Post mortem szürreál: korkép és kórkép

Janecskó Kata egy olyan témának nyúlt utána a Telex hasábjain, amely tűpontos látleletet ad elmagányosodó társadalmunk veszteseiről, azokról az idős emberekről, akik már életükben a nagyvárosi közöny mocsarába süllyedtek, testük pedig még haláluk után ott is ragadt. Tovább, mint bárki szeretné.

A Gumikesztyűben járnak a magányos halál tanúi című oknyomozó riport kétségtelenül mentalitástörténeti munka, nem is akármilyen. A szerző három szakembert, három extrém takarítót szólaltat meg,

„akik olyan lakásokat takarítanak, ahol holtan találtak rá rövidebb, de inkább hosszabb idő után a bent lakóra”.

Emellett adatokkal is szolgál, megtudhatjuk, hogy 2016-ban a 65 évesnél idősebb magyarok 31 százaléka lakott egyszemélyes háztartásban, azaz minden harmadik idős ember él magányosan Magyarországon, és minél idősebb valaki, annál valószínűbb, hogy hasonló élethelyzetbe kerül. Nem vigasz, hogy a jelenséghez a válások is hozzájárulnak. 2020-ban 6532 köztemetés volt az országban, s ez a szám évek óta nem változik. Köztemetésre akkor kerül sor, ha nem találnak olyan hozzátartozót, aki eltemettetné az elhunytat, vagy ha találnak is, az nem akarja, nem tudja vállalni a költségeket.

Megüresedő ingatlanokból is több száz akad évente, ezek örökös nélkül az államra szállnak. A Magyar Nemzeti Vagyonkezelő adatai szerint 2021-ben 1287 földterület, 875 épület, 208 lakás vagy helyiség és 270 építmény került hagyatékból állami tulajdonba. Az állam által megörökölt lakások száma évek óta évi kétszáz körül alakul. Sok ez vagy kevés? Ha azokra az esetekre gondolunk, amelyekről az extrém takarítók beszámolnak, sok. Azokból egy is sok.

#hello21stcentury

A halál arculcsapás a civilizált kor emberének, aki még a természetes elmúlás befogadására is képtelen, fél és iszonyodik tőle, tudományos-technicista racionalizmusa elutasítja, irracionalizmusa pedig beleborzad. A tanatológia mai gyakorlata a hárítás, s bár az ember tisztában van a halál mibenlétével, élni csak úgy képes, ha mindennapjaiból elhessenti e kellemetlen tényt.

A beszámolók azonban rámutatnak egy ennél sokkal súlyosabb jelenségre is: a nagyvárosi közönyre.

A kulturális okok feltárása szétfeszítené jelen írás kereteit, annyit azonban kijelenthetünk, hogy a mindent felülíró önmegvalósítás dogmájából szárba szökkent rideg önzés figyelmeztető mérföldkő a szomszédban bomló test ignorálásához vezető úton.

Három-, négy-, de akár hathetes, oszlásnak indult holtestekről beszélünk, ám a megrázó történetekkel illusztrált riportból most csak két bekezdést emelnénk ki, a legplasztikusabbakat:

„Falun még „csak-csak” előbb szól valaki, figyelik, füstöl-e a kémény, kint van-e még az ételhordó, amit nem vitt be Marika néni. „Ritkán vagyunk olyan helyeken falvakban, ahol elrothad az ember” – mondja. Ezzel szemben a tízemeletesekben szerinte sokan jutnak erre a sorsra. A szomszédok érzik a szagot, de nem tudják vagy nem akarják azonosítani, „inkább becsukják az ablakot, lehúzzák a redőnyt”.

De mi a helyzet a hozzátartozókkal, a magukra maradtak rokonságával? Ők az értesítés után rendszerint be se mennek a lakásba, ha mégis, leginkább pénz és ékszerek után kutakodnak. Az ingóságok nem érdeklik őket, ahogy a személyes emléktárgyak sem.

„A megüresedett lakásokban Csalai Ákos össze szokta szedni egy mappába a fényképeket, igazolványokat, csekkeket, hogy egyben átadja a hozzátartozónak. Van, aki azt mondja: nem kell. Jól emlékszik arra, amikor egy „95 éves néni életét dobták ki Dunaújvárosban”. A takarítócég vezetője kinyitotta a fotóalbumot, és „egy élet lepergett” előtte: ott volt az idős nő fiatal korában, a kutyája, az unokák, a lánya, akinek nem kellett az album. Voltak még képeslapok, kabala, kis ez, kis az. „Leültem, tüzet raktam a vegyes tüzelésű kazánba, és elkezdtem rászórni” – idézi fel. Nem akarta, hogy mindez más kezébe kerüljön.”

