Ukrajna a 20. század történései miatt a felbomlott Szovjetuniótól egy hatalmas, gazdag országot örökölt, a keleti részeket – ahol most a harcok folynak – Lenin idejében csatolták Ukrajnához, a nyugati részek a második világháború következményeként Lengyelországtól és Magyarországtól kerültek hozzá, a Krímet pedig 1954-ben ajándékozta Hruscsov Ukrajnának, annak emlékére, hogy háromszáz évvel korábban Ukrajna csatlakozott az Orosz Birodalomhoz. Semmi mást nem kellett volna csinálniuk az ország megtartása érdekében, mint örökös semlegességet fogadni, mint annak idején Ausztria, és jó viszonyt ápolni a mellettük lévő ugyan meggyengült, de még mindig erős Oroszországgal. Erre a Nyugaton csak oligarcháknak nevezett ukrajnai vezetők nem voltak képesek, de hibáztathatjuk-e egyedül őket? Ukrajna a Szovjet-unió összeomlása és Kína felemelkedése következtében kialakult új geopolitikai helyzet egyik és most a legjelentősebb ütközőpontjává vált.
A történészek a nagy átalakulásokat utólag általában egy-két okra vezetik vissza, a valóságban azonban a történelem menetére számos tényező hat. A geometriában jártasak ezt úgy képzelhetik el, mint számos különböző irányba mutató vektort, amelynek végül lesz egy hosszabb távon fennmaradó eredője, ami a történelmi változásokat meghatározza, és amit a történészek utólag logikus fejleményként magyaráznak. Előre azonban senki sem látja, hogy mi fog történni. Putyin sem úgy képzelte el az ukrajnai beavatkozást, ahogy az alakult.
A mai soktényezős geopolitikai helyzetben – a nagy sakktáblán, ahogy ezt az amerikai volt nemzetbiztonsági tanácsadó, Zbigniew Brzezinski elnevezte – az Egyesült Államok kétségtelenül a legfőbb játékos. De még Amerikát sem lehet homogén egységnek tekinteni. Eltekintve az országban zajló kulturális háborútól, ami, ha folytatódik, hosszú távon önmagában megkérdőjelezheti az Egyesült Államok világpolitikai szerepét, a külpolitika terén is különböző koncepciók küzdenek egymással. Vannak, akik Amerika nemzeti érdekeit tartják szem előtt, és kevésbé akarják felvállalni a világcsendőri szerepet, míg vannak olyan erők, amelyek a hatalmas ország gazdasági és katonai erejét felhasználva uralkodni kívánnak a világ felett.
Az előbbire tanácsadó szinten példa Henry Kissinger, akinek nevéhez az enyhülési politika szorgalmazása, a vietnami háború lezárása, a Kínával való diplomáciai kapcsolatok felvétele és legutoljára az Ukrajnával kapcsolatos orosz igények megértése kapcsolódik. A másik oldalt – többek között – olyan teoretikusok képviselik, mint Charles Krauthammer, az egypólusú világrend meghirdetője vagy Zbigniew Brzezinski, a NATO kiterjesztésének legfőbb szorgalmazója.
Charles Krauthammer az amerikai külpolitika meghatározó folyóiratában, a Foreign Affairsben még 1990-ben megjelent cikkében kifejtette, hogy „Abnormális időket élünk. Ilyen időkben a biztonság iránti legjobb reményünk – ahogy a korábbi nehéz időkben is – Amerika ereje és elszántsága, az az erő és elszántság, hogy Amerika vezesse az egypólusú világot, szégyenérzet nélkül fektetve le a világrend szabályait és kikényszerítve annak betartását.”
Zbigniew Brzezinski a Foreign Affairsben 1995-ben megjelent cikkében vázolja fel a NATO bővítésének stratégiáját. A cikk azokkal a biztonsági előnyökkel indít, amelyeket – az indokolt orosz igények elismerésével – a NATO az új tagállamoknak nyújthat, a cikk végére azonban a szerző eljutott odáig, hogy Oroszországnak semmilyen igénye nem lehet, el kell fogadnia, hogy a volt szovjet tagállamok – beleértve Ukrajnát – a NATO tagjai lesznek, ellenkező esetben a teljes elszigeteltséggel, esetleg háborúval kell szembenéznie.
Brzezinski talán legismertebb műve az 1997-ben publikált A nagy sakktábla című könyve. E kötetben a világpolitika folyamatai sakktáblaszerűen jelennek meg (én ezt lépem, ő azt lépi), és lényegében azt mondja, hogy a világ jövője Eurázsiában, sőt annak is a közepén, a volt Szovjetunió déli tagállamainak területén dől el, mert népességét és természeti erőforrásait tekintve ez a terület az, amelynek jelentős fejlődési perspektívái vannak.
Ezért azután Amerika számára „a legközvetlenebb feladat annak biztosítása, hogy egyetlen állam vagy államegyüttes se legyen képes kiűzni az Egyesült Államokat Eurázsiából vagy akár csak jelentősen csökkenteni döntőbírói szerepét”. Kellő előrelátással még azt is hozzáteszi, hogy „mivel Amerika egyre inkább multikulturális társadalommá válik, egyre nehezebb lesz konszenzust kialakítani külpolitikai kérdésekben, kivéve egy valóban masszív és széles körben érzékelhető közvetlen külső fenyegetést”. Vagyis Amerikának egyre inkább külső ellenségeket kell keresnie, olyanokat, amelyeket a széles közvélemény is annak fogad el.
