Borvendég Zsuzsanna: A hálózatok ma is működnek 19.

Borvendég Zsuzsanna történész sorozata eredetileg a PestiSrácok oldalán jelent meg, ám bizonnyal vannak olyanok, akik lemaradtak róla. De azoknak is érdemes újra olvasniuk, akik nem minden részt olvasták. A teljes kép ismeretében érthetjük meg, hogyan jutottunk idáig?

A kádári konszolidáció alapja a „gulyáskommunizmus” fogyasztásközpontú világának megteremtése volt. Kádár valóban jobb életet nyújtott a Rákosi-diktatúra kegyetlen terrorjához képest, de csak a vérszomjas, ávéhás módszereket alkalmazó leszámolás után. És csak azoknak, akik beálltak a sorba, vagy legalábbis letettek arról, hogy nyilvánosan lázadjanak.

Kádár dörzsöltebb politikus volt, mint Rákosi. Kifinomult érzékkel teremtette meg a politikai erőterek közötti egyensúlyt, válogatott hatalomtechnikai eszközöket alkalmazott a nyílt represszió helyett, de a diktatúra keretrendszere, a szovjet megszállás fojtogató légköre, az egyén kiszolgáltatottsága mit sem változott. A társadalmi és gazdasági problémák kezelése nagyjából kimerült abban, hogy „cirkuszt és kenyeret” kapott a nép, de a „fecsegő felszín” alatt olyan hallgatásba borult a mély, amelyre talán soha korábban nem volt példa a történelmünkben.

A sorozat korábbi részeiben megismerhettük a háttérben formálódó erőtereket, végigkísérhettük a hálózat kiépülését a bolsevik gyökerektől a náci kollaboráción át egy sajátos gazdasági elit megjelenéséig. De mindez semmi sem volt ahhoz képest, ami az úgynevezett kádári konszolidációval kezdetét vette. A kádári nyugati nyitás politikája megkoronázta a vörös polip terjeszkedését.

Eleinte még ötvenhatból is ők nyerészkedtek

Kádárnak és a szovjeteknek elemi érdeke volt a nyugati tőke és technológia bevonzása: az egyiknek a fegyverkezési versenyben kellett talpon maradnia, a másiknak pedig a hatalmát kellett valahogy legitimálnia. És mindebben kapóra jött nekik 1956.

Tragikus kimondani, de a pesti srácok áldozatából, a munkástanácsok és nemzeti bizottmányok elszántságából, a dolgozók és egyetemisták harcából rövid távon a gyilkosok profitáltak. A magyar nemzet vérét használták fel arra, hogy kinyíljanak a „szárnyas kapuk” Nyugat felé. Már a menekültek soraiban is elrejtették a saját embereiket: az állambiztonság ügynökhálózata jelen volt a befogadótáborokban, beépült az emigráció életébe, holott a forradalom alatt a szervezet nagyrészt demoralizálódott, de erre mégis maradtak kapacitásaik. Ennél is aljasabb volt az a szenvtelen cinikusság, ahogy a szovjet és a magyarországi titkosszolgálat trójai falóként betolta magát a tőkés világ nagyvállalataihoz, kihasználva a magyarok iránti rokonszenvet, amelyet a szabadságharc képsorai keltettek a szabad világ polgáraiban.

A hazai szakemberek felé sokkal nagyobb bizalommal fordultak Nyugaton: előbb hozzájutottak technikai, üzleti adatokhoz, technológiai leírásokhoz stb., mint a Szovjetunióból érkezett kollégáik, és ezt a hírszerzés ki is használta.

Természetesen a nyugati üzletfelek is nyerészkedtek mindezen. A külkereskedelmi hálózat alapjait már lerakták az ötvenes évek közepére, ígéretes volt a partnerek számára a keleti piacok nyújtotta monopolhelyzet, az, hogy versenytársak nélkül értékesíthetnek olyan termékeket is jó áron, amelyek a szabad világban már elavultak voltak, amelyekre ott már nem találtak vásárlóerőt. Kéz kezet mos: ha a profit elég nagy, kit érdekel egy néhány milliós nemzet szenvedése?

