John J. Mearsheimer a Chichagói Egyetem professzora a firenzei European University Institute-on (EUI) elhangzott beszédében kifejtette, hogy az ukrajnai válság első számú felelőse az Egyesült Államok, de részletesen elemezte a háború okait és várható következményeit is.
Az alábbiakban fontosabb megállapításait szemlézzük, teljes beszéde a The National Interesten olvasható.
Az ukrajnai válság okai és következményei
Az ukrajnai háború többdimenziós katasztrófa, amely belátható időn belül valószínűleg még rosszabbra fordul. Amikor egy háború sikeres, kevés figyelmet fordítanak az okaira, de ha a végeredmény katasztrofális, akkor a legfontosabb annak megértése, hogyan történt? Az emberek tudni akarják: hogyan kerültünk ebbe a szörnyű helyzetbe? Életem során kétszer voltam tanúja ennek a jelenségnek – először a vietnámi, másodszor az iraki háborúban. Az amerikaiak mindkét esetben tudni akarták, országuk hogyan számolhatott ilyen rosszul?
Először is, az Egyesült Államok a felelős az ukrajnai válság előidézéséért.
Ezzel nem tagadjuk, hogy Putyin indította el a háborút, és azt sem, hogy Amerika szövetségesei szintén felelősséget viselnek, bár nagyrészt Washington példáját követik. A legfőbb állításom az, hogy az Egyesült Államok olyan Ukrajna-politikát folytatott, amelyet Putyin és az orosz vezetés egzisztenciális fenyegetésnek tart, amit évek óta hangoztat is. Konkrétan Amerika megszállottságáról beszélek Ukrajna NATO-felvétele és a Nyugat védőbástyájává tételével kapcsolatban. A Biden-kormányzat nem volt hajlandó ezt a fenyegetést diplomáciai úton megszüntetni, és 2021-ben ismét elkötelezte magát Ukrajna NATO-ba történő felvétele mellett. Putyin erre a február 24-i megszállással válaszolt.
Másodszor, a Biden-kormányzat és nyugati szövetségesei elkötelezettek Oroszország legyőzésében, és átfogó szankciókat alkalmaznak az orosz hatalom meggyengítésére. Az Egyesült Államokat egyáltalán nem érdekli a háború diplomáciai megoldása, ami azt jelenti, hogy az valószínűleg hónapokig elhúzódik, ha nem évekig. A folyamat során az amúgy is súlyosan kivérzett Ukrajna még nagyobb károkat fog elszenvedni, és erre az útra lényegében az Egyesült Államok tereli. Fennáll továbbá a háború eszkalálódásának veszélye is, ha a NATO-t bevonják a harcokba, atomfegyvereket is bevethetnek. Veszélyes időket élünk.
Nyugaton széles körben és meggyőződéssel hiszik úgy, hogy Putyin egyedül felelős az ukrajnai válság és a folyamatban lévő háború előidézéséért.
Állítólag birodalmi ambíciói vannak, ami azt jelenti, hogy Ukrajna és más országok meghódítására törekszik – mindezt azért, hogy egy nagyobb Oroszországot hozzon létre, amely némileg hasonlít a volt Szovjetunióhoz. Más szóval, Ukrajna Putyin első célpontja, de nem az utolsó. Ahogy egy tudós fogalmazott, „baljóslatú, régóta dédelgetett cél érdekében cselekszik: letörölni Ukrajnát a világ térképéről”. Tekintettel Putyin állítólagos céljaira, teljesen logikus, hogy Finnország és Svédország csatlakozzon a NATO-hoz, és a szövetség növelje haderejét Kelet-Európában. A birodalmi Oroszországot végül is meg kell fékezni.
Noha ezt a narratívát újra és újra megismétli a mainstream média és gyakorlatilag minden nyugati vezető, nincs bizonyíték, amely alátámasztaná. Egyesek hangsúlyozzák, hogy Putyin szerint Ukrajna „mesterséges állam”, vagy nem „valódi állam”. Az ilyen átláthatatlan megjegyzések azonban semmit sem mondanak arról, hogy miért indult háborúba. Ugyanez igaz Putyin kijelentésére is, miszerint az oroszokat és az ukránokat „egy népnek” tekinti, közös történelemmel. Mások rámutatnak, hogy a Szovjetunió összeomlását „az évszázad legnagyobb geopolitikai katasztrófájának” nevezte. De Putyin azt is mondta:
„Akinek nem hiányzik a Szovjetunió, annak nincs szíve. Aki vissza akarja kapni, annak nincs esze.”
