősségre vonás alól.

Nácik

Nácik – illusztráció (kép forrása: Fortepan)

A kollektív bűnösség elméletének bolsevik trükkje lehetőséget adott a látszat nagyvonalúságra, amellyel valójában a gyilkost mosdatták:

Engedjük meg, hogy a rablógyilkos levesse véres ruháját, húzzon frisset és ha nincs neki, adjunk a magunkéból szappant és törülközőt a nagy tisztálkodáshoz – tette hozzá Bródy. (Gondolom, nem kell magyaráznom, hogy két évvel a második világháború lezárása után egy zsidó származású ember szájából mennyire fájdalmasan hat, hogy puszta pénzügyi megfontolások alapján tisztára akarja mosni a valódi gyilkosokat. Ráadásul szappannal.)

Bródy István 1947-es útja elérte a célját. Néhány héttel később már hivatalos delegáció érkezett az amerikai megszállási övezetbe, és kezdte meg tárgyalásait a fent említett személyekkel az éves kereskedelmi megállapodások részleteiről.

A frankfurti kirendeltség kulcsszerepe

A kiépülő szoros gazdasági kapcsolatok kézben tartására hozták létre a frankfurti kereskedelmi kirendeltséget, amely 1949-től működött. A hely természetesen titkosszolgálati bázis is volt, kiemelkedő szerepet játszott a külkereskedelmi hálózat kiépítésében, így ebben a sorozatban is vissza-vissza fog térni a frankfurti kirendeltség, mint történeteink egyik színhelye. A kereskedelmi iroda első vezetője Bródy István lett, ő alapozta meg annak a korrupciós hálózatnak a létrejöttét, amely 1956 után már uralta a magyar piacot.

Bródy további tevékenységéről keveset tudunk, az állambiztonsági anyagokban ritkán szerepel a neve, pedig titkosszolgálati háttér nélkül nem kerülhetett volna a frankfurti állomáshelyre. 1950-ben Kubába küldték, ahová sikertelenül próbált magyar termékeket exportálni; a szigetország vállalatai ekkor még nem szívesen kötöttek üzleteket a szatellitállamok kereskedőivel. 1951-ben Bródy István „disszidált”, de erről szinte semmi információ nem került elő, csak annyit lehet tudni, hogy még előtte, kubai áthelyezésekor magával vitte a frankfurti kirendeltségen lévő dokumentációt.

Vajon előre eltervezte, hogy átáll a másik oldalra, azért vitte magával a kirendeltség titkos iratait? Vagy szökése csak megrendezett volt, és a nagyobb hitelesség érdekében voltak nála a különböző megállapodások papírjai, hogy legyen mivel csalit dobni az ellenséges titkosszolgálatnak? Bármelyik lehetőség elképzelhető.

Párizsi, majd kubai esztendők

Először Párizsban élt, majd Kubában talált megélhetést egy nagyvállalatnál, ahol az volt a feladata, hogy „a világ jelentősebb lapjaiból időről-időre gazdasági vonatkozású hírszemlét állított össze” – olvashatjuk egy halála után megjelent méltatásban.

Castro hatalomra jutása után Brazíliában telepedett le. A brazíliai magyar emigráció aktív tagjaként élt az elkövetkező években: a Magyarországról elszármazott vállalkozó, Deutsch Géza cégénél kapott munkát. Deutsch maga is Vas Zoltán köreihez tartozott a háború utáni években; egy korábbi részben már részletezett, csempészésre szakosodott kommunista vállalat, a West Orient alkalmazottja volt, majd a Gabonakereskedelmi Vállalat igazgatója lett. 1948-ban hagyta el Magyarországot és kezdett új életet Dél-Amerikában, megalapítva saját vállalkozását, a Degeza nevű kereskedelmi céget.

A Degeza munkalehetőséget adott több hazánkból emigrált személynek is, de jellemző, hogy kimondottan Vas Zoltán egykori munkatársai (például Kelemen Péter, Vas titkára) tartoztak Deutsch legközelebbi kapcsolatai közé – legalábbis az állambiztonság információi szerint.

Bródy István néhány éves brazil kitérője után az Egyesült Államokban lelt otthonra; Miami Beachen élt, az öböl partján egy hatalmas bérpalotában.

Megfigyelésünk szerint Bródy Pistáék jómódban éltek. Fizetését továbbra is kapta az egykori kubai vállalattól – olvashatjuk nekrológjában. Vajon miért fizethetett az időközben kommunistává vált ország minden valószínűség szerint államosított vállalata egy Miamiban élő újságírónak? A kérdésre nem tudok válaszolni.

Forrás: PestiSrácok

Szerző: Borvendég Zsuzsanna történész

(Címképen: Vas Zoltán (jobbra) az első “szabad” könyvhét megnyitóján. Forrás: Fortepan)