Borvendég Zsuzsanna történész sorozata eredetileg a PestiSrácok oldalán jelent meg, ám bizonnyal vannak olyanok, akik lemaradtak róla. De azoknak is érdemes újra olvasniuk, akik nem minden részt olvasták. A teljes kép ismeretében érthetjük meg, hogyan jutottunk idáig?
A KGB-nek dolgozó MÚOSZ természetesen a hazai titkosszolgálatokkal is folyamatosan együttműködött. A kémek és hírszerzők fedésének egyik legkézenfekvőbb terepe – nem is beszélve a titkos befolyásolásról – az újságírás; különösen így volt ez a hidegháború idején. Ahhoz, hogy a MÚOSZ sikeresen tudjon feladatot teljesíteni a szovjet blokk titkosszolgálati együttműködésében, szükség volt arra, hogy az intézményen belül működjön egy hírszerzési egység, amely közvetlen összeköttetésben állt a magyarországi titkosszolgálatokkal.
Erre a célra alapították a Press rezidentúrát. A rezidentúra hivatalos állományú állambiztonsági tisztekből, illetve hálózati személyekből álló, meghatározott operatív feladatok elvégzésére felállított szervezet, amely konspirált módon működött. Vezetője a rezidens volt, aki irányította a feladatok végrehajtását, kiképezte, „nevelte” a rá bízott hálózati embereket, és a munkáról beszámolt a tartótisztnek.
Haszonleső kollaboránsok
A rendszerváltás óta borzolja a kedélyeket, hogy szinte az összes jól ismert újságíróról, televíziós és rádiós személyiségről kiderült azóta: együttműködött az állambiztonsággal. Ismerve a Kádár-rendszer logikáját, ebben nincs semmi meglepő, hiszen a totális kontroll fenntartása ugyanolyan pillére volt a kommunista hatalom biztosításának a konszolidáció időszakában, mint az azt megelőző nyílt terror éveiben. A társadalom megfigyelése, az értelmiségi körök szellemi életének és gondolatainak nyomon követése csak a mindennapi életben való személyes jelenléttel volt megoldható, így az állambiztonsági ügynökök beszervezése, a tőlük kapott információk elemzése, majd a rajtuk keresztül bonyolított játszmák manipulációi a pártállam működésének bevett technikái voltak.
Ezek a tevékenységek azonban a III/III-as Csoportfőnökséghez köthetők, az általuk beszervezett ügynökök – vagy más néven a besúgók – szerepe valóban a rendszer esszenciájának része volt, de megítélésüket tudatosan kisiklatták a modellváltás éveiben. Ők azok, akiknek jelentős része nem önként „dalolt” a tartótiszteknek, hanem túl gyenge vagy kiszolgáltatott volt ahhoz, hogy ellenálljon a fenyegetésnek és a zsarolásnak.
Göncz Árpád köztársasági elnök – a miniszterelnök előterjesztésére – augusztus 20., az államalapító Szent István király ünnepe alkalmából kitüntetéseket adott át. A képen Polgár Dénes újságírónak gratulál Göncz Árpád. MTI Fotó: Kovács Attila
Ezzel szemben a Press rezidentúra a hírszerzés, vagyis a III/I-es Csoportfőnökség kötelékébe tartozott; itt nem volt előnyös a presszió alkalmazása a beszervezések során, hiszen pont az ellenkezőjét érték volna el annak, amit szerettek volna. A hírszerzés elsősorban határokon kívül végezte feladatát, ellenséges szolgálatok működési terepén, így a kiküldetések során a sikeres akciók feltétele volt a megbízhatóság és az elkötelezettség. A Press rezidentúra tehát önkéntes és elvi alapon verbuválta ügynökeit, az itt szolgáló újságírók – akkor is, ha nem tartoztak a hivatalos állományba – saját karrierjük érdekében, magasabb kereseti lehetőség reményében választották az együttműködést. Különösen igaz ez a katonai hírszerzésre, az MNVK-2-re, amely némi túlzással úgy működött, mint egy kívánságműsor, ugyanis nem havi juttatás ellenében vállalták a megnyertek (ez a kategória megegyezik a BM ügynöki státuszával) a feladatokat, hanem valamiféle kedvezmény fejében. Olyasmit teljesítettek számukra, ami valódi vonzerőt jelentett, vagyis egyénre volt szabva a viszonzás. Ez lehetett lakás, autó, egyetemi felvételi, külföldi kihelyezés, magasabb beosztás stb. A sajtórezidentúráknak dolgozó újságírók tehát nem a rendszer áldozatai voltak, mint sok esetben az egyszerű besúgók, hanem a pártállam kiszolgálói, a fennálló hatalom kollaboránsai.
