Ha jobban megértjük, hogyan hat Oroszországra az Ukrajnának nyújtott nyugati támogatás, az segíthet az amerikai döntéshozóknak a kompromisszumos béke megkötésében.
A The National Interest szerzője alábbi cikkében ismét igyekszik átlépni az „atlanti héja” szemléletmódon, és rávilágít a fokozatosan eszkalálódó orosz-ukrán háború abszurditásaira.
A nyugati vezetők nem áltathatják magukat azzal, hogy Oroszország fellépése Ukrajnában provokáció nélkül következett volna be (vélhetően nem is magukat áltatják, hanem az adófizetőiket – a szerk.). A kényelmetlen igazság az, hogy a támadást nagy valószínűséggel elkerülhették volna, ha az USA és a NATO még januárban írásos garanciát ad arra, hogy Ukrajnát soha nem veszik fel a NATO-ba, az Egyesült Államok pedig támogatja a Minszk II. megállapodás teljes körű végrehajtását.
Az orosz-ukrán háború eredetét Amerika egyik vezető külpolitikai teoretikusa, John Mearsheimer foglalta össze a legjobban, aki a közelmúltban arra a következtetésre jutott, hogy
„elsősorban az Egyesült Államok a felelős az ukrajnai válság előidézéséért…
A tragikus igazság az, hogy ha a Nyugat nem törekedett volna a NATO ukrajnai kiterjesztésére, nem valószínű, hogy ma háború lenne Ukrajnában, és a Krím továbbra is Ukrajna része lenne.” (Mearsheimer előadásáról ITT írtunk.)
Megjegyezte még, hogy „Oroszország ugyanúgy cselekszik, mint mi [az Egyesült Államok] az ő helyzetükben”, mielőtt azzal érvelt, hogy Oroszország célja Ukrajnát tartósan semleges ütközőállammá tenni, így minimalizálva a NATO folyamatos bővítésének veszélyét az orosz határok mentén, visszatérve ezzel a 2014 előtti állapothoz.
Ha az asztal túloldalán ülnénk, és egy független Texasi Köztársaság több, mint ezer orosz és kínai katonát látna vendégül, akik velük közös hadgyakorlatokon vesznek részt, és megpróbálnának csatlakozni katonai szövetségükhöz, komolyan gondolja-e valaki, hogy az Egyesült Államok nem támadta volna meg Texast, hogy érvényesítse a Monroe-doktrínát?
Egyre bizonytalanabb, hogy az USA és a NATO egészen pontosan hol foglal helyet egy proxyháború és a közvetlen konfrontáció közötti határsávon Oroszországgal szemben.
Az Egyesült Államok tette lehetővé Ukrajna számára orosz katonák ezreinek és egy tucat orosz tábornoknak a megölését, valamint fekete-tengeri zászlóshajójuk elsüllyesztését, hírszerzése segítségével. Ezek az akciók Oroszország elleni háborús cselekményeknek minősülnek, amelyeket fordított helyzetben egyetlen amerikai elnök sem tűrne el. A Kongresszus azonban nem üzent hadat Oroszországnak, és nem engedélyezte ezt a politikát.
Nemrég a New York Times egyik esszéjében Bonnie Kristian, a Defense Priorities agytröszt munkatársa tette fel a kérdést:
„Háborúban állunk Ukrajnában? Ha helyet cserélnénk – ha az oroszok elismernék, hogy segítettek amerikai tábornokok megölésében vagy az amerikai haditengerészet egyik hajójának elsüllyesztésében –, kétlem, hogy az ne volna egyértelmű.
Mégis úgy tűnik, amit az Egyesült Államok csinál Ukrajnában, az nem háború. De ha eddig nem neveztük háborúnak, és továbbra sem nevezzük annak, azt talán csak azért tesszük, mert elbizonytalanodtunk a szó jelentését illetően.”
