A CÖF-CÖKA által alapított Civil Igazságtételi Bizottság munkája alapvetően a kommunizmus idején elkövetett, máig feltáratlan és így következmények nélkül maradt bűnök bemutatását végzi. A legkevésbé feltárt terület a keresztény papok, apácák, sőt az egyszerű hívő emberek ellen folytatott hadjárat. A kommunisták jól tudták, hogy a hívő emberek közössége a legveszélyesebb emberellenes utópiájukra nézve, érthető tehát, hogy a megfélemlítés, sőt a fizikai bántalmazás is „belefért a klerikális reakció” elleni fellépésükbe. Osztie Zoltán elemzése ezeket a bűnöket tárja fel.

A következő sorokban azokról a rendtársakról szólunk, akik az elmúlt évtizedekben a hatóságok előtt is bizonyságot tettek apostoli hivatásukról. Mint tudjuk alapítónőnk Ward Mária, Loyolai Szent Ignác szabályaira építette Intézetünk lelkiségét. Ebben a konstitúcióban Szent Ignác a szenvedő Krisztust állítja elénk, és határozottan felszólít, hogy vágyakozzunk az ő ruháját és díszjeleit viselni – azaz fogadjuk örömmel a megalázásokat, a hamis vádakat és az üldöztetéseket.

Ward Mária érzékeny lelke jól felfogta ezen szavak igazi jelentését és értékes örökségként adta tovább nővéreinek. Szerzetesi nevelésünk tehát elsősorban a kereszt misztériumának megértésére irányul. Isten ezt a kegyelmet mindenkinek különböző módon adja meg az Ő kifürkészhetetlen akarata szerint. Az ötvenes, hatvanas, hetvenes években a magyar szerzeteseknek és családoknak egyaránt bőven volt alkalmuk a krisztusi sors ezen útját megjárniuk, sokaknak nyilvánosan is tanúságot kellett tenni hitük mellett. A mi Intézetünk sem maradt ez alól kivétel. A legintenzívebben zaklatott személyek azok voltak, akikről a következő adatok fennmaradtak, továbbá az ő elöljáróik és közvetlen társaik. Fiatal szerzetesnővérek és világban élő elkötelezett fiatal leányok is. Rajtuk kívül – rendtársaink közül – sokan hitoktattak családoknál vagy plébániákon. Ők éppen úgy kockáztattak, és sok szorongást viseltek el, de nagyobb összeütközéstől megóvta őket az Úr.

Czigány M. Borbála és testvére, Magdolna

A szétszóratás után rendi testvéreink közül többen visszatértek a szülői házba. Czigány M. Borbála, és testvére Magdolna Lajosmizsére – egy Kecskeméthez közeli településre – mentek. Szorgalmasan dolgoztak édesanyjuk mellett, és gondosan kerültek minden feltűnést.

1952. július 2-án délben az asztalnál ültek, amikor kézbesítettek számukra a helyi rendőr-őrstől egy behívót aznap délutánra. „Csak néhány percről van szó” – tették hozzá. Ebből a néhány percből aztán keserves tizenhárom hónap lett. Csak úgy, ahogy voltak, könnyű nyári ruhában, kézitáska nélkül jelentek meg a megadott időpontban a hivatalos helyiségben. A helybeli rendőrök eleinte kicsit zavarban voltak, hiszen a faluban mindenki ismert mindenkit – de aztán egyre gyanúsabbá vált a helyzet. Először megmosatták velük az ottani ablakokat, majd közölték, hogy bent kell tölteniük az éjszakát, mivel kora reggel Kecskemétre kísérik őket. Közben a faluban lakó két Jézus Szíve Néplányt is behívatták, így négyesben töltötték az éjszakát egy támla nélküli fapadon. Fogalmuk sem volt, miért kerültek ebbe a helyzetbe.