Mások azonban egy beszédre mutatnak rá, amelyben kijelentette, hogy „A modern Ukrajnát teljes egészében Oroszország, pontosabban a bolsevik, kommunista Oroszország teremtette”. De ahogy folytatta ugyanabban a beszédében, Ukrajna mai függetlenségére utalva: „Természetesen nem változtathatjuk meg a múlt eseményeit, de legalább nyíltan és őszintén el kell ismernünk azokat.”
Nincs tehát bizonyíték arra, hogy Putyin Oroszország részévé kívánta tenni Ukrajnát, amikor csapatait február 24-én elindította, arra viszont van, hogy független országként ismerte el.
2021. július 12-i cikkében az orosz-ukrán kapcsolatokról, amelyre gyakran hivatkoznak birodalmi ambícióinak bizonyítékaként, azt mondja az ukrán népnek: „Saját államot akarnak létrehozni: szívesen látjuk!” Arról, hogy Oroszországnak hogyan kell bánnia Ukrajnával, azt írja: „Egyetlen válasz van: tisztelettel”. A terjedelmes cikket a következő szavakkal zárja: „És hogy mi lesz Ukrajna? – azt a polgárai döntik el.” Ezeket a kijelentéseket nehéz összeegyeztetni azzal az állítással, hogy Ukrajnát egy még nagyobb Oroszországba akarja beépíteni.
Ugyanebben a 2021. július 12-i cikkében, valamint idén február 21-én tartott fontos beszédében Putyin hangsúlyozta, hogy Oroszország elfogadja „az új geopolitikai valóságot, amely a Szovjetunió felbomlása után formálódott”. Ugyanezt február 24-én harmadszor is megismételte, amikor bejelentette, hogy Oroszország megtámadja Ukrajnát. Konkrétan kijelentette, hogy „nem az a tervünk, hogy elfoglaljuk Ukrajna területét”, és egyértelművé tette, hogy tiszteletben tartja Ukrajna szuverenitását, de csak egy bizonyos pontig: „Oroszország nem érezheti magát biztonságban, nem fejlődhet, és nem létezhet, miközben állandó fenyegetéssel néz szembe a mai Ukrajna területéről.” Egyszóval
nem érdekelte, hogy Ukrajna Oroszország részévé váljon; az érdekelte, hogy ne legyen az Oroszország elleni nyugati agresszió „ugródeszkája”,
amely témáról hamarosan bővebben is beszélek.
Lehet vitatkozni azon, hogy Putyin hazudott az indítékairól, vagy megpróbálta leplezni birodalmi ambícióit. Írtam egy könyvet a hazugságról a nemzetközi politikában – Miért hazudnak a vezetők: Az igazság a hazugságról a nemzetközi politikában –, és egyértelmű számomra, hogy Putyin nem hazudott. Először is, az egyik fő megállapításom az, hogy a vezetők nem sokat hazudnak egymásnak; gyakrabban hazudnak saját nyilvánosságuknak. Ami Putyint illeti, bármit is gondoljunk róla, nem hazudott más vezetőknek, sőt, az elmúlt két évben számos alkalommal nyilvánosan kifejtette Ukrajnával kapcsolatos gondolatait, és következetesen hangsúlyozta, hogy legfőbb gondja Ukrajna Nyugathoz fűződő kapcsolata, különösen a NATO. Egyszer sem utalt arra, hogy Ukrajnát Oroszország részévé akarná tenni. Ha ez a viselkedés egy óriási megtévesztési kampány része lett volna, akkor az példátlan lenne a történelemben.
