Az orosz-ukrán háborúskodás megértéséhez mélyre szükséges merülni az európai történelemben, legalább a magántulajdonként alapított Bank of England 1694-es üzletkezdéséig – írja Boros Imre közgazdász Magyar Hírlapban megjelent véleménycikkében.

Az eltelt 328 év alatt a magánpénz urai alapjában változtatták meg a nyugati világ arculatát. Ettől a dátumtól szokás újkorról beszélni, az eltelt évszázadokat kapitalizmusnak, a magánpénzre alapított birodalmat pedig angolszász birodalomnak nevezni.

A birodalom természete mit sem változott azzal, hogy az elmúlt több mint egy évszázadban (1913 óta) a magánpénz már a dollár, amely folyamatosan erősödő világpénz lett. A magánpénzhatalom birodalmát gazdaállamként fokozatosan az Egyesület Államok vette át. Ennek végső beteljesedéséhez a 20. század első felében lezajlott két világháború adta a szükséges keretfeltételeket.

Birodalmi dolga végeztével 1946-ban sor került a Bank of England államosítására. Az amerikai központi bankrendszer (Federal Reserve System) viszont máig ismeretlen személyek magántulajdonában van, ügyeibe még az amerikai kongresszus is csupán szimbolikusan szólhat bele, noha a kongresszus két háza az aktuális elnökkel együtt képviseli az amerikai állami szuverenitást. Az állam szuverenitása azonban ugyanúgy meg van fosztva az „amerikai pénz” feletti rendelkezéstől, ahogyan a brit birodalomban volt 1694-től a sajátjától. Az ötven év köztársaság után a pénzurak által kiválasztott új uralkodók már ott is úgy regnáltak, hogy a kormányzás „terheit” átengedték a pénz urainak.

Ma sincs másként az Egyesült Államokban. Valójában kettős az amerikai államszerkezet is, egy nyilvános és egy nem nyilvános részre (deep state) tagolódik. Az utóbbi, a nem nyilvános a pénzviláguralom érdekeit képviseli, ebbe tartozik például az irdatlan méretű hadi költségvetés. Távolról se gondoljuk, hogy a magán pénzbirodalmi szerveződés nem keltette fel időben más hatalmak érdeklődését és féltékenységét. A francia forradalom eredendően azzal a céllal tört ki (robbantották ki), hogy a kontinensen egy újabb nagy ország csatlakozzon a magánpénz-birodalomhoz.

A vállalkozás azonban átmenetileg csődöt mondott, Franciaország nem betagolódott a magánpénz-birodalomba, hanem Bonaparte Napóleon révén immár állami pénzre alapított ellenbirodalommá szerveződött. A magánpénz-birodalomnak minden tudását össze kellett szednie, hogy úrrá legyen a konkurencián. Noha a magánpénz-birodalom távol állt a tradicionális szakrális szerveződéstől, mégis sikerült Napóleon ellen Európa minden szakrálisan szervezett hatalmát felsorakoztatnia (Ausztria, Poroszország és a cári Oroszország), ezek az állami struktúrák ugyanis addigra erős pénzügyi függésbe kerültek a fontalapú magánpénz-birodalommal. Egymás közötti rivalizálásuk költségeire rendre ez a birodalom adott kölcsönöket. (Az a hír járta, ha valaki háborúzni akar, előbb a Rothschildokat kérdezi meg.)

A másik feljövő óriással, a németekkel és birodalmukkal a magánpénz-birodalomnak már csaknem nyolcvan évig kellett bajlódnia. A bajlódást két proxyháború és két pusztító erejű világháború kísérte. A német nyelvű területeket vészes gyorsasággal egységesítő Poroszország komoly ellenfél volt, noha a német területek becsatornázására a magánpénz urai is késztetést éreztek. Erre úgy láttak lehetőséget, ha az egységesítés az általuk már 1916 óta a pénzbirodalmukba integrált Ausztria vezetésével, Habsburg-korona alatt történik.

A rivalizálás nem végződhetett egyezséggel a pénzbirodalmi függőségű Ausztria és az önálló állami pénzt használó Poroszország vetélkedésében. Ausztriának proxyként kellett volna helytállnia a magánpénz-birodalom érdekeiért, de 1866-ban végzetes katonai vereséget szenvedett. A következő proxyszerep a már régóta ugyancsak a brit magánpénz-birodalom függőségében lévő Franciaországra hárult, és ugyancsak német győzelemmel ért véget (Sedan, 1870). A porosz király fejére nem mint az egyesülő Németország császárára, hanem mint minden németek császárára került korona, nagyon is szimbolikus jelentéssel, Versailles-ban.

Németország megállíthatatlannak tűnt, a pénzbirodalomhoz hasonlóan gyarmatokat követelt magának, és rohamtempóban erősödött gazdaságilag és katonailag. Jórészt a német fejleményeket alapul véve döntött a magánpénzhatalom úgy, hogy székhelyét átteszi az Egyesült Államokba. A korábbi évtizedek pénzügyi káoszát – amelyből mellesleg korábban nagyon nagy hasznuk származott – rekordidőn belül megszüntették, és a dollár fölé ugyancsak máig ismeretlen magántulajdonosok által birtokolt jegybankrendszert hoztak létre. Minden ok megvan arra, hogy a kétrészes világháborút lényegében egy és ugyanazon cél érdekében folytatott küzdelemnek tekintsük, hiszen arról szóltak, hogy a németeket el lehet-e végleg tántorítani világhatalmi törekvéseiktől. A kétrészes világháború máig meghatározza Európa sorsát, amelyben nekünk mindig a német és mindig vesztes oldal jutott, más aligha juthatott volna.