A népmesei hős Kádár

Előbb persze meg kellett teremteni a nemzetéért akár a szovjetekkel is konfrontálódó „népmesei hős” figuráját, miközben még csöpögött a vér Kádár kezéről. Múlt héten olvashatták, hogy ennek érdekében akár személyesen is részt vállalt egy állambiztonsági akcióban, de az érzékenyítés még ennél is hamarabb elkezdődött. 1957 februárjában a Svájcban élő Otto Frei újságíró arról biztosította magyarországi kollégáját, hogy „ő úgy látja, a helyzet most már rohamosan normalizálódni fog, és Kádár János kormánya meg fog szilárdulni. A mai helyzetet már a normálishoz közelállónak minősítette, s hozzáfűzte, hogy emberileg mély tisztelettel adózik Kádár Jánosnak, akit igen becsületes és egyenes embernek tart.

Frei – akinek kiterjedt ismeretsége van – közölte, hogy a nyugati országok sajtótudósítóinak jelentős része osztozik az ő véleményében. Tragikusnak találják Kádárnak azt a kényszerű helyzetét, hogy kénytelen volt a szovjet csapatok segítségével kormányra lépni, Kádár emberi mivoltát, jellemét makulátlannak tartják, s becsülik a börtönökben töltött időben tanúsított megingathatatlan magatartása miatt is.

Frei egyébként aggodalmát fejezte ki afölött, hogy Kádár Jánosnak lesz-e elég ereje ahhoz, hogy a maga elgondolásait érvényesíteni tudja a régi funkcionárius apparátussal és a véleménye szerint a Szovjetunióban újjáéledő sztálinizmussal szemben” – olvashatjuk az állambiztonsági újságíró-hálózat egyik nyugaton tevékenykedő tagjának jelentését. Ugyan ki kényszeríthette Kádárt, hogy szovjet tankok hátán vegye át a hatalmat? Az idézett párbeszéd azt sugallja, mintha a magyar nemzet érdekében áldozta volna fel magát.

Jól jönnek a hasznos idióták

Kádár tudatos felépítése tehát már 1957 elején megkezdődött, akkor, amikor még javában sorjáztak a halálos ítéletek a vérbírók pennái alatt. Emlékeznek a sorozat első részeiben ismertetett kulturális hálózatra, a társutas értelmiségiek szerepére, Lenin hasznos idiótáira? Ennek a hálózatnak az életben tartása és fejlesztése stratégiai kérdés volt Sztálin alatt, és az maradt az ő halála után is.

A máig nosztalgikus fénnyel övezett Kádár-kép kialakítása és elterjesztése ennek a polipnak „köszönhető”; célja az volt, hogy legyen egy kirakatország, amely el tudja játszani a „szakadár” szerepet az ’56-osok iránt érzett általános tiszteletet meglovagolva. Ezt kihasználva – és rajtunk keresztülgázolva – szélesre tárták a kiskapukat a vasfüggönyön: kölcsönösen előnyös üzlet köttetett a kapitalista nagytőkések és a szocialista tőkebitorlók között.

A cinkos összekacsintásnak azonban nagyon nagy ára volt, amit a magyar társadalommal fizettettek meg. A hatvanas évektől egyre jobban korrumpálódott a vörös polip, az ideológia háttérbe szorult és csak a nyers haszon számított.

Reexport és párttámogatás

Mi volt a mindennapi technika a pénzszivattyú beindításához? A szovjetek még a két világháború között kialakították módszereiket a titkos pénzátutalások fedésben tartására, amelyekkel a baloldali mozgalmakat, a kommunista testvérpártokat támogatták. Ezen titkos tőkemozgatások egyik technikája a közvetítő kereskedelem, vagyis a reexport volt. Az adásvételi ügyletbe bekapcsolódott egy közvetítő – jelen esetben egy pártvállalat –, aki a tevékenységéért jutalékot kapott. Ezt a módszert kötelező jelleggel kellett átemelniük a megszállt országoknak is 1945 után, vagyis minden szatellitállam használta a reexportot arra, hogy hozzájáruljon a szovjet imperialista törekvések finanszírozásához.

Magyarország azonban kivétel volt. No nem abból a szempontból, hogy kimaradt volna a „buliból”, hanem éppen ellenkezőleg: a legnagyobb arányban mi használtuk az árucsere forgalomban a közvetítők beiktatását. Kompország voltunk, a szó szoros értelmében.

