Csendes a falu, egy lélek sem moccan, igaz delelőre jár az idő. Az utcán csak egy öreg baktat bekecsében, szalonnás kalapjában. A szürkére meszelt kis templom előtt halad el. Rá sem néz, de kalapját megemeli. Három házzal odébb lévő portára belép, becsukja a kaput, amikor megszólal a harang. Mentében ismét megemeli kalapját, majd eltűnik az ajtó mögött.
Csak azért maradt meg bennem ez a jelenet, mert rádöbbentem, hogy Istennek és az egyháznak milyen tisztelete lehet ennél az embernél. Úgy nyolcvan fele járhatott éveinek száma, tehát ahogy mondani szokták, leginkább az átkosban szocializálódott és mégis őseinek tiszteletét megőrizte Isten iránt.
Elgondolkodtam, mennyi szép szokás kihalt már. Egyre inkább már csak az irodalomban fedezhető fel például a „Tisztelendő úr” megszólítás. Pedig milyen nemes szó ez! Mondhatnánk, ezeken már túllépet a kor. A tisztelet azonban nem korszakok kérdése, miképpen a hit sem, hiszen a feszületre sem lehet másképpen nézni évközben, mint húsvétkor. Ahogy a húsvéti hagyományokat is jó volna őrizni utódainknak, hogy idővel ne csak lesilányított idegenforgalmi show műsorok emlékeztessék rá őket.
Hitünk szent titkát őrizzük a szertartásokban a tisztelendő papok jóvoltából, de a néphagyományokat is érdemes és kell óvnunk – locsolkodás, komatál stb. – hiszen csak így lesz kerek egész hitünk és életünk.
Kiemelt kép: Szentjakabfa.hu
