Állítson a feleségem bármit, alapvetően türelmes ember vagyok. Kellő elnézéssel és keresztényi megbocsátással viseltetek az emberi gyarlóságok hosszú sora iránt, kivéve a hülyeséget. A hülyeség az nagyon tud fájni! Matovičéktól például ordítani lenne kedvem! Vagy velük…

Az előbb Igor Matovič, majd Eduard Heger nevével „fémjelzett” kabinet az elmúlt bő két évben számtalan alkalommal tett már tanúbizonyságot teljes alkalmatlanságáról, pedig Isten lássa lelkem, naivitással határos bizalommal tekintettem a 2020 áprilisában hivatalba lépett kormányra. Matovičnak még azt is elnéztem volna, hogy miatta állandóan használnom kell a bal Alt ₊ Shift nyelvváltó billentyűkombinációt, ahányszor csak leírom nevét, pedig e Pellegrinivel, se Ficóval, de még csak Dzurindával sem volt soha ilyen gond korábban, Radičová asszony pedig kellően hamar eltűnt a színről ahhoz, hogy ne fájjon túlságosan az a č-betű. Matovičot is ki lehetett volna bírni valahogy. Meg tudom neki bocsájtani azt is, hogy elbaltázták a Fico-féle politikai gengszterek elszámoltatását. Legalább Kaliňáknak sikerült bevágni horgászat közben, nagyjából másfél hónapra. Istenem, van ilyen!

A járványkezelésben tapasztalt ostobaságoktól már pulzálni kezdett az ér a homlokomon, de még ezt is elfogadtam.

Valóban példátlan kihívás volt a COVID-járvány. Igaz, hogy tisztességes felvilágosító kampányok nem voltak, de több millió euróért COVID-lottó igen. Igaz, hogy következetes járványügyi intézkedések helyett országos tesztelést kaptunk a nyakunkba, amihez a haveroktól rendeltük a pálcikákat, de legyünk elnézőek. Menet közben kellett megtanulni tekerni a pedálokat. Néhány hasra esés belefért, még akkor is, ha Matovičék taknyolásainak sajnos emberéletekben mérték az árát.

Az viszont, amit a körülöttünk zajló valóban páratlan geopolitikai és gazdasági viharok közepette tapasztalunk, az valami egészen elképesztő. Mintha egyetlen szlovák kormánypárti politikus sem értené, hogy az általunk ismert, megszokott és hellyel-közzel szeretett világ forog veszélyben.

Amikor Világi Oszkár azt nyilatkozza a stúdiónkban, hogy többé semmi nem lesz már az, ami volt, akkor a Slovnaft tulajdonosa nem csak a benzinárról beszél. Nincs ebben semmi patetikus vagy publicisztikai túlzás, egész egyszerűen véget ér, véget érhet az a világ, amit ismerünk. Nem csak a háború miatt! Ha a Jóisten megsegít, talán sosem kell azt a szenvedést elviselnünk, amit most szerencsétlen ukrán népnek, bár a politikusok nálunk is majdnem olyan hülyék, mint arrafelé.

 A világrend változásának gazdasági következményei alól nem tudunk kibújni, de elnézve az Európai Uniót még csak nem is akarunk.

Egy ehhez hasonló publicisztikában nincs helye gazdasági mutatóknak, így nem fogok inflációs statisztikákról, súlyozott reálbérekről, energiapolitikai kötöttségekről beszélni. Elég, ha kisétálunk a legközelebbi benzinkúthoz, ha összevetjük a 2022-re vonatkozó rezsielszámolásokat a tavalyival, ha veszünk egy kiló csirkemellet. Nem fogok alakoskodni, egyetemet végzett középosztálybeliként valahogy csak elviselem, ha öt-hat évig nem jutok el nyaralni, vagy 22 helyett csak 21 fokra fűtöm fel a dolgozószobám. De mi lesz azokkal a szülőkkel, akiknek 650 nettóból kell majd kigazdálkodniuk három szoba, két gyerek meg egy autó fenntartásának költségeit? Azokkal a nyugdíjasokkal, akiknek 350 euróból kellene fenntartaniuk egy öreg családi házat meg egy életet?

Nem túlzás, százezrek, talán milliók lesznek kénytelenek a minőségi éhezés határán eltölteni a következő néhány(?) évet, mert nem tudják megfizetni a hús, a gyümölcs, vagy a krumplin kívül bármiféle zöldség árát, miközben a szlovák kormány NEM CSINÁLT SEMMIT azért, hogy ezt elkerüljük.

Az inflációs mentőcsomagot úgy sikerült elfogadni, hogy még mindig nem tudjuk, miből finanszírozzák majd, mert a Hegerék által is támogatott kőolajszankciókkal sikerült megszívatni az egyetlen vállalatot, amelynek a megadóztatása némi vért pumpált volna a válságtól lefittyedt költségvetésbe. Azt most hagyjuk is, hogy az államfő tegnap visszadobta újratárgyalásra a  csomagot, miközben teszem azt a kettős állampolgársági törvény módosítását gyorsabban írta alá, mint Sztálin az aktuális halállistáját úgy 1937 körül.

Keresztényi megbocsátást emlegettem az elején, de most csupa erőszakos dolog jut az eszembe.

Hétfőn jött a híre, hogy Igor Matovič pénzügyminiszter úgy viszi a tanárok fizetésének 10%-os emelését a kormány elé, hogy pontosan tudja, az SaS nyíltan ellenzi az ehhez általa hozzácsomagolt adóemeléseket.

Az olyan Szlovákiánál szerencsésebb történelmi fejlődésű demokráciákban, mint Csád vagy Egyenlítői-Guinea talán meghökkentő lenne a koalíciós partnerek nyílt hadakozása. Szlovákiában ez a normális ügymenet része. Fiatal ország ez, keresi a maga helyét, tanulgatja a parlamentarizmust, mint a rajkai szlovák a „jó napot”-ot. De az, hogy egy kvázi háborús helyzetben, az európai életforma összeomlásának küszöbén is ez a kormány politikájának alfája és ómegája az nem hiba. Az bűn!

A jövőnkért folytatandó küzdelem helyett politikai percemberek egójának harca zajlik. A válságintézkedések helyett a kormány belső hatalmi játszmáiról olvasunk a lapokban, céltudatos intézkedések helyett meg sajtótájékoztatókat látunk, ahol az aktuális egomán politikus elmondja, éppen melyik „szövetségese” miatt nem sikerül átvinnie legújabb világmegváltó tervét a parlamenten. Mindezek fényében szinte már mellékes, hogy Matovič, Sulík, Heger és az összes többi kormánypárti futóbolond épp most ágyaz meg Fico, Pellegrini és a szlovák soviniszták kétharmadának.

Mi felvidéki magyarok aztán tényleg nem várhatunk semmi jót ezektől, de az ember lassan ott tart, jöjjön, aminek jönnie kell, csak ne kelljen már Matovičék ostoba hatalmi játszmáit figyelni.

Egy percig ne legyen kétségünk, a választópolgárok nagy része a hét bármelyik napján inkább a gátlástalansággal kombinált pragmatizmust választja majd a szervilizmussal kombinált idiótaság helyett! Sőt, vasárnap kétszer…

Pomichal Krisztián/ma7.sk

Fotó: cas.sk