Európa győztes államai 1945 után jobban jártak, mert a végjátékban nekik az új magánpénzközpont legalább gazdasági fellendülést és jólétet hozott. Ezt a jólétet a németek is két menetben (1949 és 1989) megkapták, cserébe azért, hogy töretlen hűséget esküdjenek a magánpénzhatalomnak. Ma ismét úgy állunk, hogy a németeken múlik Európa sorsa, és főként azon, ahogy ők ebben a helyzetben az oroszokhoz viszonyulnak.

A német–orosz viszony az elmúlt két évszázadban nagyon változatos volt. 1815 után a Szent Szövetség a szakrális államokat (Ausztria, Poroszország, Oroszország) tömörítette szemben a deszakralizáltakkal (Anglia, Franciaország). Vitathatatlanul zseniális húzással történt meg az orosz fél átállítása a deszakralizáltak oldalára (krími háború). Ez volt az előfeltétele annak, hogy az első világháború a deszakralizáltak győzelmével érjen véget. Németország azonban már a vesztes háború utáni nyomor éveiben (weimari köztársaság) kereste az együttműködést az immár kommunista irányba induló Szovjet-Oroszországgal, korábbi háborús ellenfelével.

Erről szólt a rapallói megállapodás (1922). A német–orosz gyümölcsöző gazdasági együttműködés a nácik 1933-as hatalomátvétele után sem szűnt meg, éppen ellenkezőleg, rövid időre még katonai fraternizálással is kiegészült (Molotov–Ribbentrop-paktum). Ugyancsak a pénzvilághatalom zsenialitását igazolja, ahogy a két diktatórikus rendszert 1941–45 között a további előnyös gazdasági együttműködés helyett egymás ellen vezette, hogy földig rombolják egymást, megismételve az első világháborús gyakorlatot. Az újabb német–orosz egymásra találás a Brandt–Schmidt-féle szociáldemokraták alatt ment végbe. Az 1989 utáni rendszerváltozások ismét a szovjet uralomból felszabadult államok felé irányította a németek figyelmét, beleértve a szovjet utódállamokat is.

Az ide vezető gazdaságpolitikai kurzust képviselő gazdasági csúcsvezetők közül azonban sokan máig ismeretlen merénylők áldozatai lettek. Az orosz-német gazdasági kapcsolatok szintje a feleket mindmáig nagyon is kielégíti. Oroszország energiahordozókkal, értékes nyersanyagokkal és alapvető mezőgazdasági termékekkel látja el Németországot, cserébe magas értékű német ipari termékekért. Németország, mint az elmúlt több mint egy évszázadban többször, az orosz–ukrán háború kapcsán ma is az európai sors fordítókorongján helyezkedik el. A keleti nyitás óta hatalmas közös gazdasági érdekeltségi rendszer épült ki az oroszokkal. A kétoldalú kereskedelemben nagy a német deficit.

A német import gerincét (59 százalékát) éppen a földgáz- és a kőolaj-behozatal teszi ki. Kőolajból a maga 27 millió tonnájával az orosz import a legnagyobb, amelyet még kiegészít az oroszbarát Kazahsztánból jövő 8 millió tonna. Az Oroszországban működő 472 cég több mint 130 ezer embert foglalkoztat. Ami a földgázt illeti, fizikai lehetetlenség máshonnan pótolni, ha az oroszországi szállítások kiesnek, a kőolaj esetében is ez a helyzet. Meg kell említeni, hogy a német iparnak számtalan komoly leágazása van a V4-es országokban és másutt is. Ha a németek önsorsrontó módon, minden gazdasági logikát felrúgva a szankciókat az energiahordozókra is kiterjesztik, óhatatlanul magukkal rántják az ezer szállal egymáshoz kapcsolt egységes európai piacot. Rövid távon semmi esély az energiahordozók alternatív beszerzésére, de hosszabb távon is csekély.

Ekkora szakítópróbát Németország 1945 óta nem élt át, amióta letette a hűségesküt a magánpénz-világbirodalomnak cserébe azért, hogy jólétben élhessen. Most a magánpénz-világhatalom azt kérné a németektől, hogy tegyék kockára jólétüket, mi több, rántsák magukkal Európa egészét, titkoltan remélve, hogy a magánpénz-hatalom a mérhetetlen orosz természetienergia- és nyersanyagvagyon felett menedzseri jogot szerez. Rosszabb esetben csak a legyengült Európát gyűri maga alá.

Ennek érdekében folyik az újabb proxyháború az ukrán proxyszereplővel, ha kell, az utolsó ukrán katonáig. Részei vagyunk az Európai Uniónak. Mellesleg ha nem lennénk ebben a geopolitikai helyzetben, az sem lenne sokkal kedvezőbb itt, Európa közepén. Létünk múlik azon, hogy következetes nemzetérdekű politika legyen az országban, mert ma minden megingás végzetes lehet. Minden elvtelen, érdekeink ellen megkötött alku nem növeli, hanem éppen csökkenti esélyünket a sikeres túlélésre.

Címlapkép: Magyar Nemzet