Az orosz elnök meghívott vendége volt a 2008. áprilisi bukaresti NATO-csúcstalálkozónak, ahol a szövetség bejelentette, hogy Ukrajna és Grúzia végül taggá válik. Putyin e bejelentéssel szembeni ellenállása nem hatott Washingtonra, mert Oroszországot túl gyengének ítélték meg a további NATO-bővítés megállításához, mint ahogy az 1999-es és 2004-es terjeszkedési hullámok megállításához is.
Ezzel összefüggésben fontos megjegyezni, hogy a NATO 2014 februárja előtti bővítésének nem volt célja Oroszország megfékezése, mert Moszkva nem volt abban a helyzetben, hogy revansista politikát folytasson Kelet-Európában. Sokatmondó, hogy az Egyesült Államok volt moszkvai nagykövete, Michael McFaul megjegyzi, hogy Putyin nem tervezte a Krím elfoglalását a válság 2014-es kirobbanása előtt; impulzív lépés volt az Ukrajna oroszbarát vezetőjét megbuktató puccsra válaszul. Röviden: a NATO-bővítésnek nem az volt a célja, hogy megfékezze az orosz fenyegetést, hanem egy szélesebb politika részeként szolgált, amely a liberális nemzetközi rendet Kelet-Európára terjeszti, és az egész kontinenst Nyugat-Európához húzza.
Csakhogy amikor 2014 februárjában kitört az ukrajnai válság, az Egyesült Államok és szövetségesei hirtelen Putyint birodalmi ambíciókkal rendelkező veszélyes vezetőnek kiáltották ki, Oroszországot pedig komoly katonai fenyegetésnek minősítették, amit meg kellett fékezni. Mi okozta ezt az pálfordulást? Az új retorika egyetlen alapvető célt szolgált: lehetővé tette a Nyugat számára, hogy Putyint okolja az ukrajnai konfliktus kirobbanásáért. És most, hogy a válság teljes körűvé eszkalálódott, ez még inkább igaz: egyedül őt okolják a katasztrofális fordulatért. A vádaskodás pedig megmagyarázza, hogy miért jelenítik meg imperialistaként ma már széles körben itt Nyugaton, noha ezt a perspektívát aligha támasztja alá bizonyíték.
A probléma valódi oka
A válság gyökere az amerikai vezetés azon erőfeszítése, hogy Ukrajnát nyugati védőbástyává tegye. Ennek a stratégiának három része van: Ukrajna integrálása az EU-ba, Ukrajna nyugatbarát liberális demokráciává alakítása, és ami a legfontosabb, Ukrajna beépítése a NATO-ba. A 2008-as bukaresti NATO-csúcsot követően egy tekintélyes orosz újságíró szerint Putyin „dühbe gurult”, és arra figyelmeztetett, hogy „ha Ukrajna csatlakozik a NATO-hoz, azt a Krím és a keleti régiók nélkül is megteszi.
Egyszerűen szét fog esni.”
William Burns, aki ma a CIA vezetője, de az Egyesült Államok moszkvai nagykövete volt a bukaresti csúcstalálkozó idején, feljegyzést írt Condoleezza Rice akkori külügyminiszternek, amely tömören foglalta össze minderről az oroszok véleményét. Szavai szerint:
„Ukrajna NATO-ba lépése világító vörös vonal az orosz elit (nem csak Putyin) számára. A kulcsfontosságú orosz szereplőkkel folytatott több mint két és fél éves beszélgetések során – a Kreml sötét bugyraiban megbúvóktól kezdve Putyin legélesebb liberális kritikusaiig – még nem találtam senkit, aki Ukrajna NATO-csatlakozására másként tekintene, mint közvetlen fenyegetésként az orosz érdekekre.
A mai Oroszország válaszolni fog. Az orosz-ukrán kapcsolatok mélyen megfagynak, ez pedig termékeny talajt biztosít az orosz beavatkozásokhoz a Krím-félszigeten és Kelet-Ukrajnában.”
