A kommunisták áldozatai 2.

A CÖF-CÖKA által alapított Civil Igazságtételi Bizottság munkája alapvetően a kommunizmus idején elkövetett, máig feltáratlan és így következmények nélkül maradt bűnök bemutatását végzi. Zétényi Zsolt tanulmánya a kommunista terror tombolásáról és a kommunisták áldozatairól szól.

A délvidéki kommunista népirtás 1944–45

1944 őszén a bevonuló jugoszláv kommunista partizánalakulatokból létesült új katonai hatóság, a Bánáti, Bácskai és Baranyai Katonai Igazgatás és az OZNA (Odelenje za Zastitu Naroda, vagyis Népvédelmi Osztály) állambiztonsági szerve ellenőrzése alatt katonai közigazgatást vezettek be Vajdaságban 1944. október 17-én. Ezt követően a kommunista pártvezetés (Jugoszláv Népfelszabadító Antifasiszta Tanács) utasítására etnikai alapú, per nélküli kollektív büntetőeljárásokat kezdtek. 1944–45 telén lakóhelyükön vagy gyűjtőtáborokban – korra és nemre való tekintet nélkül – tömegesen kínozták meg és végezték ki a magyar és a német nemzetiségű polgári lakosságot, a második világháborúban való kollektív bűnösséggel vádolva őket. A gyilkosságokat számos esetben szadista kegyetlenséggel, barbár módon követték el.

Egyes becslések szerint azonban az 1944–1945 telén meggyilkolt magyarok száma 20 000 és 45 000 között van. Sajti Enikő szegedi történész, egyetemi tanár biztos adatokkal alá-támaszthatóan 5000 fő körül határozza meg ezt a számot, ami nyilván kevesebb a becsülhető valóságosnál. A pontos számadatok tisztázása érdekében 2009-ben Szerbia kormánya vizsgálóbizottságot állított fel és az áldozatokról készített hivatalos adatbázisban eddig 59 554 nevet tudtak felsorolni. Közülük 2014-ig a nemzetiségi hovatartozás alapján 27 367 németet, 14 567 szerbet és 6112 magyart azonosítottak.

A második világháború és a követő évek szovjet kommunista hátterű szabadságfosztásainak, erőszakos cselekményeinek magyar áldozatai.

Fogolytáborok

GULAG GUPVI

A Magyarországról – a szövetséges nagyhatalmak hallgatólagos jóváhagyásával – elhurcolt, deportált legalább 700 000, legfeljebb 750 000-800 000 ember (hadifogoly és polgári személy) a GULAG vagy GUPVI táboraiba került, közülük mintegy 300 000, de legalább 200 000 meghalt a szállítás vagy a táborbeli rabság során.

A GULÁG és GUPVI munkatáborok nemcsak a történelemben elképzelhetetlen mértékű kizsákmányolást és legolcsóbb rabszolgamunkát jelentettek, hanem ártatlan emberek tömeges pusztulását okozva az etnikai tisztogatás eszközei is voltak. Minden egyes magyar áldozatot a kommunizmus áldozatainak kell tekintenünk. Azokat mindenképpen, akik nem katonaként kerültek idegen földre, s azokat a hadifogoly katonákat is, akiket a békeszerződés megkötése után tovább is fogva tartottak, s ilyen körülmények között haltak meg.

A Szovjet katonai hatalom és kommunista önkény kártételeinek sorában külön fejezetet érdemelnek a szovjet katonai bíróságok ítéletei alapján kivégzettek és elhurcoltak.

A hadműveleti területen és utána is a békeszerződésig működtek a szovjet katonai törvényszékek az egyes hadtestek mellett is, majd összevontan, így a harmadik ukrán front szervezetében is, mint fellebbezési fórumok. Az ismertetett fogoly számadatokból az következik, hogy a nem katona elhurcoltak száma 120 ezer és 200 ezer között határozható meg, az elcsatolt területekről elhurcoltakat adat hiánya miatt nem számítva. Ez utőbbiakkal együtt együtt legalább 250 000 fővel számolhatunk. Rózsás János GULÁG LEXIKONA százezerre becsüli a politikai alapon elhurcolt, fogságba vetett, azaz feltehetőleg elítélt magyarok számát. Maga ez a lexikon ebből négy és fél ezer személy adatát őleli fel, önmagában is tekintélyes adategyüttes. Mai napig nincsen a köztudatban az, hogy a hatalmas háborús emberveszteségen túl, a második világháború végső szakaszában és még évekkel ezután is szinte tömegesen, majd utána némi válogatással és kisebb számban, de zajlott a katonai bíráskodás, amelynek során akár százezer magyart ítélhettek el háborús bűnösként, ezreket halálra, tízezreket sok évi kényszermunkára. A politikai elítéltek száma tehát közel százezer Rózsás becslése szerint. Az ítéleteket a szovjet katonai törvényszékek a szovjet büntetőtörvénykönyv 58. paragrafusának valamelyik pontjával indokolták, s a bolsevista terror teljes kíméletlenségével hozták meg jogfosztó döntéseiket. A letartóztatott magyarokat érthetetlenül szovjet állampolgárokként vonták felelősségre, így vált lehetségessé hogy hazaárulóként jártak el velük szemben.

