Osztie Zoltán: Keresztényüldözés Magyarországon 1.

A CÖF-CÖKA által alapított Civil Igazságtételi Bizottság munkája alapvetően a kommunizmus idején elkövetett, máig feltáratlan és így következmények nélkül maradt bűnök bemutatását végzi. A legkevésbé feltárt terület a keresztény papok, apácák, sőt az egyszerű hívő emberek ellen folytatott hadjárat. A kommunisták jól tudták, hogy a hívő emberek közössége a legveszélyesebb emberellenes utópiájukra nézve, érthető tehát, hogy a megfélemlítés, sőt a fizikai bántalmazás is „belefért a klerikális reakció” elleni fellépésükbe. Osztie Zoltán elemzése ezeket a bűnöket tárja fel.

A magyarországi keresztényüldözés kérdését érdemes először tágabb perspektívából látni és megérteni. Hazánk sem elszigetelt föld, minden, ami történik összefüggésben van a világban zajló folyamatokkal.

Először is fennállásának kezdete óta a keresztény közösség történelmét végigkísérik az üldözések. Nem volt olyan korszak, amikor ezek ne jutottak volna érvényre. A keresztény egyház a vértanúk egyháza. Jézus Krisztus erre tudatosan készítette föl tanítványait: ha engem üldöztek, titeket is üldözni fognak, mert nem nagyobb a szolga uránál, sem a küldött küldőjénél. Figyelemre méltó tény, hogy az első tizenkét tanítványa közül tizenegy vére hullásával igazolta hűségét a Megváltónak vallott Jézus iránt. Az első három évszázad a katakombák kora, amikor Rómában a keresztények földalatti alagutakba szorultak az üldöző hatóságok elől.

Napjainkban sem különb a helyzet, annak ellenére, hogy Európában ebből csak a híreken keresztül értesülhetünk, melyekkel nem sokan éreznek együtt. Tény, hogy a világban naponta 13 embertársunkat likvidálják pusztán azért, mert keresztény. Összességében 340 millió embert ér üldözés a hite miatt, melyért a keresztény közösség a legüldözöttebb vallási csoport a világon. Minden öt, hitéért üldözött emberből négy keresztény. Érdemes figyelemmel kísérni például a CitizenGo nemzetközi szervezet munkáját, mely rendre dokumentálja az üldözések fejleményeit, konkrét eseteit.

Büszkeséggel kell eltöltsön bennünket, hogy Magyarország Kormánya példaértékű módon és hatékonysággal találta meg a módját annak, ahogy érdemi segítséget nyújthat az üldözést szenvedőknek. „A világban zajló keresztényüldözésről szóló legfrissebb kutatások riasztó fejleményekről számolnak be: az üldözöttek és fenyegetettek száma évről évre nő, és immár a 340 millió főt is meghaladja. 2019-ben átlagosan 13 keresztényt gyilkoltak meg minden egyes nap pusztán a hite miatt. Magyarország Kormánya úgy döntött, nem nézi tétlenül és nem hagyja szó nélkül az egyes térségben már népirtás szintű keresztényüldözést… A Hungary Helps Program keretében 2017 és 2021 között összesen több mint 21 milliárd forint értékben valósultak meg projektek, elsősorban a Közel-Keleten és a szubszaharai Afrikában. A támogatás összege az ösztöndíjprogrammal együtt közel 23 milliárd forint. Összesen több mint 170 projekt segítette a válságövezetekben szenvedőket. A megvalósult projektek az ENSZ által meghatározott 17 fenntartható fejlődési cél közül 13 megvalósulásához közvetlenül hozzájárulnak.”

Mindezt azért mondtuk el, mert amikor a totalitárius rendszerek keresztényeket ért üldözése a téma, akkor nem pusztán múltbéli, történelmi eseményeket elevenítünk fel, hiszen a történelem ismétli önmagát. Az elmúlt század rémtetteinek hatása velünk élő történelem: más lenne az egyházi, társadalmi életünk, ha nem szenvednénk ma is az elveszettek hiánya miatt és nem alakítaná jelenünket az egykori (és jelenkori) istentelen hatalmak tobzódása.

Mielőtt a kommunista diktatúra magyarországi áldozatairól megemlékeznénk, rehabilitálásukról elgondolkoznánk, elevenítsünk még fel néhány történést, amely segít a megértésben.

