Elsodort aranykor: így születtek egykor a balatoni nyaralók

Milyen volt a ’20-as, ’30-as évek Balaton-partja? Mely tényezők befolyásolták a nyaralóépítészetet és milyen elvek mentén épültek a máig meghatározó nyaralótelepek? Mi köze mindehhez Kotsis Ivánnak? Wettstein Domonkossal, a BME Urbanisztika Tanszékének adjunktusával beszélgetett a Mandiner arról, hogyan vált a Balaton hazánk nyaralóközpontjává.

Interjú: Móré Levente

***

Mikor és miért fordultak az emberek a Balaton felé?

Wettstein Domonkos: A Balaton-parton a rekreációt kezdettől fogva a természeti értékek tették lehetővé, ám ez sokáig nem a tavat, sokkal inkább a gyógyvizeket jelentette. A tóparton már a tizenkilencedik század második felében elkezdtek kiépülni a nyaralótelepek, de az az építési hullám, ami a Balaton-part mai telítettségét megalapozta az első világháború után, a ’20-as évek vége felé indult el. A két világháború közötti nyaralóépítészet esetében új társadalmi rétegek, elsősorban a középosztály kezdtek el építkezni, amelyek korábban nem jutottak hasonló lehetőséghez. Ezt megelőzően elsősorban a tehetősebbek építettek villákat a tóparton. Balatonfüred már a reformkor óta fejlődött, kezdetben azonban nem a Balaton, hanem a hőforrások keltette turisztikai vonzerő miatt. A Balaton déli partjának felívelése már a századforduló időszakára tehető. Talán Balatonföldvár építkezései a legreprezentatívabbak ebből a korszakból, de persze Siófokon is elkezdtek nagyobb villákat építeni.

Az első világháború és Trianon azonban a turizmus térképét is átrajzolta.

A történelmi fürdővárosok közül elveszett Adria, az erdélyi fürdők, például Herkulesfürdő is, elveszett a felvidéki Bártfa és Eperjes, ebből következően pedig hirtelen a Balaton került az érdeklődés középpontjába. Ez persze csak az egyik összetevő, hiszen ez az az időszak, amikor nemzetközi szinten is kibontakozik a tömegturizmus, elindultak a nagyobb léptékű tengerparti építkezések – tehát a jelenség nem csak magyar sajátosság. Komoly átrendeződés volt ebben az időszakban a turizmus szerkezetében, a szállóturizmus mellett ugyanis a saját hétvégiház építése is egyre inkább elérhetővé vált. Egyre szélesebb lett az a réteg, amelynek az életvitele megkívánta, anyagi lehetősége pedig lehetővé tette azt, hogy kiszakadjon a városból és a nyár egy részét üdüléssel töltse. Hazánkban ekkor fordult a városi középosztály érdeklődése a Balaton-part felé, amely már léptékéből adódóan is alkalmas volt arra, hogy megtelepedhessen itt, a tóparti telkek iránti érdeklődés tehát gyorsan felfutott. A saját családom története is ehhez a korszakhoz köthető: egy felvidéki örökség révén Balatonszemesen a Hunyady-telep egyik frissen elkészült mintaházát vásárolták meg a harmincas években – emiatt is áll hozzám igen közel a téma. Doktori disszertációmat a huszadik század balatoni építészetéből írtam, remélem hamarosan könyv formában is elérhetik az olvasók.

Az itt építkezők új szemléletet is hoztak?

A Balaton-parton érezhetően megerősödött a civil társadalom, aktívan részt vettek a fürdőtelepek rendezett kialakításában, miközben az állami szervek is kezdtek szerepet vállalni a Balaton fejlesztésében. A korabeli kultúrpolitika az egész régiót a magyar identitás fontos elemévé tette és a „Balaton kultusz” propagálásával nagyon erősen tematizálta. Az első világháborút követően elindult tó körüli sportélet fejlesztése, Tihanyban felépült a Limnológiai Intézet, miközben nyaranta jelentős kulturális élet bontakozott ki a tó körül. Az építésügy szempontjából azonban a legfontosabb a Balatoni Intéző Bizottság létrehozása volt, amelynek komplex kulturális-turisztikai feladatkörében meghatározó szerepet játszott a régió építészetének felügyelete, a parcellázások és az építkezések kontrollálása.