Nem meglepő tehát, hogy ezen szervezeti egységek iratait véletlenül sem tudjuk feltárni, levéltárban kutatni. A Press rezidentúra iratanyagát a modellváltás időszakában eltüntették, állítólag megsemmisítették, az MNVK-2. iratai pedig máig titkosítva vannak, nem ismerjük a katonai titkosszolgálat sajtóreferatúrájának dokumentumait, azt sem tudjuk, fennmaradtak-e, vagy azokat is ledarálták az átmenet éveiben. (Vagy esetleg később.) A Kádár-rendszert kiszolgáló médiamunkások tehát azóta is védelmet élveznek, nehéz őket erkölcsi ítélőszék elé vonni, pedig a megtisztulás, az igazságtétel egy nagyon fontos momentuma lenne mindez.
Átmentett kapcsolatok, változatlan feladatok
Azzal is tisztában vagyunk, hogy szerepük nem ért véget a pártállam bukásával. A mögöttük álló kapcsolatrendszerek – a szocializmus hatalombirtokosai, a kommunista titkosszolgálatok vezetői, a háttérben húzódó gazdasági érdekek képviselői – továbbra is használták a felépített újságírók ismertségét, befolyásolási képességét. Ők pedig tudták a feladatukat, tisztában voltak vele, hogy a hálózat biztosítja számukra továbbra is a munkahelyet, a kiemelt megélhetést, ha lojalitásuk megkérdőjelezhetetlen marad. Ennek írásbeli nyomai is fennmaradtak az iratmegsemmisítések ellenére.
„A hivatásos állományból történő kihelyezéseket végleg meg kell szüntetni. A jövő útja, hogy a civil életből, megfelelő felkészültségű, funkcióban lévő, hozzánk pozitívan viszonyuló embereket nyerjünk meg és próbáljuk valamilyen módon, főként a tehetsége által megfuttatni, s így a nekünk megfelelő helyzetbe hozni” – a dokumentumot Hankiss Ágnes idézte az állambiztonság egyik 1989-es parancsnoki értekezletének jegyzőkönyvéből. A „megfuttatott” riporterek, publicisták, zsurnaliszták pedig tették/teszik a dolgukat, védték/védik a továbbélő hálózatokat.
Kémek a spejzban
A Press rezidentúra iratait ugyan módszeresen megsemmisítették, azért elszórtan maradtak fenn dokumentumok, amelyekből rekonstruálni lehet, hogyan és hol működött ez az állambiztonsági fedőszerv. A Belügyminisztérium sajtófelügyelettel megbízott szervét 1968-ban állították fel. A vonatkozó parancs arról rendelkezett, hogy hazai bázisú, vagyis Magyarország területén működő hírszerző rezidentúrákat kell létrehozni azon intézményeknél, amelyek kapitalista országokkal tartanak fenn kapcsolatot. A Press rezidentúra felügyelte a sajtóéletet hírszerzési szempontból, vagyis tartotta a kapcsolatot a külföldre kihelyezett tudósítókkal, és a Magyarországra beérkező nyugati újságírók irányítását, kíséretét is a rezidentúra tagjai látták el, valamint az ő feladatuk volt a külföldre irányuló propaganda terjesztése is. Alájuk tartozott a Magyar Újságírók Országos Szövetsége, a Tájékoztatási Hivatal, a Magyar Távirati Iroda, a rádió és a televízió, de a Külügyminisztérium Sajtófőosztálya is.
Bochkor Jenő, a Magyar Távirati Iroda (MTI) külföldi tudósítója. MTI Fotó: Soós Lajos
Ezeken a helyeken a Press rezidentúra kihelyezett tisztjei is jelen voltak, többnyire szigorúan titkos beosztásban (SZT-tiszt), és irányították az állambiztonság operatív hálózatát. A Press rezidentúra megszervezésekor a III/I-11. (Harmadik országos és hazai bázison folyó hírszerző) Osztályhoz tartozott, majd 1978-ban a hazai bázisú hírszerző részlegeket – így a Press rezidentúrát is – kiemelték, és III/I-B. Önálló Alosztályként szervezték át.