Amint azt egy közelmúltbeli interjúban kifejtettem, úgy vélem, hogy a Biden-adminisztráció be nem jelentett, Oroszország ellen folytatott háborúja Ukrajnában stratégiailag csődöt mondott. Irreálisak és elérhetetlenek Biden törekvései, hogy kiűzzék az orosz erőket Ukrajna területéről, megsemmisítsék Oroszország katonai potenciálját, összeomlasszák az orosz gazdaságot, és kurzusváltást hajtsanak végre Moszkvában. Ellenben Oroszországot még szorosabb szövetségre ösztönzik Kínával egy olyan időszakban, amikor az Egyesült Államoknak arra kell törekednie, hogy javítsa kapcsolatait Moszkvával, és semlegesítse az oroszok Pekinggel kötött, egyre mélyülő katonai szövetségét.
Az USA szárazföldi, légi és tengeri erőinek növelése a NATO keleti szárnyának megerősítésére aláásta Biden nemzetbiztonsági stratégiai iránymutatásának fókuszát a potenciális kínai agresszió megfékezésére a csendes-óceáni térségben. Omar Bradley tábornok szerint Amerika proxyháborúja stratégiai szempontból
„rossz háború, rossz helyen, rossz időben, és rossz ellenséggel”,
s ez még inkább indokolja, hogy az USA vezetői minél hamarabb véget vessenek a harcoknak, és stratégiai szempontból nagyobb empátiát tanúsítsanak Oroszországgal szemben, hogy jobban megértsék az okokat, amelyek miatt Putyin Ukrajna megtámadása mellett döntött.
Ezzel elindulhatnának a tárgyalásos béke felé olyan feltételek mellett, amelyek valószínűleg mindkét fél számára elfogadhatóak.
A nyugati erőfeszítéseknek nem az egyre költségesebb, ám megnyerhetetlen háborút kellene célozniuk, hanem egy olyan megállapodást, amely véglegesen rendezi az Oroszország és Ukrajna közti vitás kérdéseket,
miközben biztosítja Ukrajna politikai, gazdasági függetlenségét, és biztonságát.
Putyin nem irracionális, hanem nagyon is racionális szereplőnek bizonyult, aki meglepő visszafogottsággal járt el, hiszen totális háború helyett nem volt hajlandó olyan akciókban részt venni, amelyek jelentős kockázatot jelentettek volna Moszkva számára. Nem rendelt el általános katonai mozgósítást, nem használt atomfegyvereket, és nem támadott szisztematikusan polgári célpontokat azért, hogy ukránok százezreit ölje meg, és terrorizálja Kijevet.
Franklin Roosevelt és Harry Truman elnök nem tanúsított ilyen önmérsékletet, amikor Japán városok tucatjait gyújtották föl, illetve atombombát dobtak Hirosimára és Nagaszakira, ahol japán civilek százezrei haltak meg egy totális háborúban, és az ország feltétel nélküli megadásra kényszerült.
Ennek ellenére a Nyugat vádolja népirtással Oroszországot, mert a háború kezdete óta megöltek közel 5000 civilt. Természetesen az ukrán polgári veszteségek nagyon tragikusak, de nem közelítik meg a népirtás bizonyításához szükséges halálos áldozatok számát, különösen azért, mert sokuk valószínűleg a városi harcok során halt meg, véletlenül, egyfajta „járulékos veszteségként”. Ha Ukrajna a polgári áldozatokra úgy tekint, mint egy népirtás áldozataira, az megnehezíti számára a tárgyalásos békét, amely pedig további ezrek életét menthetné meg.
Április közepén Oroszország és Ukrajna közel állt ahhoz, hogy tárgyalóasztal mellé üljön, ám az amerikai és a brit vezetők felszólították az ukrán elnököt, hogy szakítsa meg a tárgyalásokat. Ehelyett Washington és London további katonai támogatást nyújtott Ukrajnának, és sajnálatos módon a béketárgyalások azóta sem folytatódtak.
Ma a NATO és Oroszország tétje még nagyobb, mint amivel az I. világháború hadviselői szembesültek. Biden elnöknek az Egyesült Államok segítségével ösztönöznie kell Ukrajnát az orosz békeajánlat elfogadására, akár kilátásba helyezve a fegyverszállítmányok megvonását is, ha Zelenszkij nem tér vissza a tárgyalóasztalhoz, és nem fogadja el Donyeck és Luhanszk megye népszavazás utáni függetlenségét. Mert mindez ukránok tízezreinek az életét menthetné meg.
Forrás: aljazeera/hirado.hu
Kiemelt kép: Facebook