Az építésügy számára komoly kihívást jelentett, hogy

a század első felében kialakult az új műfaj, a nyaralóépítészet,

amely már egészen más tipológiát jelentett, mint a hagyományos villaépítészet – bár a nyaraló és villa fogalmait gyakran felcseréljük a köznyelvben, mivel nem igazán erős a terminológiai kötöttség, mégis tehetünk határozott különbségeket: a középosztály tagjai már gazdaságossági és funkcionális megfontolások miatt is kisebb, egyszerűbb nyaralóházakat szerettek volna építeni a korábbi villáknál; mindez pedig a szezonális használattal függött össze. Bár a villákat is elsősorban csak a nyári hónapokban használták, mégis úgy építették meg őket, mint a városi villákat. Mindez jelentős anyagi terhet rótt az építtetőkre, amelyet a középosztály alsóbb rétegei már nem tudtak megengedni maguknak. Eközben az üdülés életvitele is átalakult, a nehézkes reprezentatív villaépítészet helyett könnyedebb formákat kerestek, ami valamelyest az életforma modernizációjával is összefügg, ez pedig nem feltétlenül kapcsolódott össze közvetlenül a modern építészettel. Kezdetben a nyaralók esetében inkább egy funkcionális-szerkezeti egyszerűsödés jelent meg, amely különböző formai kísérletekkel társult. Bár a formálásban csak később váltak dominánssá a modern szerkesztések, azonban a kisléptékű, praktikusan kialakított nyaralóépületekben már ekkor érezhető volt az üdülés új életformájából adódó egyszerűség és könnyedség.

Az új építések nagy száma hamar új problémákat eredményezett, elsősorban azért, mert

nagy tömegben, mindenféle előkép vagy szakember bevonása nélkül építkeztek

– ebből adódóan pedig hamar zavarossá vált az összkép. Részben épp a tópart rendezésére hozták létre a Balatoni Intéző Bizottságot, amelynek kiemelt célja volt, hogy a régió építészetét egységesen szabályozza. Meglepően előremutató módon igyekeztek segíteni az építkezni vágyóknak mintatervekkel, tanácsadással és kiadványokkal. Az építéshatóság ilyen irányú megerősítése nagyon korszerű dolog volt országos és nemzetközi szinten is. Egységes fejlesztési terv a korszakban még nem készült, bár kétségtelen, hogy a Balatoni Intéző Bizottság két háború közti munkája alapozta meg a második világhűború utáni egységes fejlesztési koncepciókat. Tevékenységük az építészeti minőség javulásában is megmutatkozott, a ’30-as évek végére pedig már kezdtek kiforrni a balatoni nyaralóépítészet sajátos formái. Az összképben persze továbbra is vegyült az építészeti tervezettség a barkácsolással és az egyénieskedéssel – aminek természetesen esetenként lehet némi bája is, hiszen az informális építészetben előszeretettel fedezzük fel azt a szabadságot és játékosságot, amit a merev nagyvárosi építészetben hiányolunk.

Kik készítették a mintaterveket?

A mintatervek célja a közösségi szemléletformálás volt. Fontos, hogy a mintaterveket ne keverjük a ’60-as években elterjedő típustervekkel. A ’30-as években készült mintatervek inkább csak irányadó koncepciók, melyeket folyóiratokban, kiállításokon, prospektusokban népszerűsítettek. Emellett mintaházakat is építettek, hogy az építkezni akarók lássák, mit és mennyiből lehetne létrehozni. A cél inkább a nyitott és szabad alkalmazási lehetőség volt, nem a merev irányítás.

A Balatoni Intéző Bizottság nagy hangsúlyt helyezett az építeni vágyók tájékoztatására, de az építészek munkáját is igyekezett megszervezni.

A tóparton nyaraló számos építész ugyanis önkéntesen is szerepet vállalt a mintatervek kidolgozásában,

a tanácsadásban. Ennek hátterében az a civil összefogás állt, amely a balatoni fürdőtelepeken ekkoriban élte virágkorát. A városi polgárok szakmáiknak megfelelően önkéntes szerepet vállaltak a településük fejlesztésében, a kulturális élet szervezésében. Ezek a kezdeményezések hamar regionális szinten is megjelentek. Ennek példája az az építészeti összefogás, amely már nem egy-egy nyaralótelep problémájával foglalkozott csak, hanem a tópart általános építészeti problémájára kívánt megoldásokat keresni. A Balatoni Intéző Bizottság pedig igyekezett keretet adni az építészeti kezdeményezéseknek. Tervpályázatokat írt ki a jól használható, olcsón építhető és egymáshoz illeszkedő nyaralóépületek kitalálására. Ebben a munkában kulcsszerepet vállalt Kotsis Iván, a Műegyetem professzora, aki a nyarakat Bogláron töltötte (saját nyaralóját is maga tervezte, majd a boglári templom, plébánia épület és a későbbi kultúrház megtervezésére is felkérték), a szabadidejében pedig a helyi kőműveseket képezte, hogy minél jobb házakat építhessenek. Kotsis a Balaton-part építészetének egyik legaktívabb szereplője volt, a Balatoni Intéző Bizottságban is szerepet vállalt.

