Felix civitas, boldog város, Körös-parti vagy Pece-parti Párizs, Biharország fővárosa, a nyugat kapuja, Nagyvárad él és virul, kisebbségbe sorvadt magyarsága megosztott, de egyelőre élvezi a nemrég beálló, törékeny tűzszünet szerény eredményeit.
Debrecen határon túlra szakított testvérpárja, a mintegy kétszázezer lelket számláló Nagyvárad ad otthont a tágabb értelemben, vagyis a Partiummal együtt értett Erdély harmadik legnagyobb, csaknem ötvenezer fős városi magyar közösségének. Szent László monostoralapítása, a kiépülő székesegyház, Luxemburgi Zsigmond közbenjárására Európa harmadik búcsújáró helye, a református kollégium az egyházi élet gazdagságáról tanúskodik. A középkori városmag hiánya pedig a tatárjárás, a törökdúlás, tűzvészek, a világháború és a román nemzeti kommunizmus pusztításáról.
A város robusztus ipari központ is lett: a szesz- és a malomipar mellett a sörgyártás egyik fellegvára, közvilágítása több mint 200, villanyvilágítása és villamosai 112 évesek, s 175 éve kötik össze sínek az ország vasúthálózatával. Nagyvárad kulturális jelentősége szintúgy felbecsülhetetlen: a nulladik délkört hosszú ideig Vitéz János itteni csillagvizsgálója jelölte ki, a 17. században nyomda létesült, amelyben fontos biblianyomat született, a szecessziós paloták árnyékában pedig a Holnap Társaság – élén Ady Endrével és Juhász Gyulával – kísérletezett egy Budapesten kívüli, újító szemléletű közeggel.
Aztán jött az első világháború, a román megszállás, amely országlássá intézményesült, noha a város lakossága ekkor még több mint kilencven százalékban magyar volt.
Az elsősorban a Ceaușescu-érára jellemző panelhonfoglalással, a lakosság mesterséges – főleg moldvai románokkal való – felduzzasztásával csak a hetvenes évekre fordult meg az arány: a rendszerváltáskor már csak a lakosság harmadát, a 2011-es népszámlálás szerint negyedét sem teszik ki a magyarok.
Talán éppen azért, mert elvesztette frontvárosi jellegét, a románok és a magyarok kapcsolatát nem jellemzi a mindennapos nyílt feszültség – mondja lapunknak Pászkán Zsolt politológus. Ellentétben például Marosvásárhellyel, Nagyváradon nem voltak pogromszerű összecsapások a rendszer bukásakor, s a rendszerváltozás utáni éveket is inkább a kicsinyeskedő, alkalmi jogfosztogatás jellemezte.
Magyar feliratokba már csak a város határában és a rettegett „magyar expanzió” olyan színterein ütközik az ember, mint például az OTP Bank fiókja vagy a Mol töltőállomása, az utcákról, utcatáblákról kihalt. Beszédes az a minuciózus hozzáállás, amellyel a városalapító Szent László király szobrához viszonyultak a román városvezetők: az alkotást nem engedték a főtéren felállítani –
itt Ferdinánd román király kapott helyet 2018-ban, a „nagy egyesülés” centenáriumakor. Nem elképzelhetetlen, hogy a városvezetés nem szerette volna versenyeztetni az első világháborúban háromszor hitszegő, így Erdélyt megszerző királyt egy Árpád-házi szent lovagkirállyal.
Ezért László szobra hosszas huzavona és kompromisszumok után – s persze nem a romániai magyar adófizetők adólejeiből, hanem egyházi forrásokból, közadakozásból és anyaországi segítségből – a várban kapott helyet. Ehhez az új polgármester, Florin Birta, aki elődjénél, Ilie Bolojannál toleránsabb figurának tűnik, annyit bírt hozzáfűzni, hogy Nagyvárad multikulturális város, és ez fontos hagyomány. Hogy ez mennyire organikusan alakult így, költői kérdés. Jelen sorok szerzőjének élénken él az emlékezetében, amikor a 2019-es csíksomlyói búcsú idején találkozott egy nagyváradi csoporttal, élén Moldován Gellért Lajossal, az Erdélyi Magyar Néppárt váradi elnökével, aki könnyek között mondta: a helyi magyarság elfogyásának megállításáért imádkozik majd, s azért, hogy a városból elköltözött magyarok térjenek vissza szűkebb pátriájukba, mert ilyen kevesen már nem bírják ezt a nyomást.
Ráadásul a magyarság is valamelyest megosztott, és talán jelzi fogyatkozó, de még meglévő erejét, hogy erre a románok is rátesznek néhány lapáttal. Florin Birta a város második erejét adó RMDSZ ellenzékét emeli meg óvatosan, noha pártja, a Nemzeti Liberális Párt országosan éppen a nagyobbik magyar tömörüléssel áll koalícióban. Cserébe olyan „előnyöket” nyújtott, mint hogy a tíz éve júniusban megrendezett Szent László-napok rendben lemehetett, sőt a megnyitójára is elment.
A nyílt feszültségkeltés inkább a román sajtó dolga:
Pászkán Zsolt szerint előszeretettel nagyít fel és varr a magyarok nyakába történeteket, amelyeket jól el lehet adni a sovén olvasóknak. Ilyen volt például, amikor egy Mol-benzinkúton árat emeltek, amit a sajtó magyar árdrágító diverzióként tálalt, noha a franchise rendszerben működő magánkút tulajdonosa döntött az áremelés mellett.
S ha már szóba került a Váradon tizenkét évig regnáló, majd a megyei tanácsba átülő Ilie Bolojan: a politológus emlékeztet néhány, a magyarfaló Gheorghe Funar kolozsvári polgármestert idéző cselekedetére. Költségvetési megszorításokra hivatkozva megszűnt például a húszéves Várad folyóirat, az 1900-as alapítású Szigligeti Színházat pedig megkísérelték összevonni a román Mária Királyné Színházzal.
Ugyanígy problémás az idei népszámlálás: magyarul csak egyetlen önkormányzati számlálóponton beszélnek, é a számlálóbiztosnak jelentkezők közül is, hogy, hogy nem, kiszórták a magyarokat.
Ez pedig azzal a – példákkal is alátámasztott – veszéllyel fenyeget, jelzi Pászkán, hogy adott esetben a román kérdezőbiztos nyomást gyakorol egy vegyes nemzetiségű család tagjaira, hogy vallják magukat egységesen románnak, vagy egyszerűen nem viszi el a kérdéssort a nemzetiségig.
Márpedig ha húsz százalék alá csökken a magyar lakosság aránya, számos jog – például az amúgy is csak hellyel-közzel betartott anyanyelvhasználati jog – tovább szűkül.
Aztán később már jöhet a nagy tolerancia, utcanévtáblák és vállveregetés a megmaradt pár ezer magyarnak: nem mennek vele többre, mint a szászok a segesvári emlékekkel vagy Klaus Iohannis államelnökkel.
Forrás: mandiner.hu
Kiemelt kép: Maszol.ro/