Burns természetesen nem az egyetlen döntéshozó volt, aki megértette, hogy Ukrajna NATO-ba vonása veszélyekkel jár. A bukaresti csúcstalálkozón ugyanis mind Angela Merkel német kancellár, mind Nicolas Sarkozy francia elnök ellenezte Ukrajna NATO-tagságának előmozdítását, mert megértették, hogy az megriasztaná és feldühítené Oroszországot. Merkel a közelmúltban kifejtette ellenkezését: „Nagyon biztos voltam benne… hogy Putyin nem hagyja, hogy ez megtörténjen. Az ő szemszögéből ez hadüzenet lenne.” A Bush-kormány azonban keveset törődött Moszkva „világító vörös vonalával”, és nyomást gyakorolt a francia és a német vezetőkre, hogy járuljanak hozzá egy közös nyilatkozathoz, amelyben kijelentik, Ukrajna és Grúzia végül csatlakozik a szövetséghez.
Nem meglepő, hogy Grúzia NATO-ba való integrálásának szándéka 2008 augusztusában – négy hónappal a bukaresti csúcstalálkozó után – háborút eredményezett Grúzia és Oroszország között. Ennek ellenére az Egyesült Államok és szövetségesei nem változtattak az Ukrajnával kapcsolatos politikájukon. Ezek az erőfeszítések végül súlyos válságot idéztek elő 2014 februárjában, miután az Egyesült Államok által támogatott felkelés miatt Ukrajna oroszbarát elnöke, Viktor Janukovics elmenekült az országból. Válaszul Oroszország elfoglalta a Krím-félszigetet, és hozzájárult az oroszbarát szakadárok és az ukrán kormány közötti polgárháborúhoz a kelet-ukrajnai Donbassz térségében.
Gyakran hallani azt az érvet, hogy a válság 2014 februári kitörése és a háború 2022 februári kitörése közötti nyolc évben az Egyesült Államok és szövetségesei kevés figyelmet fordítottak Ukrajna NATO-ba való felvételére. Gyakorlatilag a kérdést levették az asztalról, így a NATO-bővítés nem lehetett fontos oka a 2021-es eszkalálódó válságnak és az azt követő, év elején kitörő háborúnak. Ez az érvelés azonban hamis.
Valójában a nyugati válasz a 2014-es eseményekre az volt, hogy felerősítette a meglévő stratégiát, és még közelebb vonta Ukrajnát a NATO-hoz.
A szövetség 2014-ben kezdte meg az ukrán hadsereg kiképzését, a következő nyolc évben évente átlagosan 10 000 katonát képzett ki. 2017 decemberében a Trump-kormányzat úgy döntött, hogy „védelmi fegyverekkel” látja el Kijevet. Hamarosan más NATO-országok is akcióba lendültek, és még több fegyvert szállítottak Ukrajnába.
Ukrajna hadserege is részt vett a NATO-erők közös hadgyakorlatain. 2021 júliusában Kijev és Washington közösen rendezték meg az Operation Sea Breeze haditengerészeti gyakorlatot a Fekete-tengeren, amelyen 31 ország haditengerészete vett részt. Két hónappal később, 2021 szeptemberében az ukrán hadsereg vezette a Rapid Trident 21-et, amelyet az Egyesült Államok hadserege „évi gyakorlatként írt le, amelynek célja a szövetséges és partnerországok közötti interoperabilitás fokozása, annak bizonyítása, hogy az egységek készen állnak és készek reagálni bármilyen válságra”. A NATO erőfeszítései Ukrajna hadseregének felfegyverzésére és kiképzésére jó részben megmagyarázzák, miért szerepeltek olyan jól az orosz erőkkel szemben. Ahogy a The Wall Street Journal egyik főcíme írja:
„Ukrajna katonai sikerének titka: A NATO-kiképzés évei”.
Zelenszkij elnök, aki soha nem mutatott nagy lelkesedést Ukrajna NATO-ba való felvétele iránt, 2021 elején irányt váltott, és nemcsak a NATO-bővítést támogatta, hanem immár keményvonalas politikát folytatott Moszkvával szemben is. Számos lépést tett – beleértve az oroszbarát tévéállomások bezárását és az árulás-vádat Putyin egyik közeli barátjával szemben –, amelyek biztosan feldühítették Moszkvát. Biden elnök, aki 2021 januárjában költözött be a Fehér Házba, régóta elkötelezett volt Ukrajna NATO-ba való felvétele mellett, így nem meglepő, hogy 2021. június 14-én a NATO a következő közleményt adta ki a brüsszeli csúcstalálkozóján:
Megerősítjük a 2008-as bukaresti csúcstalálkozón hozott döntést, miszerint Ukrajna a folyamat szerves részét képező Tagsági Akciótervvel (MAP) a Szövetség tagjává válik; megerősítjük a döntés minden elemét. Szilárdan támogatjuk Ukrajna azon jogát, hogy saját maga döntsön jövőjéről és külpolitikai irányvonaláról, külső beavatkozásoktól mentesen.
