2017. május 14. óta, elnyervén a köztársasági elnöki posztot, Emmanuel Jean-Michel Frédéric Macron vezeti Franciaország politikáját.
Mi tagadás, felkészülten vágott bele. Vezető tisztviselői és tanácsadói múltja után az előző szocialista kormányban gazdasági és ipari miniszterként szerzett tapasztalatot. 2017-ben pedig centrista mozgalom élén, még a jobbközép támogatását is kicsikarva került az ország élére. De hogy milyen erők álltak és állnak mögötte, azt jelzi korábbi pénzügyminisztérium-beli elfoglaltsága; befektetési bankárként pedig a Rothschild banknál gyürkőzött neki. Így talán nem véletlen, hogy elnökösködése alatt az ország kettészakadt: vannak a jómódúak és a tömeg. Mondanom sem kell, hogy Macron az előbbiek érdekeit fejezi ki, míg az egyszerű emberek számára marad az elégedetlenség – akár szélsőséges – utcai megjelenése; utalok itt a legismertebb sárga mellényes tüntetéssorozatokra.
Eszközökben nem finnyás; legyen az gumibot – vagy a demokratikus szabályok félretolása. Ez utóbbinak legjellemzőbb példája a 2019. évi ügyész-kinevezési botrány: ekkor ugyanis a saját igazságügy minisztere támogatta ajánlást félretolta. Volt még két jelölt, de a minisztériumnak mégis új pályázatot kellett hirdetnie az elnöki szájíz szerint. Ennyit a francia ügyészi kar függetlenségéről… Ez és más, kisebb port kavaró kinevezési események is arra világítanak rá, hogy a kormányzat meghatározóerejű nyomást gyakorol az igazságszolgáltatás magas szintjére. Más országban hasonló eseteket ugyanis a francia kormányzat is előszeretettel minősít jogállami hiányosságnak. (Az ügy kapcsán jellemző Marine Le Pen twitter-bejegyzése: „A köztársasági elnök beavatkozik a párizsi főügyész kinevezésébe: a magyarok és a lengyelek jól mulathatnak rajta!”)
Első számú ellenfelek (Fotó: MTI/Miniszterelnöki Sajtóiroda/Szecsődi Balázs)
Emlékezhetünk arra is, hogy 2019-ben, az EP-kampány megkezdésekor Macron és a magyar miniszterelnök kölcsönösen első számú ellenfélként határozták meg egymást. Azóta ismételten francia kormánytagok a „macroni progresszív oldal” ellenpéldájaként utalnak hazánkra, gyakran a tényszerűséggel sem törődve.
Mindezek ellenére a magyar Országgyűlés francia-magyar baráti csoportja, melyet akkor még képviselőként jelenlegi köztársasági elnökünk, Novák Katalin elnökölt, erőteljesen dolgozott a jó kapcsolatok építésén. A magyar külpolitika ugyanis lehetőségeket látott és lát egyes fontos ügyekben való együttműködésre (pl. közös mezőgazdasági érdekek, harmadik világbeli beözönlés egyes részkérdései). Számunkra ez azért is különösen fontos, mert Macron a Merkel utáni, bizonytalan vezetésű Németországtól megkísérli átvenni az Unióban az irányító szerepet. Így nem foglalkozik belső bajokkal, pl. hogy az irányítása alatt lezüllöttek a közszolgáltatások, az oktatás és az egészségügy. A társadalom elégedetlenségét a baloldali tömb élén Jean-Luc Mélenchon és mozgalma csatornázza be, amely teljes foglalkoztatást, az új szavazókra kacsintva liberális bevándorlási politikát, valamint nyalánk drogliberalizációt ígér.
Még riasztóbb hangulatra világít rá az Institut Montaigne kutatóintézetnek a fiatalok körében végzett felmérése. A megkérdezettek 22 százaléka úgy véli, hogy társadalmi célok érdekében megengedett az erőszak alkalmazása. 37 százalékuk hajlandó ilyen megmozdulás kapcsán tiltakozásul erőszakkal behatolni minisztériumok épületébe is! Legutóbb ugyan az ukrán-orosz háború háttérbe szorította az elnökválasztás addig vezető kérdését, a bevándorló muszlim tömegek beilleszkedési kudarcát; ám egyben lehetővé tette az elnöknek, hogy a távoli harci eseményekben béketeremtő közvetítő szerepét játssza ahelyett, hogy Franciaország valós gazdasági és társadalmi problémáiról, a megélhetési nehézségekről beszélne. Ez megerősíti a közvéleményt, miszerint Macron lenézi az utca emberét.
Számos értékelés arra utal, hogy ismételt választási nyerése ellenére a Macronnak „sikerült” a legelutasítottabb politikussá válni Franciaországban. A sárga mellényesek néhány évvel ezelőtti mozgalma és az erre a hangulatra rájátszó radikális politikusok ugyan erősödnek, de az átlagemberben felmerülhet a kérdés: ha utálják, miért választják vissza?
De hát tudhatjuk, hogy nagy külső erők állnak mögötte. Franciaország az egyik fontos hadszíntere a liberális globalisták és a nemzeti közösségeket védelmező szuverenisták harcának. Márpedig ez vezetett az Egyesült Királyságban a brexithez, s az Egyesült Államokban Trump volt elnök váratlan hatalomra kerüléséhez. Másrészt a helyzetet bonyolítja, hogy a szavazók 5 százaléka muszlim bevándorló hátterű. Korábban ők kifejezetten Macront támogatták, most már megosztottabbak, mert Mélenchon üzenete erősödött fel. Mindenek felett azonban leginkább az ország belső politikai megosztottságát tudta az elnök eddig kihasználni. Persze igen nagy elkeseredés kell ahhoz, hogy a szélsőségek választást döntő erővé nőjenek. Ezért mint már 2017-ben is, most is az áprilisi elnökválasztáson, Macron legyőzte fő ellenfelét Marine Le Pen-t az elnökválasztáson és pártszövetsége 2017-ben még meg tudta szerezni a mandátumok többségét. Most pedig április 10 és 24 között szintén megnyerte az elnökválasztást és a második fordulóban ismét legyőzte Le Pen-t – de kiderült, hogy ezúttal először nem lett meg a kormányzáshoz szükséges sima parlamenti többség. Macron egyre inkább kénytelen a középjobbra támaszkodni, de ez sem látszik könnyűnek: Christian Jacob, az LR elnöke és az UDC vezetője ugyanis ellenzékben kíván maradni. Viszont a külső szemlélőnek talán váratlanul megjelent egy erős baloldali összefogás a színen. S az elnökválasztás második fordulójából kiszorult Jean-Luc Mélenchon most a parlamenti választások kapcsán visszavágott – a kommunistákat is magukban foglaló szoci szövetség, a NUPES lett a legerősebb ellenzéki erő a parlamentben. A le Pen-féle Nemzeti Tömörülés is nagyot kaszált, először szerzett meg jelentős számú helyet. Vagyis: oda a stabilitás.
Magyarországon hagyománya van a francia eseményekre figyelésnek. Már 1789-ben így írt Batsányi János:
„Jertek, s hogy sorsotok előre nézzétek,
Vigyázó szemetek Párizsra vessétek!”
Az angol Brexit és a német koalíciós gyengeség után úgy tűnik, Franciaország sem képes kézbe venni az Európa-fogat gyeplőjét. Ez számomra újabb érv amellett, hogy az EU élén köz-elfogadottságra joggal igényt tartó, választott vezetőkre van szükség.
Szerző: Kelemen András
(Címkép: France24)