A gyömrői tömeggyilkosság

Március-áprilisban Gyömrőn és környékén a „gyömrői haramiák” követtek el gyilkosságokat.” Kb. 26 fő vehetett részt valamilyen formában a legbestiálisabb módszerekkel végrehajtott gyilkosságokban, az áldozatok száma a későbbi ügyészi vizsgálat szerint 23 körüli lehetett. Kegyetlen megkínzásuk után, minden jogi eljárást mellőzve meggyilkoltak az előbbit meghaladó becslések szerint legalább huszonnyolc személyt. A köztudatban közel száz áldozat él.

A második világháború végén Budapest ostroma során a fővárossal együtt Pest megye települései is a szovjet és román hadsereg prédájává váltak. Az Ideiglenes Nemzeti Kormány belügyi tárcáját a Nemzeti Parasztpárt kommunistákhoz is közel álló politikusa, Erdei Ferenc kapta meg. Már ezt megelőzően a gyömrői „direktórium” a járás többi településére is igyekezett kiterjeszteni szélsőséges nézeteit. „Sorra alakították az MKP alapszervezeteit, a rendőri szerveket, a közigazgatást – de ezek a szervezetek sehol sem váltak el élesen egymástól, és sehol nem szolgáltak valós közérdeket. Ráadásul semmiféle központi irányelvet nem követtek. Ők mindeközben rekviráltak, randalíroztak, terrorizálták a községek lakóit.”

A gyömrői főjegyző meggyilkolásának részletesebb történetét az Origo oldalán olvashatják – a szerk.)

1948-ban kihirdették „A Magyar Köztársaság megalakításának és az 1848-1849. évi szabadságharc és forradalom emlékére engedélyezendő közkegyelemről” szóló 1948: VI. tc.-t . E rendelkezés a „megbocsátás szellemét” tanúsította azok irányába, akik „menthető okból, vagy „enyhébb fokban vétettek a jogrend ellen”. Tildy Zoltán, élve a elhatalmazással, 1948. január 31-én határozott a közkegyelemről. Vonatkozott azokra, akik – a népellenes bűncselekmények meghatározott köre esetében – bűnpártolásért két évet meg nem haladó büntetést kaptak, illetve akikre 1945. április 4-e előtt kettő, vagy 1946. február 1-je előtt egy évet meg nem haladó ítéletet szabtak ki a polgári, katonai, rendőri vagy jövedéki büntetőbíróságok. Kiterjedt azokra, akik ellen 1946. február 1. előtti bűncselekményeik miatt indult eljárás, és ügyük öt évnél kisebb mértékű ítélettel zárult. Végül hatálya kiterjedt a vagyon elleni vétség miatt 1946. február 1. és augusztus 1. között egy évet meg nem haladó büntetésre ítéltekre stb.

„A kegyelmi rendelkezés legfontosabb indítéka azonban mégis az a „politikai” megfontolás volt, hogy kegyelemben részesítsék az ún. népítéletek elkövetőit: mindazokat, akik a régi rendszer „bűnöseivel” szembeni „felháborodás hatása alatt, vagy abban a meggyőződésben, hogy a demokratikus átalakulás ügyét szolgálják” követtek el bűntettet 1946. augusztus l-ig. Ez esetben mindenki teljes amnesztiát kapott, függetlenül a tett súlyától és a kiszabott ítélet mértékétől, és függetlenül attól, hogy bíróilag az ügyet lezárták-e vagy sem.

Lényegében ez utóbbival „az ország demokratikus átalakulása során elkövetett bűncselekmények” – pl. a gyömrői, a szentesi, a miskolci gyilkosságok stb. – elkövetői mentesültek, s ez a hatalomnak nem csupán megbocsátó szándékára, hanem arra is utal, hogy lehetett bűnt elkövetni, önbíráskodni elvi, osztályharcos alapon. Ez esetben a kegyelmi mentesítés az MKP által inspirált népítéletek jogszerűségét ismerte el. A kegyelem logikája az volt: ha az MKP által irányított ávósoknak és a megfelelő ítéletek kihirdetésére vállalkozó bíráknak szabad volt törvényt sérteni, akkor az erre késztetett tömegek sem minősíthetők bűnösnek. A kegyelmi aktus így nem csupán a megbocsátás, hanem a törvénytelenségek sorozatába is beleillett, s egyértelműen az MKP érdekeit szolgálta”.

(folytatjuk)

Szerző: Zétényi Zsolt jogász

(Címkép: Halupka Gábor)