A hátramaradt kisállatokra, ha nem fedezik fel őket idejében, szintén szomorú vég vár. A hörcsögök, halak hamar elpusztulnak. A kutya és macska a szakemberek tapasztalata szerint egy hetet még úgy-ahogy kibír, de főleg nyáron, víz nélkül, egy felforrósodó panelban az ő idejük is hamarabb lejár. És igen, előfordul, hogy az éhező állatok megkezdik a saját gazdájukat.

Egy morbid kultusz vagy valami más?

Mindezek fényében nem csak szürreális, de ironikus is, hogy épp a jelenkor „civilizált” embere tekint morbid szokásként a fényképezés felfedezése után Európában és Amerikában elterjedt kultuszra, a post-mortem dagerrotípiák készítésére. Persze nem meglepő, hogy az önzés kultúrájával együtt jár a megértés, beleérzés képességének hiánya is.

„Ami korábban csak az arisztokráciának és nagypolgárságnak volt elérhető, a 19. század közepétől az ábrázolási lehetőségek demokratizálódásával sokak számára követhető szokássá vált: megfizethető áron az elmúlásnak kitett testről életszerű hasonmás – fénykép – készült, olyan pozitúrában, ahogyan az elhunytat még életében látták. A 19. században, nem egyszer a temetést követően, e post vitam „kincs”, a halottról készült fénykép maradt az egyetlen biztos bizonyíték, „egyfajta rögzített emlékezet” arról, hogy valaki volt, létezett, ilyen és ilyen vonások jellemezték”

– írja E. Csorba Csilla a „Most, hogy nem vagy, megsokszorozlak” (Halottábrázolás fotográfiákon) című tanulmányában.

A 19. század a „szép halál” megörökítésére vágyott, s a családok a század második felétől egyre inkább áldoztak arra, hogy az „emléked örökké él” komolyan gondolt ígérete mellett kézzelfogható emlékképet, fényképet, halotti maszkot, rajzot rendeljenek és ezzel több generáció számára biztosítsák az emlékezés fonását: a vonásokat dokumentáló, rögzítő képmást. Az utolsó arcképeknek a legnagyobb sietséggel, a halál beállta után nem sokkal, esetleg a felravatalozás pillanatában kellett elkészülniük.

A városi lakásokban a felravatalozott halott körül lejátszódó szertartásokhoz hasonló rituálék némi időbeli csúszással a 20. századtól falusi környezetben is lezajlottak. A halotti népszokásokat vizsgáló etnográfusok korán felfigyeltek a fotográfia falvakban, zárt közösségekben játszott kiemelt szerepére. A falusi ember számára a fényképnek üzenete volt: a ravatalképek az élet folytonosságáról, az együvé tartozásról szóltak. Emiatt állták körül az elhunytat a család tagjai rokonsági foknak megfelelő sorrendben, s helyezték el szimbolikus mondanivalójú tárgyaikat a ravatal köré. A halott kezébe, vagy mellé a szemfedőre a megtérés és üdvözülés szimbolikus elősegítése céljából gyakran tették az elsiratott gyermekkori képét, vagy a már elhunyt közvetlen családtagok (férj, feleség, gyerek) arcképeit, ezzel is a családi, rokoni összetartozást, a halott emlékéhez való hűséget sugallva. Mindez, az életet egy nagy egységben, körforgásban látó gondolkodás tárgyiasulása természetesen urbánus környezetben is gyakori volt. A fotó integrált és reintegrált, összekötötte az élőket a holtakkal, ívet vont a születés és az elmúlás közé.

És akkor térjünk vissza egy pillanatra az extrém takarítók visszaemlékezéseihez, akik

„félreteszik, dobozba gyűjtik, amiről azt gondolják, szükség lehet rá, és végül odaadják a hozzátartozónak. „Néha bele szoktak nézni a dobozba, és azt mondják, nem érdekli őket, ez szemét” – ilyenkor a dobozból hulladék lesz.”

Egy halott gyermekről készült megfakult fotó látványa kétségkívül szürreális. De ha egy modern nagyváros önmegvalósító lüktetését magukra hagyott, oszladozó holtestek színesítik, még inkább az. A különbség csak annyi, hogy míg előbbi jelenség a ragaszkodásból, szeretetből és az örök összetartozás vágyából fakadt, addig utóbbi csak a pusztító közönyből.

Ecce homo.

Kiemelt kép: Pixabay