Reggel valóban Kecskemétre vitték őket, ahol három hétig voltak a fogdában. A vád a hitoktatás beíratással volt kapcsolatban: ez azonban hamis ok volt, mivel ők nem vettek részt abban az ügyes akcióban, melyet a falubeli plébános szervezett – sőt, még csak nem is tudtak róla.

Ebben az időszakban az egyház ellenségei még hittek abban, hogy tilalmukkal, megfélemlítéssel, tűzzel-vassal kiirtható a vallásosság, megszüntethető a hitoktatás. A lajosmizsei iskolaigazgató is így gondolkodott – vagy egyéni ambíciók fűtötték – mert a hivatalosan kiadott hitoktatás-beíratási rendelet végrehajtását minden módon megnehezítette. Érdemes ezt az esetet felidézni.

Az előírás az volt, hogy az egyik szülőnek meg kellett jelennie az iskolában, és magával kellett vinnie a másik szülő írásbeli nyilatkozatát, amelyben határozottan kérik a vallások-tatást. Az időpontot az iskolaigazgató adta meg: a jelzett napon délelőtt 10-12-ig. Meglepetten tapasztalta, hogy már 8 órakor az összes édesanya ott várakozott a folyosón. El-képzelhető, hogy gyűlt benne az indulat. Fél 11-ig várakoztatta őket, majd azzal a képtelen és jogtalan ötlettel állt elő, hogy az anyák menjenek haza a gyerekekért, hogy ők is személyesen nyilatkozzanak. Ez egyúttal azt is jelentette, hogy nem érnek vissza 12-re és így a beíratás elmarad. Ekkor az asszonyoknak elfogyott a türelmük, széket ragadtak és az igazgató ellen mentek úgy, hogy annak az ablakon kellett kimenekülnie.

Ezt a szégyent, melyet saját maga okozott magának, nem tudta feldolgozni és bűnbakot keresett. Ráfogta a négy szerzetesnőre, hogy ők agitáltak a hitoktatás mellett – noha erről szó sem volt. (A plébános a ministránsok által értesítette a családokat: a gyerekek egymásnak adták át a hírt.)

A nővérekkel nem közölték, hogy mi a letartóztatásuk oka – illetve bizonytalan és bizonyíthatatlan vádakat soroltak, amelyeknek ez volt a lényege, hogy jelenlétük nem kívánatos a faluban, munkájukra pedig ott van szüksége az államnak, ahová irányítják őket. Kecskemétről Pestre, a Mosoni útra hozták őket: innét aztán a Dunántúlra, Perkáta mellé, egy Beregkút nevű telepre kerültek, kényszermunkára. Itt megélték mindazt, amit olvastunk, hallottunk vagy filmen láttunk az ilyen táborokból. Százötvenen voltak összezsúfolva egy istállószerű helyiségben. Télen-nyáron háromemeletes ágyakkal, piszkos pokróccal. A rabok többsége közbűntényes volt, és csak néhányan politikai foglyok. A nővérek igyekeztek egymás mellett maradni, egy munkabrigádot is képeztek. A négy lajosmizsei mellett volt más rendi apáca is. A mieink néhány Salvator nővérre emlékeznek. Volt egy „grófi brigád” is, Andrássy Júlia és egy Eszterházy grófnő vezetésével. Minden munkában a két brigád vitte el a pálmát, 160-170%-ot teljesítve. Ha valaki nagyon kimerült vagy beteg volt közülük, a többiek helyettük is dolgoztak.