A reexport nemcsak titkos finanszírozási lehetőséget adott, hanem a hidegháborús viszonyok között politikai direktívák kijátszására is alkalmasnak bizonyult, hiszen nem történt direkt szállítás a két tényleges üzletfél között, így el lehetett rejteni a valódi partner kilétét a hatóságok elől. Jó lehetőség az embargó kijátszására, vagyis egy újabb ideológiai ok, amiért a rendszer üzemeltetése a Nagy Testvér érdekét szolgálta akkor is, ha az üzemeltetők egyre inkább saját zsebre dolgoztak.

A szisztéma szerint a két nyugati cég keresett igazán jól

A CIA gyanakodva figyelte, hogy a magyarországi külkereskedelem milyen mértékben preferálta a reexport alkalmazását, és nem igazán talált rá észszerű magyarázatot: adataik szerint 1955-ben a külkereskedelmi forgalom 12%-át tette ki a közvetítőkereskedelem hazánkban. Összehasonlításképpen olvashatunk a jelentésükben néhány adatot: 1956-ban a Szovjetunió által kötött reexportügyletek a külkereskedelem 7,4%-át tették ki, míg az NDK-ban az 1%-át, Ceylonban 5,5%-át, az Egyesült Királyságban 3,8%-át, de Japánban például csak 0,3% volt az ilyen jellegű üzletkötések aránya. Ezek az adatok pillanatképek csupán, de érzékelhetjük a különbségeket, ráadásul a reexport alkalmazása a hatvanas évektől kezd igazán felfutni hazánkban.

Bármilyen meglepőnek tűnik, de nem arra szolgált elsősorban, hogy közvetítsen egy keleti és egy nyugati cég között, hanem legtöbbször két nyugati cég közötti adásvételbe szállt be egy magyarországi vállalat. A nyugati vevő azért szerette rajtunk keresztül beszerezni az adott árut, mert a magyar állam tulajdonában lévő kereskedelmi cégek – vagyis az impexek – olcsóbban adták tovább a terméket, mint amennyiért megvásárolták azt. A veszteséget a magyar állam viselte, míg az üzletkötő a vevőnél jelentkezett extra profitból csúszópénzt zsebelhetett be.

És eljött az impexek kora

De a korrupciós hálózat nemcsak a reexporton gazdagodott, hiszen a szovjetizált rendszer már eleve magában hordozta a visszaélések lehetőségét. A termelő vállalatokat elzárták a piacoktól, nem értékesíthette a termékeit, de nem is vásárolhatott alapanyagokat, berendezéseket a gyártáshoz. Mindezt az állami monopóliummal rendelkező kereskedelmi vállalatok, az impexek végezték, akiket viszont nem terhelt az előállítás költsége, vagyis nem voltak érdekeltek a költséghatékony megoldások megtalálásában. Többnyire a partner korrupciós hajlandósága döntött az üzletkötéseknél.

A külkereskedelmi vállalatok a hatvanas évektől jelentős nyereséget halmoztak fel, és mindent megtettek azért, hogy ezek a pénzek ne kerüljenek be a gazdasági vérkeringésbe. Náray Péter jogász korabeli visszaemlékezésében így ír erről: „A Konsumex úszott a nyereségben. Emlékszem, hogy egyszer boldogan számoltam be a főkönyvelőnek, hogy megnyertünk egy nagy értékű pert az egyik fontos belföldi partnerünk ellen, mert szerencsére épp időben, az elévülés bekövetkezte előtt észrevettük, hogy nagy összeggel tartozik. A főkönyvelő tajtékzott, »meg vagytok ti őrülve. Csináltok mesterségesen egy pert, azt ráadásul megnyeritek, amikor nekem már egyébként is nagyon nehéz elkönyvelni a rengeteg nyereséget.«”

Tényleg nem lehetett könnyű munka eltüntetni az állam szeme elől ezeket a pénzeket, miközben a külkereskedelmi mérleg a hatvanas évektől kezdve rendszeresen hiánnyal zárt. De erre a „problémára” is megoldást jelentett számukra a hetvenes évek elejétől meginduló offshore tevékenység.

Forrás: PestiSrácok

Szerző: Borvendég Zsuzsanna történész

(Címkép: Fortepan)