Röviden, nem kétséges, hogy 2021 elejétől Ukrajna gyors ütemben haladt a NATO-csatlakozás felé. Mégis, ennek a politikának egyes támogatói úgy érvelnek, hogy Moszkvának nem kellett volna aggódnia, mert „a NATO egy védelmi szövetség, és nem jelent veszélyt Oroszországra”. De Putyin és más orosz vezetők nem így gondolkodnak a NATO-ról, és az számít, hogy ők mit gondolnak. Nem kérdés, hogy Ukrajna NATO-csatlakozása továbbra is „világító vörös vonal” maradt Moszkva számára.
2021. december 17-én Moszkva levelet küldött a Biden-adminisztrációnak és a NATO-nak, írásos garanciát követelve, hogy: 1) Ukrajna nem csatlakozik a NATO-hoz, 2) nem állomásoznak támadó fegyverek az orosz határok közelében, és 3) a NATO csapatai és felszerelései visszavonulnak Nyugat-Európába.
Putyin 2021. december 21-én a védelmi minisztérium igazgatóságának nyilatkozva kijelentette, hogy
„amit Ukrajnában tesznek, próbálnak vagy terveznek, az nem több ezer kilométerre történik országhatárunktól. Ott van a küszöbünkön. Meg kell érteniük, hogy egyszerűen nincs hova visszavonulnunk. Tényleg azt hiszik, hogy nem látjuk ezeket a fenyegetéseket? Vagy azt gondolják, hogy csak tétlenül nézzük az Oroszországot érő fenyegetéseket?
Két hónappal később, egy 2022. február 22-i sajtótájékoztatón, néhány nappal a háború kitörése előtt kijelentette: „Határozottan ellenezzük Ukrajna NATO-csatlakozását, mert ez fenyegetést jelent ránk, amelyet érvekkel tudunk alátámasztani. Többször beszéltem erről ebben a teremben.” Majd világossá tette, hogy felismerte,
Ukrajna de facto a NATO tagjává válik.
Az Egyesült Államok és szövetségesei – mondta – „továbbra is telepumpálják a jelenlegi kijevi vezetést modern típusú fegyverekkel. Ez teljesen elfogadhatatlan.”
Putyin logikájának világosnak kell lennie az amerikaiak számára, akik régóta elkötelezettek a Monroe-doktrína mellett, amely kimondja, hogy egyetlen távoli nagyhatalom sem helyezheti el katonai erejét a nyugati féltekén.
Antony Blinken külügyminiszter azonban Oroszország december közepi követeléseire egyszerűen csak azt mondta: „Nincs változás. Nem lesz változás.” Putyin ezután indított inváziót Ukrajna ellen, hogy megszüntesse a NATO-ban látott fenyegetést.
Hol tartunk most és merre haladunk?
Sajnálattal kell azt mondanom, hogy nem látom, ez a háború hogyan érhetne véget egyhamar, e nézetemet pedig olyan prominens politikai döntéshozók is osztják, mint Mark Milley tábornok, a JCS elnöke és Jens Stoltenberg NATO-főtitkár. Pesszimizmusom fő oka az, hogy Oroszország és az Egyesült Államok is mélyen elkötelezett a háború megnyerése mellett, és
lehetetlen olyan megállapodást kialakítani, amelyben mindkét fél nyer.
Konkrétabban, Oroszország szemszögéből a rendezés kulcsa Ukrajna semleges állammá tétele, ami véget vet Kijev nyugati integrálásának. De ez az eredmény elfogadhatatlan a Biden-kormányzat és az amerikai külpolitika nagy része számára, mert Oroszország győzelmét jelentené.
