Hogy mit vártunk ettől a beszédtől?
Voltak akik még mindig abban reménykedtek, hogy Putyin úr jóságosan elmosolyodik, egy kézlegyintéssel lefújja a háborút és az emberiség fellélegezve visszatérhet a klímás-COVID-os ersatz-világvégék megnyugtató lidércnyomásába.
Voltak akik azt remélték, hogy országhódító haditervekről fog lehullani a lepel, netalán közelgő atomcsapások célpontjai lesznek kijelölve. És voltak akik azt remélték, hogy valaki végre elmagyarázza nekik, hogy mi történt ezzel a hirtelen baljósan idegenné váló kis világukkal.
Amikor az elvárások ennyire magasak, és ennyire szerteágazóak, a csalódás szükségszerűen bekövetkezik. És ami a legrosszabb, sokan – köztük komoly elemzők is – átestek a ló másik oldalára.
Ha az Elnök nem azt mondta amit vártunk, akkor valójában nem mondott semmit. Ez persze egy igen erős túlzás.
Nem kizárt, hogy Putyin hétfői, meglehetősen lakonikus beszédét a 21. század legfontosabb politikai mérföldkövei között fogjuk majd számon tartani.
A jövő történészei, csupán a szövegértelmezésre hagyatkozva, nehezen fogják megérteni, hogy miért pont ebből a bizonyos retorikai haikuból lett a választóvonal az egypólusú múlt és a többpólusú jövő között.
Egy beszéd persze jóval több mint egy szöveg, amit valaki egy tribünön állva felolvas. Egy beszéd jelentőségét elsősorban a történelmi kontextus adja, amiben az elhangzott. Másodsorban a szimbolikus jelentősége, ami messze az írott szövegen túl mutat. A kontextus egy új kontinentális háború Európában, némi atomfenyegetéssel megspékelve.
A beszéd szimbolikus jelentősége pedig a benne rejtőző civilizációs hadüzenet.
Hiába igyekezett Fukuyama úr foggal-körömmel visszakapaszkodni a rég-elvesztett relevancia rivaldafényébe. Az Elnök beszédén túli világ már Huntington világa.
Azok, akik a pillanatnyi indulattól vezérelve azzal voltak elfoglalva, hogy vehemensen magyarázzák mindenkinek, hogy mennyire téved Putyin vagy mennyire van igaza, a saját maguk gerjesztette zajtól nem hallották a lényeget. A záróvonalat az egypólusú világ végén, egy új ideológia formális hitvallását, és a Második Világháborús nosztalgiába burkolt hadi üzenetet.
A beszéd tartalmát öt pontban lehetne összefoglalni:
1. Az egypólusú világrenden belül Oroszország igényei nem kapták meg az őket megillető figyelmet. Az úgynevezett törvényeken és szabályokon alapuló nemzetközi rendszer egy erősen lejtős pálya, a fennálló világrend ígérete a viszályok békés rendezésére pedig egy halom hamis pénz.
2. A legkárosabb befolyás a világban, úgy barátra mint ellenségre nézve, az amerikai excepcionalizmus.
3. A nyugati civilizáció értékeinek a valódi letéteményese Oroszország, mivel a Nyugat hátat fordított ezeknek a sok évezredes értékeknek.
4. Oroszország egy olyan nemzet hazája, amit számos etnikum alkot, és aminek az egységében van az ereje. A Nyugat aknamunkája ezt az egységet próbálja megbontani.
5. Mint a történelem folyamán oly sokszor, Oroszország ma újra harcban áll, hogy megvédje az értékeit és az egységét.
Sok újdonság tulajdonképpen nem volt az Elnök beszédében.
Ugyanakkor volt benne valami, ami markánsan megkülönbözteti a 2021 október 21-i, sokat emlegetett “Valdai-beszédtől”.
A kultúrharc helyét a kontinentális háború vette át.
Az államelméleti fejtegetések helyét a clausewitzi hadelmélet. A szovjet rendszer kritikája helyét az orosz birodalmi múlt nosztalgiája. Az orosz nemzeti “olvasztótégely” helyét Dugin mester multi-kulti Eurázsianizmusa.
Az Elnök beszéde, amelyben egyesek szerint nem mondott semmit, többszörös történelmi választóvonal.
Választóvonal a múlthoz tartozó egypólusú, és a jövőhöz tartozó többpólusú világ között. Választóvonal Fukyama történelem temetése és Huntington civilizációs hadviselése között. Végül, de nem utolsó sorban választóvonal a boldogtalan békeidők és a még boldogtalanabbnak ígérkező, végtelenített háborúk világa között.
Kiemelt kép: EPA
