Az egész közélet színvonala hervasztó, és én ebben egy ideje nem szeretnék részt venni. Amit akartam, azt már elmondtam, meg is untam, vígan elvan a politika nélkülem is – mondja Fábry Sándor, aki a megmondóember-szerep helyett ezúttal inkább egy drMáriás képeire írt zenés-táncos revüvel várja a közönséget május 9-10-11-én az Akvárium Klub NagyHalljába. Farkas Anita interjúja

A múlt héten még négy eladott jegyről beszélt, most hogy állnak a számok?

Megindult szépen a dolog. De amikor az első napi kettőből másnapra négy lett, én már akkor megnyugodtam. A sakktábla-analógiát mindenki ismeri: ha naponta duplázódik az eladás, akkor itt a jövő hét elején lovasrendőröknek kell megfékezni a bejutásra váró tömeget.

Pláne azokat a rajongókat, akik már a drMáriással közös, Etűdök rókafűrészre és fröccsöntött szarkára című kötetéért is megverekedtek néhány éve a könyvesboltban. A mostani „realista revü” vagy hívhatjuk összművészeti performance-nak is, ennek valamiféle továbbgondolása?

Lehet, hogy inkább a kezdődő elmebaj, kóros exhibicionizmus, a saját képességek teljesen helytelen felmérése, avagy az agresszív dilettantizmus tör itt utat magának. Ha szabadna távolabbra ugranom, soha nem készültem semmire, nem terveztem el előre semmit, az életem legtöbb fordulata teljes egészében a véletlen műve. Vagyis nem álltam neki, és rágtam le tövig a körmömet, hogyan lehet például a Rádiókabaréban bohóckodni meg showmesternek lenni. Ugyanúgy nem gondoltam erre, mint ahogy annak idején nem gondoltam a rendszer- vagy módszerváltásra sem.

Ha nem jön ez az osszuk újra a szőrös nyalókát című össznépi játék, akkor valószínűleg ma is forgatókönyveket írok a filmgyárban,

esetleg rendeztem volna néhány háromperces rövidfilmet is a vimes dobozról.

Mindezzel csak azt akarom mondani, hogy ahogyan az életem sem egy koncepciózusan felépített valami, ennek a darabnak a létrejötte sem az. Egy futó ötletből táplálkozik. Eleve a könyv is egy ilyen futó ötletből jött létre, hiszen nagyon sok kiállítását nyitottam meg a drága barátomnak, és tartottam tárlatvezetéseket is. Ő javasolta, hogy írjak le ezekből az ámokfutásaimból valamit. Nem volt könnyű, mert a képek eleve nagyon szellemesek, önmagukért beszélnek; a megöntözött öntöző esete rájuk pakolni még valamit. A kötet valahogy mégis elkészült, és gyönyörű lett, hála a Kossuth Nyomdának.

Vagyis az elmebaj mégiscsak korábban kezdődött?

Minden bizonnyal. És csak fokozódott a dolog, amikor a nyolcoldalas előadástervünkkel, amiből hatot a képek tesznek ki, az esélytelenek nyugalmával elkezdtünk házalni, ki adna pénzt erre a nyilvánvaló hülyeségre. Az ember ilyenkor rögtön beleütközik mindenféle politikai falakba, a hagyományos kőszínházak vezetőinek véleményét inkább nem idézném, amikor elhajtottak minket. Végül meglepő fordulatként Demeter Szilárdtól sikerült egy kis támogatást szereznünk. De nemcsak neki lehetünk hálásak, hanem Lobenwein Norbertnek is, aki odaadta nekünk az Akvárium nagytermét, ahol nemigen szokott színház lenni. Őt egyébként régóta ismerem, mert annak idején elhívott az első Volt Fesztiválra. Mondta, hogy nem kell csinálni semmit, fellépni sem, gyere, Sanyi, csak érezd jól magad. Nagyon ügyes gyerek ő is, meg Fülöp Zoli is, nekik köszönhető, hogy most egy szép nagy üvegtető alatt beszélgetünk, aminek víz van tetején, ezért furcsán szép szögben esnek be a napsugarak. Naivan azt gondoltam, hogy a segítségükkel találtunk magunknak egy ilyen remek helyet, ami nincs markáns politikai előjellel ellátva, de

természetesen a kommentelők már nyomják, hogy a fideszes g..i, ahogy a köztévén évek óta, itt is szórja az állami pénzt.

Idegesíti az ilyesmi?