Kicsi az esélye annak is, hogy Kijev a semlegesítést szorgalmazza, mert a jelentős politikai hatalommal rendelkező ukrajnai ultranacionalistáknak nem érdekük engedni bármely orosz követelésének, különösen annak, amely Ukrajna külpolitikáját diktálja. A Biden-kormány és a NATO keleti szárnyának országai – például Lengyelország és a balti államok – valószínűleg támogatni fogják Ukrajna ultranacionalistáit ebben a kérdésben.
Hogy tovább bonyolítsuk a dolgokat, hogyan lehet kezelni a háború kezdete óta Oroszország által meghódított ukrán területeket, valamint a Krím sorsát? Nehéz elképzelni, hogy Moszkva önként feladja a most elfoglalt területek bármelyikét, még kevésbé az egészet, mivel Putyin mai területi céljai valószínűleg nem ugyanazok, mint a háború előtt. De ugyanilyen nehéz elképzelni, hogy bármely ukrán vezető elfogadjon egy olyan megállapodást, amely lehetővé teszi Oroszország számára, hogy megtartson bármilyen ukrán területet, kivéve esetleg a Krímet. Remélem, tévedek, de ezért nem látom a végét ennek a pusztító háborúnak.
Fennáll annak a lehetősége is, hogy Ukrajnában nukleáris fegyvereket alkalmaznak, és ez akár nukleáris csörtéhez is vezethet Oroszország és az Egyesült Államok között.
Olyan nagy a tét mindkét fél számára, amiért egyikük sem engedheti meg magának, hogy veszítsen.
Ukrajna Nyugathoz csatlakozása egzisztenciális fenyegetést jelent Oroszország számára, amelyet meg kell szüntetni. Gyakorlatilag ez azt jelenti, hogy Oroszországnak meg kell nyernie az ukrajnai háborút. A vereség elfogadhatatlan. A Biden-kormány ezzel szemben hangsúlyozta, hogy célja nemcsak Oroszország végső legyőzése Ukrajnában, hanem az is, hogy a szankciókkal súlyos károkat okozzon az orosz gazdaságnak.
Nyilvánvaló, hogy mindkét fél nem nyerhet. És van itt egy perverz paradoxon: minél sikeresebb az Egyesült Államok és szövetségesei céljaik elérésében, annál valószínűbb, hogy a háború nukleárissá válik.
Valószínűleg más katasztrofális következményei is lesznek ennek a háborúnak, ilyen a világméretű élelmiszerválság, a nyugati-orosz kapcsolatok kérdése, a kelet- és nyugat-európai országok közt húzódó, felszín alatti mély repedések kérdése, a világgazdaság károsítása, azaz egy „gazdasági hurrikán”.
Összefoglalva, a folyamatban lévő ukrajnai konfliktus egy kolosszális katasztrófa, amely, ahogyan az előadásom elején megjegyeztem, arra készteti az embereket szerte a világon, hogy keressék az okait. Azok, akik hisznek a tényekben és a logikában, hamar rájönnek, hogy elsősorban az Egyesült Államok és szövetségesei felelősek ezért. A Bush-kormány volt az elindítója, de amikor csak lehetett az Obama-, Trump- és Biden-kormányzat sem volt rest rákontrázni erre a politikára, Amerika szövetségesei pedig kötelességtudóan követték Washington példáját. Annak ellenére, hogy az orosz vezetők teljesen egyértelművé tették, hogy Ukrajna NATO-ba lépése a „világító vörös vonal” átlépése lenne, az Egyesült Államok nem volt hajlandó figyelembe venni Oroszország legmélyebb biztonsági aggályait. A tragikus igazság az, hogy ha a Nyugat nem törekedett volna a NATO ukrajnai terjeszkedésére, nem valószínű, hogy ma háború lenne Ukrajnában, és a Krím továbbra is Ukrajna része lenne.
Lényegében Washington játszotta a központi szerepet abban, hogy Ukrajnát a pusztulás felé vezesse.
A történelem keményen ítéli majd meg az Egyesült Államokat és szövetségeseit Ukrajnával kapcsolatos rendkívül ostoba politikájuk miatt.
