De szép is volt! Vagy szép lehetett. Látnom kellett volna, de a sors és az én kifürkészhetetlen akaratomból (összejátszottunk) a nagy élmény kimaradt az életemből. Személyesen nem, csak a tv-ben integetett nekem a tribünről Kádár elvtárs.

Ott állt a Nagy Ember, akinek volt bátorsága elárulni az 56-os forradalmat, aki nem riadt vissza sok száz hazafi – vagy éppen egészen ártatlan ember – kivégeztetésétől és bátran szembenézett a széles néptömegekkel. A tribün magasából.

Szegény Kádár elvtárs! Most gondolják el, mit meg nem tett a saját proletár hatalmáért! Például órákon át integetett. Próbálták már, mennyire kimerítő is az ilyesmi? Ott áll mindkét proletár lábán, és csak integet, csak integet – biztosan nagyon fájhatott este a keze neki. De muszáj volt integetni, hiszen május 1.-je volt, a munka ünnepe – bár utólag sokan állítják, hogy a fene se akarta a munkát ünnepelni. De ez nem igaz, mert a munkásosztály szorgosan építette a szocializmust. És ott volt előttük az egyre homályosabb fényes jövő!

Kádár elvtársat kétszer kellett volna látnom integetni. Először mint apró gyermek, akit a nagypapája elvitt felvonulni. A Vörös Csillag traktorgyár dolgozói közül azonban nem láttam ki, elfedték előlem a boldog jövőt a masírozó proletár lábak. Csak a lufira emlékszem (ez aztán ki is pukkadt, akár a rendszer 1990-ben), és a Bambira, ami akkoriban a legeslegjobb kátrányból készült üdítő ital volt abból az egyből, ami létezett. (Ja, még volt az Utas Üdítő is, de azt biztosan nem szerette a Párt, mert a nevéről eszébe juthatott, hogy „Külön Utas”)

A második alkalom, amikor nem integetett nekem Kádár elvtárs, már gimnazista koromban adódott. Közeledvén a Nagy Ünnep, osztályfőnökünk úgy döntött, hogy iskolánk képviseletében önként fogunk jelentkezni a vonulásra. Egyébként is szokás volt azidő tájt önként jelentkezőket kijelölni, mert nem tolongott senki az ilyen kitüntető megbízatásokért.

Az persze nem volt elég, hogy önként kijelöltettünk, a részvételt is ellenőrizték. Amint felsorakoztunk a Verseny utcában, névjegyzékkel a kezében érkezett az ellenőr és aki nem volt jelen, az később vagy orvosi igazolást hozott, vagy ki volt rúgva a gimiből. Az önkéntesség jegyében. Kezünkbe kaptunk egy-egy táblát, különböző lelkesítő szövegekkel, mint például „Együtt a szocializmus útján!” vagy „Éljen a megbonthatatlan szovjet-magyar barátság!” esetleg „Tovább a lenini úton!” vagy éppen „Éljen a Párt!” (akkoriban csak az az egy volt, pont, mint a Bambi, vagy később a Merkúr telepen az az egy postászöld Skoda, amit kiválaszthattam az egyből).

És meglódult a lelkes menet, de azt, hogy hová tart, soha nem tudtuk meg. Tábláinkat kellő tisztelettel letámasztottuk a házfalakhoz és boldogan elmasíroztunk az ellenkező irányba, a Sport Bisztróba sörözni. Utólag úgy indokoltuk meg a folyékony kenyér intenzív fogyasztását, hogy Kádár elvtárs és a Párt egészségére ittunk. Így aztán – mint szintén utólag megtudtuk – lemaradtunk nem csak Kádár elvtárs integetéséről, de az ingyen virsliről és grátisz langyos sörről is. Nem nagyon bántunk, a Bisztróban ugyanis hideg volt a sör, igaz, fizetség ellenében.

Azt is csak utólag tudtuk meg, hogy lebukhattunk volna, mert a táblákat a menet végén le kellett adni. Mégsem történt meg a katasztrófa – ugyanis az, aki át kellett volna vegye, szintén a Sport Bisztróban sörözött. Gondolom időnként lelkesen felkiáltva: Éljen május elseje!

Szerző: Ifj. Tóth György