Az elmúlt században két olyan történelmi léptékű kísérlet történt, amely megpróbálta a társadalmak életét Isten nélkül berendezni. Az egyik a nemzetiszocialista diktatúra kísérlete volt, Auschwitzhoz vezetett, a másik a kommunista szocializmusé, melynek Gulág a végállomása. Az emberiség történelmének legsötétebb fejezetei ezek, melyekben százmilliók váltak áldozattá. „Soha többé ilyet” – halljuk újra és újra a megemlékezések szónokaitól, és a népirtások folytatódnak. Egyetlen olyan erő, szervezet, közösség van, amely kétezer év óta következetesen emeli föl a hangját, tiltakozik, szemben áll a diktátorokkal, és a valódi szolidaritás szellemében segítséget nyújt: a katolikus egyház. Az általunk érintett korszakban, a XX. században is így volt ez. Ennek legcáfolhatatlanabb bizonyítéka az a két enciklika (pápai megnyilatkozás), melyet XI. Piusz pápa adott ki 1937. március 19. és 21-én. Az első az „ateista kommunizmus” ellen foglalt állást Divini Redemtoris kezdettel, s azt „sátánista csapásként” bélyegezte meg. A másik pedig a nemzetiszocializmust leplezte le, melynek első szavai önmagukban véve is sokatmondóak: Mit berennender Sorge. A pápaság kétezer éves történelmében nem volt rá példa, hogy annak a helyi egyháznak a nyelvén írta meg üzenetét az egyházfő, melyet a téma különösen érint. Ráadásul az eredeti megfogalmazást az az Eugenio Pacelli bíboros államtitkár fogalmazta át radikálissá, aki müncheni és berlini nuncius is volt. Már ezen hivatalaiban, majd pedig XII. Piusz pápaként minden eszközt megragadva szállt szembe Hitlerrel. 1917 és 1929 között német földön mondott 44 beszédéből legalább negyven értékelhető a nemzetiszocializmussal szembeni ellenállásként.

A kommunizmus pedig egy jottányival sem volt különb a nemzetiszocializmustól, hiszen „mindkét ideológia az európai és a keresztény kultúrát fenyegeti. Mindkettő materialista, vallásellenes, totalitárius, kegyetlen és militarista… Az élettől elvitatják a szentséget, az embert megfosztják a méltóságától, jelentőségétől és transzcendens jellegétől, és a rasszista uralmi célok puszta eszközévé alacsonyítják”.

A szovjet diktátor, Joszif Sztálin 1937-1938 között mintegy „másfél millió szovjet polgárt üldözött, vagy deportált, akik közül 700 ezren haltak meg. 1937-től a Szovjetunióban nem volt egyetlen székében lévő püspök sem. 1941-ig mintegy 350.000 ortodox hívőt ért üldözés a hite miatt, köztük 140.000 volt pap. Csak a két említett pápai enciklika megjelenésének évében, 1937-ben 150.000 hívőt tartóztattak le, közülük 80.000 embert gyilkoltak meg. A Szovjetunió középső területén az 1920-as évekhez viszonyítva 1941-ben a templomok 95%-át bezárták, vagy lerombolták.”

A tények fontos történelmi tanúságul szolgálnak. Minden gyökerében istentagadó rendszer inkább előbb, mint utóbb totalitárius diktatúrává válik és emberellenessé lesz. A tétel fordítva is igaz: minden népirtásba torkolló berendezkedés, államhatalom gyökerében istentelen ideológia húzódik meg. Ezt fogalmazta meg a már végóráit élő XI. Piusz pápa a német püspökökkel történt találkozása alkalmával 1937. január 17-én, az említett két enciklikája megjelenésének előkészítésekor: „A nemzetiszocializmus célját és módszereit tekintve nem más, mint a bolsevizmus”.

Egyáltalán nem csodálkozhatunk tehát azon, hogy a kétféle diktatúra magyar adaptációja ugyanazokat a tüneteket produkálta, mint a nemzetközi porondon. Ugyanaz az ideológiai háttér, ugyanaz a módszer a cél elérése érdekében: korlátlan hatalmat szerezni mindazon személyek és szervezetek likvidálásával, akik a siker útjában állnak.

Mielőtt rátérnénk a hazai történések áttekintésére, hadd elevenítsek föl a kor tanújaként egy személyes tapasztalatot. 1976-ban érettségiztem és 1982-ben fejeztem be teológiai tanulmányaimat a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Hittudományi Karán (akkoriban az intézmény a Hittudományi Akadémia nevet viselte). Három jellemző esemény mutatta meg a „gulyás-kommunizmusnak” nevezett kádári korszak légkörét. Egyrészt ismertük a kispaptársak közül azokat, akik beépített személyekként voltak közöttünk, nyilvánvaló küldetéssel. Ez kiderült magatartásukból, többnyire az évek múltával távoztak a szemináriumból (papnevelő intézet) és többek későbbi tragikus sorsa mutatta, hogy tönkretették őket. A diktatórikus rendszerek egyik tipikus módszere, hogy saját érdekükben eszközként fölhasználják a kiválasztottakat, legyenek azok célszemélyek, vagy társadalmi csoportok. „Mór megtettek kötelességét, mór mehet” – mondja a közmondás, vagyis, ha betöltötték feladatukat, már nem törődtek velük, elvetették, rosszabb esetben elhallgattatták őket.