A munkahelyre napi 4-5 km földes úton jutottak el, esőben, sárban és tűző napsütésben. Olykor jóval messzebbre is hajtották őket. Volt úgy, hogy óriási viharban, szüntelen villámlások közepette bukdácsolták végig az utat. A három-négy számmal nagyobb bakancs feltörte a lábukat: előfordult, hogy egy öreg nővért ölben vittek a többiek, de nem panaszkodtak. E néma türelmükért és segítőkészségükért megszerették őket a rabtársak. Nagy szükség van ilyen helyen nyugodt és fegyelmezett személyekre, hisz belső lázadás izzik az elnyúzott idegrendszerekben. A lázadást kínzásnak megfelelő kifárasztással igyekeztek megelőzni a fegyőrök. Ennek módszere az éjszakai felkeltés, sorakozó és vigyáz állás a szabadban, tíz fokos hidegben, tíz perctől fél óráig terjedő időben, egy éjszaka többször is. Ráadásul ilyenkor a hálóhelyen szétdobálnak mindent, szétszerelik az emeletes ágyakat, a pléhlavórokban ázó fehérneműket mindenestül kiöntik az ablakon. De lehetne még sorolni a megaláztatásokat, melyeket a mi nővéreink és a többiek is teljes Istenre hagyatkozással viseltek.

A végzett munka változatos volt: kavicsbánya és kőművesség, téglahordás lefagyott ujjakkal és hasonlók. Legrosszabb emlékük a forró nyárban végzett tarlómunka, marokszedés, kévekötés vízivás nélkül, hajnaltól estig. Amikor megjelentek a lajtoskocsik, és a foglyok rohantak feléjük, visszazavarták őket és a vizet a porba öntötték. A híg levest nem ehették meg a fák árnyékában csak a tűző napon. Volt, aki égési sebeket kapott.

Felfoghatatlan a gonoszság és a gyűlölet! Ez az ő órájuk, és a sötétség hatalmáé. Az egyik arisztokrata hölgy néhány szem földiszedret talált a porban kúszó indák között és boldogan mutatta. Ekkor a szadista őr ráparancsolt, hogy fél lábra állva egy óra hosszat tartsa magasra a kis csokor gyümölcsöt a harminc fokos melegben. Utána fél lába használhatatlan lett: összeesett, de felrángatták.

Két nővérünk közül az egyik igen vékony volt és gyenge szervezetű. Többször megbetegedett a táborban, ezért egy időre rendes börtönbe tették. Testvére egy alkalommal jeges szélben végzett kőművesmunka közben mellhártyagyulladást kapott, amelyet nem jól diagnosztizáltak, és nem gyógyították. Ennek a betegségnek évekre kiható következményei lettek.

Minden szenvedésben az ima erősítette őket. A táborlét elején még bejuthatott hozzájuk a perkátai plébános, és ilyenkor részesülhettek a szentségekben. Később erre rájöttek és megtiltották. Egy alkalommal, jóval később, öreg, töpörödött munkás kereste név szerint az egyik testvérünket, és egy kis gyufásdobozt nyújtott át neki. „A pap küldi” – mondta. Természetesen Eucharisztia volt az. Testvérünk örömmel osztotta szét a brigádnak.

A hónapok teltek: minden évszaknak meg voltak a maga nehézségei. A kilátástalanságot a teljes Istenre hagyatkozás tette elviselhetővé. Emlékeznek a közös imákra, halk éneklésekre, és néhány zöld ággal ünnepelt Karácsonyestére. Felkészültek arra, hogy talán soha nem ér véget a számkivetésük. Végül is 1953. július végén Nagy Imre miniszterelnök jóvoltából feloszlatták a tábort. A szerzetesnővéreket tovább ott tartották: a szabadulók sírva búcsúztak tőlük. A nővérek azt gondolták, hogy számukra nincs szabadulás. Ez a visszatartás azonban helyi túlkapás volt, és végül ők is távozhattak. A szabadság első óráira nagy örömmel emlékeznek vissza.

Végül egy kedves gesztust említenék meg. Mostanában – annyi év után – elmentek Nagy Imre sírjához a 301-es parcellába, és egy kis koszorút helyeztek el rajta. E két nővérünk pusztán szerzetesi mivolta miatt szenvedte el a meghurcolást.

Hisszük, hogy szenvedésük az egész közösség javára vált, és erőt sugároztak azoknak, akik utánuk következtek.

(folytatjuk)

Szerző: Osztie Zoltán

(Címkép illusztráció: Magyar Nemzeti Múzeum)