A Balaton bármelyik településén előfordulhat olyan ház, amelyen ugyanazt a zöld vagy barna spalettát, illetve alacsony hajlású kontyolt tetőt találunk. Kialakult tehát általános háztípus?

Ez csak látszólagos egyezés, mert ha egymás mellé tesszük a házakat, látszanak az eltérések. Ugyanakkor voltak regionális jellemzők, amelyeket egy-egy településen további karakterjegyek, például a helyi természetes kőanyagok alkalmazásai tovább árnyaltak. A tóparti mintatervek általános jellemzőit érdemes Kotsis Iván munkásságán keresztül vizsgálni, akit erősen inspirált az olasz építészetet akkoriban jellemző Novocento irányzata, de a dél-német, stuttgarti regionális iskola hatása is fellelhető munkáin. A regionális kísérletezés korszaka volt a ’30-as évek, amelyhez kiváló terepének bizonyult a Balaton környéke. Ennek során megpróbálta meghatározni, milyen is a megfelelő balatoni nyaraló, kutatásainak eredményeit pedig tételesen le is írta. Eszerint a korszak balatoni nyaralója már nem olyan, mint egy századfordulós villaépület, mert az új építtető réteg azt már nem tudja megfizetni, ugyanakkor nincs is rá szüksége, hiszen csak két hónapig használja a házat. Teljesen feleslegesnek találta tehát, hogy vastag falazattal, cselédszobákkal épüljenek a szezonálisan használt nyaralók. Miközben a vidék hagyományos népi építészetét sem tartotta alkalmasnak a nyaralók megformálásához, bár a turizmus kezdettől fogva érdeklődött a vidéki kultúra iránt, de szerinte a tóparti nyaralás életformája fesztelenebb térstruktúrát és funkcionális elrendezést kíván.

Kotsis

kategorikusan el akarta különíteni a balatoni nyaralók műfaját mind a népi építészettől és a városias villáktól is,

mert ő a nyaralókat a tóparti üdülés életformájához szerette volna igazítani. Szemléletében a kiindulást a helyi klimatikus viszonyok jelentették, ennek érdekében preferálta az alacsony, 30° körüli hajlású tető építését; valamint szorgalmazta, hogy épüljön hozzájuk nagy veranda, amely a nappalival is összenyitható. Fontosnak tartotta a praktikus térhasználatot, de voltak olyan ötletei is, amelyek nem feltétlenül honosodtak meg még a korszakban: hálószobák helyett például javasolta, hogy csak egyszerűbb hálófülkéket alakítsanak ki a házakban. Az egyszerűség a homlokzatképzésben is megmutatkozott. Azt javasolta, ne legyenek a házakon tagozatok, történeti díszítőmotívumok és formák; hanem csupán egyszerű pasztellszínekkel festett, vakolt épületek szülessenek; kerüljön rájuk azonban zsaluzat a biztonság és árnyékolás érdekében. Ezek a formai-téralakítási alapvetések szinte általános jellegzetességei lettek a balatoni, különösen a déli-parti nyaralóknak.

Kotsis Iván szerint az általa megfogalmazott épület formája önkéntelenül is egy olasz kerti ház kialakításához volt hasonlatos. Mindez egyfelől a nyári klímából és életformából is adódott, miközben Kotsis személyes érdeklődése révén is vonzódott az olasz építészethez. Mondhatnánk, hogy a vidék hagyományos építészetéhez képest ez a szemlélet tájidegen, ugyanakkor az ezeket az elveket követő épületek nem a falvakban, hanem az újonnan parcellázott üdülőterületeken épültek fel. Különösen a déli part esetében különültek el az ősközségek és a fürdőtelepek, mivel itt az új telepek a tóparton, az úgynevezett apadási övön jöttek létre, amely a tizenkilencedik század közepén a vízszint szabályozás révén alakult ki. Az északi parton a topografikus adottságok miatt már szorosabb a kapcsolat az ősközségek és az üdülőtelepek között, ami a népi építészeti formák közvetlenebb hatásában is megmutatkozott. Itt a helyi kőanyagot is gyakrabban alkalmazták.

Tervezési elveit Kotsis publikációkban is propagálta.