Egyáltalán nem. Bizonyos kommentelőknek úgysem lehet megfelelni. Mondjuk nem is akarok, okostelefonom sincs, csak ilyen szar nyomógombós, az egész nem érdekel. Örülök, hogy van egy ilyen rockhely, ahol idősödő humoristák idióta darabokat idézőjelben előadhatnak. Életükben először ráadásul előre megírt szöveggel.

Akkor most one man show vagy összművészet?

Csak abban az értelemben, hogy az egészet az én ízlésem irányítja, a köztes műsorszámok olyanok, mint amilyeneket én szerettem volna, és azok lesznek itt, akikről én akartam, hogy itt legyenek: Váczi Eszter és a Quartet, a Varidance táncosai, Tereskova, az opálos tekintetű Bozó Andrea, Tóth Jocó és Friedenthal Zoltán, az alternatív szcéna bajnokai, továbbá Szőke András, a taljándörögdi Nurejev. Ők az én meghosszabbított részeim, például a táncosok helyett én táncolok lelki értelemben, mert nyilván fizikailag nem tudok.

És mi volt a szereplőválogatás alapja?

A felsoroltak mind, beleértve az ötletadó drMáriást is, a magyar kultúrának olyan résztvevői, akik számomra szimpatikusan besorolhatatlanok. És ez, mielőtt bárki megkövezne, nem jelenti azt, hogy a besorolhatóak, bármely oldalon vagy irányzatban, ne hoznának létre színvonalas produktumokat. Az, hogy valaki besorolhatatlan, önmagában nem érték, simán csinálhat szart is. Ezek a figurák viszont az életben is nagyobb szabadságfokkal bírnak, mint az átlag. Ami önmagában szintén nem érték, de nekem lehet rokonszenves, és ezért akarhatok velük dolgozni.

A művészi besorolhatatlanság nem éppen olyan mítosz, mint mondjuk a független újságírás? Néhány éve még önnek is markáns véleménye volt az ellenzéktől a migránsokon át mindenről, egy ideje azonban hallgat a közéleti kérdésekben. Miért szállt ki a buliból?

Mert az egész közélet színvonala hervasztó lett.

Antall József még tudott késsel-villával enni, ami a mai garnitúra jelentős részéről nem képzelhető el,

és ezt most tekintsük egy metaforának. És igen, én ebben egy ideje nem szeretnék részt venni. Amit akartam, már elmondtam, meg is untam, vígan elvan a politika nélkülem is.

És azt nem fogja megunni, hogy a magyar humoristák nagy részéhez hasonlóan csak a családi történetekről meg a mindennapokról beszéljen? Ez nem kényelem vagy még inkább gyávaság? Kikerülni szépen a karcosabb témákat, nehogy elpártoljon a közönség egy része?

Ahogy engem, úgy őket sem kényszerítette erre senki. Az persze lehetséges, hogy ha az általam menedzselt Rádiókabaréban valaki azt javasolja, hogy Orbán Viktort 72 kézszúrással ki kéne iktatni a rendszerből, ennek a felvetésének nem adunk helyet. Miért ne lehetne ma Orbán Viktort bárkinek bármilyen fórumon kritizálni, ha valakinek éppen ehhez szottyan kedve? – mások mellett Bödőcs Tibor is folyamatosan ezt teszi mindenféle bántódás nélkül.

Egyébként meg úgy veszem észre, hogy az a kádárista hagyomány, hogy

a hatalmat kritizáljuk, próbálunk beszólogatni, és ha túljárunk a cenzorok eszén, akkor orgazmus közeli állapotba kerülünk,

már réges-régen lejárt. A játékszabályok megváltoztak, ennek valahogy nincs terepe, és nincs hozzá igazi fogadókészség a közönség részéről sem.

Akkor mire van?

Amennyire én érzékelem, a mindennapi élettel kapcsolatos dolgok felhabosítása aratja a legnagyobb sikert. Az ember ugyanis nemigen változik: a Hyppolit, a lakáj című filmben azon a jeleneten, amikor a nagyságos asszony felszedi sport céljából a papírszeleteket, egy ország röhögött – és röhög ma is.

Amíg itt beszélgetünk, maga is háromszor esett le a nevetéstől az asztalról. Pedig nem csináltam semmit, csak éltem az életemet, feküdtem a kanapén, kaptam közben egy kis rizspudingot, meg csesztettem a fotós kollégát, hogy keresse meg a nyakmerevítőmet.

A teljes interjú ITT olvasható!

Kiemelt kép: Ficsor Márton