A második találkozás a „békepapi mozgalom” – hoz kapcsolódott. Az „oszd meg és uralkodj” elv alapján alakította meg a rendszer ezt a szerveződést, melyen keresztül megosztotta a felső és az alsópapságot, valamint bizalmatlanságot keltett a lelkészek között. Itt is működött a beépítettek hálózata, voltak, akiknek jelenteniük kellett, akiket valamivel zsaroltak, vagy gyengeségeiket ismerve fölhasználtak. A mozgalomban való részvételt egy ideig kötelezővé tették, és megtorlásban részesültek azok, akik ellen álltak. Emlékezetes a tömeges elbocsájtás a Központi Papnevelő Intézetből. 1959. „Az Állami Egyházügyi Hivatal kívánságára a Hittudományi Akadémia dékánja és a Központi Szem. rektora megkérte Hamvas püspököt, rendeltesse el a püspöki karral a kispapok kötelező megjelenését az 1959. I. 23-i országos papi békegyűlésen, mert távolmaradásuk a szemináriumra és a maguk személyére is kellemetlen következménnyel járhat.” – 1959. I. 22: a püspöki konferencia után Hamvas Endre csanádi püspök a dékán, a rektor, s az egri káptalani helynök jelenlétében közölte a „határozatot”, amit az egyik prefektus a vacsora alatt ismertetett. A kispapok azonban (3 kivételével) a szemináriumban maradtak, nem vettek részt a békegyűlésen. Az ÁEH dokumentuma szerint: az Akadémiáról Artner Edgárt nyugdíjazni kellett, Bánk Józsefet vidéki plébániára helyezték, a papnevelő intézetből Pap Imre spirituálist és Liptay György prefektust vidékre helyezték, Takács Nándor karnagyot el kell távolítani (kijelölték a kinevezendőket is); a hallgatók közül ki kellett zárni a papnevelő intézetből és Magyarország valamennyi teológiájáról és szemináriumából: Cséfalvay Pál, Nagy Imre VI. éves, Adorjáni Vit Gábor, Arató László, Krichenbaum József, Rózsa István, Rubint Ferenc, Szakál Antal, Székely Tibor, Tabódy István V. éves, Kis Dénes IV. éves, Nemes Balázs III. éves, Sulyok Tibor és Takács László II. éves hallgatókat.

Grősz József érsek a rektorhoz írt levelében közölte: „Elrendeljük tehát, hogy mindazokat, akik a Püspöki Karhoz írt levéllel magukat azonosítják, Rektor Úr küldje vissza ordináriusukhoz, aki további sorsuk felől intézkedni fog”. Mellékelte az érsek azt a nyilatkozatot, amelyet elvártak a növendékektől, azon megjegyzésével, hogy a kalocsai növendékek nem írták alá, így azokat elbocsátotta. Az ordináriusok maguk elé idézték növendékeiket nyilatkozattételre. A többség közösséget vállalt az elbocsátott 14 társukkal, így őket elbocsátották. A szeminárium majdnem teljesen kiürült, az 1958/59. tanév II. féléve az Akadémia külső hallgatóival és a szeminárium néhány növendékével folytatódott. A fenntartási gondok miatt az elöljáróság javasolta a szeminárium benépesítését, s az Akadémia tantervének módosítását. Szerintük a 60 növendékből 40 alkalmas az „átnevelésre”.

Érdekes volt megtapasztalni a diktatúra alakulását. A kettővel fölöttünk lévő évfolyam névre szólóan kapta a békegyűlésre szóló meghívót, az eggyel fölöttünk lévő évfolyam csak évfolyam szinten, a mi évfolyamunk pedig már nem kapott ilyet. A lejáratott békepapi mozgalom már nem volt alkalmas eszköz a hatalom céljának elérése érdekében.

A beépítés és megfélemlítés eszköztára azonban még működött. Az Egyetemről nyári, német nyelvkurzusra küldtek Bécsbe, ahol egy katolikus ifjúsági szervezet látott vendégül minket. Ahhoz, hogy útlevelet kapjunk berendeltek az Andrássy útra az „Útlevél Osztály”–ra. A kihallgató tiszt egy órai várakoztatás után hóna alatt a levelezésem fénymásolatával – tudtuk, hogy a leveleinket fölbontják – jött föl az emeletre, ahol egy szobába vezetett és helyet mutatott. Majd elkezdődött a puhítás:a szentelés után bizonyára szeretnék valamilyen jó plébániára kerülni, ebben segítenek nekem, cserébe találkozunk időközönként. Mert fontos a párbeszéd az állam és az egyház között. Ha egy faluban én és a buzgó párttitkár között konfliktus adódna, könnyen megoldjuk a jó kapcsolat segítségével hangzott a fölvetés. Mondtam, hogy a párbeszédet a hivatalos egyházi és állami elöljárók végzik, ebben nekem nincs kompetenciám. Kedves hely pedig nincs, hiszen mi engedelmességgel tartozunk a főpásztornak, így oda megyünk dolgozni, ahová dispozíciót (helyezést) kapunk. Miután egyértelművé vált, hogy velem nem megy semmire, elengedett és az útlevelet is megkaptam. Ezt követően már nem zaklattak többé.

(folytatjuk)

Szerző: Osztie Zoltán

(Címkép: okatolikus.hu)