Célja elsősorban a települési összkép rendezése volt;

azaz, hogy az általa javasolt elvekkel egységesebb településkép alakuljon ki. Kotsis elvei kidolgozásánál azt is figyelembe vette, hogy lehetőleg minél egyszerűbben követhetőek legyenek a helyi építőmesterek számára is. A korszakban ugyanis a legtöbb nyaralót még nem építészek tervezték, hanem építőmesterek találták ki és kivitelezték egyszerre. Épp ezért Kotsis számára fontos volt, hogy olyanok legyenek a házak, amelyeket nem tudnak elrontani az építők. Bogláron a helyi kőműveseket megismertette a nyaralótípus szempontjaival és az új technológiákkal. Ezt követően a déli parti üdülőtelepeken már az általa képzett építőmesterek építkeztek, így hamar széles körben elterjedtek tervezési elvei.

A fürdőhelyek építészete párhuzamosan fejlődött a parcellázásokkal?

A fürdőtelepeken aktív, önszerveződő közösségi élet alakult ki, ami az építészetben is tükröződött. A tópart építészetét a nagyobb építkezések vállalkozói mellett a helyi civil társadalom is formálta. A nyaralótelepek környezetének alakítására a nyaralótulajdonosok fürdőegyesületeket hoztak létre, ebben együttműködve pedig a parkosítás, közterületrendezés mellett közösségi épületeket is emeltek. A fürdőtelepek sok szempontból viszonylag önálló státuszt élveztek, működtetésüket a helyi fürdőegyesületek kezelték, amelyek közül néhány, például a szemesi (amelyben az utóbbi években én is szerepet vállalok) a rendszerváltás után újraalakult és a mai napig működik. Az önszerveződő civil társadalmi csoportoknak gyakran a budapesti vállalatok ott nyaraló vezetői is tagjai voltak, akik erős donációs hajlammal dolgoztak a területek fejlesztésén. Virágzó korszak volt: fejlődött az infrastruktúra, sok településen létesült például gyógyszertár, miközben a kulturális élet megszervezésére is odafigyeltek.

Ezt a robbanásszerű fejlődést a második világháború és az azt követő politikai változás sodorta el

éppen akkor, amikor a nyaralótelepek már telítődtek, így létrejött a társadalmi potenciál és éppen megfogalmazódott az igény a tópart egységes rendezési tervére is, amely egyébként kifejezetten a helyi társadalomra és a nyaralók polgári kezdeményezéseire alapult volna. Különösen sajnálatos ez azért is, mert a polgári attitűd virágzásának is tekinthető balatoni nyaralókultúrában kibontakozott a közösségi önkéntesség kultúrája, amelynek a későbbi hiánya a mai napig látszik a tó környékén. Mint sok mást, ezt az erős civil tevékenységet is szétzúzta a szocializmus. Mire a rendszerváltás után ismét létrejöhettek az egyesületek, már átalakult a nyaralótelepek társadalma is; elveszett a kohézió.

Az építtetők önkifejezési vágya mennyiben érhető tetten az épületeken? Hogyan alakul át ma a nyaraló műfaja?

Egyfajta játékosság mindig is jelen volt a tópart építészetében. A szabadidő, a városi életforma hátrahagyása mindig is inspirálta a nyaralóépítészetet. A szabadság megélése jegyében az önkifejezés vágya is rendre felfedezhető ezekben a tóparti házakban. Sok esetben a saját kezű építés révén jelentek meg egyéni részletek, esetenként humoros vagy épp groteszk formában. A játékos kerítéselemek, ablakrácsok vagy a kőfalak rakásmódjából kirajzolódó motívumok a helyi építőmesterek kreativitásából fakadt.

Mindez közel állt a könnyed, a szezonális életvitelhez igazodó nyaralóépületek felszabadult formáihoz. A szezonális használatból fakadó egyszerűség ugyanis nemcsak a gazdaságosságot, de a kísérletezést, kreativitást is lehetővé tette. Az építtetők, az építészek és a helyi mesterek is egyaránt előszeretettel játszottak az építészet alapformáiban rejlő lehetőségekkel.

Ma azt látjuk, hogy városias házakat építenek megint,

amelyeket egész éves használatra terveznek, mindez pedig a szezonális karakter könnyedségének eltűnésével jár. A ’80-as évek végétől, de különösen az ezredfordulótól indult el a tópart újabb átalakulása. Ma, ha építünk, egész évben használható házat szeretnénk, mert a mobilitás és a távmunka révén már az év bármely szakaszában lent lehet tölteni hosszabb-rövidebb időszakokat, de ezzel meg kívánjuk teremteni a lehetőséget arra is, hogy nyugdíjasként leköltözhessünk a Balatonra. A nyaralók családi házakká váltak – nem is könnyű már megkülönböztetni egy agglomerációs családi házat egy balatoni nyaralótól. A nyaralóépítészet könnyed szezonális karaktere eltűnik és ezzel nemcsak az egész tópart identitása, de az építészeti jellege is átalakul.

Mandiner

Fotók: Fortepan / Wettstein Domonkos