A Krím orosz elfoglalása után kifejti, hogy Ukrajna a nyílt terepen nem lesz képes megbirkózni az orosz erőkkel, hanem tartós városi ellenállásra kell felkészülnie. Amerikának részben szervezési segítséggel, részben kézi indítású tankelhárító és más rakétákkal kell felszerelnie Ukrajnát, hogy az ukránok addig tudjanak ellenállni, amíg az oroszok számára a háborús költségek mind gazdasági, mind politikai értelemben elviselhetetlenül magasra nem emelkednek.
A csaknem három évtizede megfogalmazott stratégia most valósul meg, pont úgy, ahogy annak idején Brzezinski körvonalazta. A nagy sakktáblán való első lépéseket még Clinton idejében tették meg, amikor a volt szocialista országok közül először Lengyelország, Csehország és Magyarország csatlakozott a NATO-hoz (1999), majd jöttek sorra a többi országok, és 2008-ban már felajánlották a tagságot Ukrajnának is. Ilyen lépés volt a Békepartnerség kialakítása, amely a NATO előszobája, és tagjai között találjuk azokat a közép-ázsiai országokat, amelyeket Brzezinski a nagy sakktábla (Eurázsia) közepére helyezett el.
Következett a demokratikus erők anyagi és politikai támogatása ezekben az országokban, amelynek célja Nyugat-barát kormányok létrehozása volt, és amelynek legfontosabb lépése a 2014-es ukrajnai politikai fordulat, amelynek során hathatós amerikai anyagi és politikai támogatással sikerült az egyébként demokratikusan megválasztott ukrán elnököt elűzni, és olyan nacionalista erőket ültetni az ország élére, amelyeknek céljai kitűnően szolgálják a Brzezinski által megfogalmazott stratégiát.
Az első orosz válaszlépés 2008-ban történt, amikor Grúzia amerikai biztatásra megtámadta a két szakadár tartományt, Abháziát és Dél-Oszétiát. Az oroszok visszaverték a támadást, és biztosították a két szakadár tartomány (Grúziától való) függetlenséget. A második húzás 2014-ben történt, amikor a kijevi fordulat után Oroszország azzal nézett szembe, hogy a fekete-tengeri hadikikötője rövidesen NATO-kézre kerül. Ekkor elfoglalták a Krímet. Az új ukrán kormány erőszakos ukránosításba kezdett, amelynek következménye Luhanszk és Donyeck önállósodása lett.
Ezt követte ukrán részről e területek folyamatos támadása, majd mikor az amerikaiak által felfegyverezve komolyabb támadásra készültek, Oroszország a „különleges katonai műveletekkel” közvetlenül is beavatkozott. Az orosz feltételezés az volt, hogy az ukránok megszabadulnak a vezetőiktől, és így Ukrajnát ki lehet vonni a NATO hatóköréből. Ez az elképzelés azonban nem vált be. Amerikai támogatással és a Brzezinski által ajánlott városi harcmodorral az ukrán nacionalisták – a polgári lakosságot védőpajzsul használva – keményen ellenállnak. Ebben a háborúban az euroatlanti média is hadviselő fél, az euroatlanti térség lakosságát arról akarja meggyőzni, hogy a háború kizárólag Putyin birodalmi törekvései miatt tört ki.
Időközben a csendes-óceáni térségben a gazdaságilag és katonailag is erősödő Kína visszatartására (containment) létrejött Ausztrália, az Egyesült Királyság és az Egyesült Államok (AUKUS) katonai szövetsége. Itt tartunk most, kérdés milyen lépések jöhetnek még a nagy sakktáblán.
Az orosz–ukrán háború kimenetele ebből a szempontból döntő fontosságú lehet. A Mariupol elfoglalásáért vívott harc az oroszok számára azt bizonyította, hogy a nagyvárosok elfoglalása katonailag nem kifizetődő. Ha nem akarnak veszíteni, azt kell kitalálniuk, hogyan tudják az ukrán hadsereget elszigetelni a nyugati fegyverszállításoktól, ami az ország tartós katonai megszállását igényli. Emiatt békekötésre belátható időn belül nem látszik lehetőség.
Időközben a hátországokban is változhat a helyzet. A Nyugat arra számít, hogy a szankciók olyan mértékű gazdasági nehézséget okoznak Oroszországnak, hogy felerősödik a belső ellenállás, és esetleg rezsimváltásra kerül sor. De ugyanez előfordulhat a kulturális forradalom sújtotta Amerikában és a szankciók visszahatásától szenvedő európaiak esetében is. Ezek a sakktábla olyan kis rezdülései, amelyek hatását nem lehet előre látni, de lényegesen befolyásolhatják az események alakulását.
A nagy sakktáblán tehát megkezdődött a tisztek ide-oda tologatása, az nem várható, hogy valamelyik fél mattot ad a másiknak, a valószínű eredmény az lesz, hogy az érdekeltek kifáradva valamilyen helyzetben remizni fognak.
Szerző: Lóránt Károly közgazdász
Forrás: Magyar Hírlap
Fotó: Orosz Külügyminisztérium / Alexander Kryazhev/POOL/TASS