Megnyerő szolgálat
A Press rezidentúra mellett legalább azonos fontosságú volt a katonai hírszerzés sajtóreferatúrája, de az is lehet, hogy hatékonyságát tekintve meghaladta azt. Az MNVK-2. megnyertjei ugyanis sokkal „láthatatlanabbul” működtek; kollaborálásukhoz nem kapcsolódott olyan általános társadalmi megvetés, mint a BM ügynöki (besúgói) kategóriájához, vagyis a megnyert újságíró saját lelkiismeretével könnyebben el tudott számolni és nem kellett félnie attól, hogy egyhamar lebukik, kiderül megnyert mivolta. Számításuk tulajdonképpen bevált, mert a legutóbbi évekig nem is ismertük ezt a kategóriát: „megnyert”. (Bizonyítani pedig – iratok hiányában – vajmi nehéz manapság is.) Egykori hírszerzőtisztek visszaemlékezése szerint a két titkosszolgálat versenyzett a legképzettebb és legismertebb újságírók beszervezéséért, és az előbb ismertetett okok miatt a katonák sokszor sikeresebbek voltak ezen a területen. Kevesebb hálózati emberük volt ugyan, mint a BM-nek, de azok ismertségük és tehetségük révén hatásosabban tudták a szervezet érdekeit szolgálni.
Aczél György, a Magyar Szocialista Munkáspárt Politikai Bizottságának (MSZMP PB) tagja beszélget Barcs Sándorral (j), az Elnöki Tanács tagjával az Országgyűlés alakuló ülésének szünetében a Parlament folyosóján. A háttérben Avar István színész, országgyűlési képviselő áll. MTI Fotó: Fényes Tamás
Akikkel a BM sem bírt
A két hírszerzés közötti rivalizációt jól mutatja a következő történet. Barcs Sándor, aki 1947 és 1980 között töltötte be az MTI vezérigazgatói posztját, természetesen állandó kapcsolatban állt a Belügyminisztériummal (1953 előtt pedig az államvédelemmel). Nemcsak a tájékoztatáspolitika terén számítottak az együttműködésére, hanem a hírszerzés számára is fontos volt a személye, hiszen a külföldi tudósítói státuszokra kihelyezett újságírók kiválasztásában, illetve az évi utaztatási terv elkészítésében is szükség volt a segítségére. A belügyes tisztek mellett azonban a katonai felderítés is megkörnyékezte Barcsot, és ajánlatuk kecsegtetőbb lehetett, hiszen úgy tűnik, inkább az ő malmukra hajtotta a vizet. 1970. január 12-én ugyanis az MTI vezérigazgatója arról biztosította a Press rezidentúra tisztjeit, ha …bárhonnan (akár laptól, akár szervünk belső apparátusából) megfelelő adottságokkal rendelkező személyt tudunk javaslatba hozni, úgy azt hajlandó relatíve magas fizetéssel azonnal az MTI státuszába venni (anyagi kereteket az Agit. Prop. Bizottság biztosított) és rövid betanítás után megjelölt posztokra kihelyezni őket.
Ennek ellenére két héttel később a következő feljegyzést olvashatjuk a Press rezidentúra egy jelentésében:
„Jelentem a főcsoportfőnök-helyettes elvtársnak, hogy a Press rezidentúra vezetőjétől kapott tájékoztatás szerint Barcs Sándor az MTI vezérigazgatója az MNVK-2. vezetőivel történt megbeszélés alapján a külföldi sajtótudósítók vonalán olyan személyi változtatásokat készít elő, amelyek csoportfőnökségünk pozícióit gyengítik.”
Az történt ugyanis, hogy Sárközi Sándor vezérőrnagy, az MNVK-2. vezetője megkereste Barcsot, és felkérte arra, hogy a BM emberének számító Polgár Dénest, a korabeli bonni tudósítót hazahívja, és helyére a katonai felderítés operatív kapcsolatát, Bochkor Jenőt delegálja a nyugatnémet fővárosba. Sárközi azt tervezte, hogy Bochkor három hónapig Polgár Dénes mellett fog dolgozni, „hogy a fontosabb kapcsolatait Polgártól átvegye”, ez alatt az idő alatt a fizetését az MNVK-2. biztosítja majd. Barcs teljesítette a vezérőrnagy kérését, amelyért cserébe az MTI vidéki tudósítói használhatták a honvédség URH-hálózatát, tetemes telexköltséget takarítva így meg a hírügynökség számára. Mivel Barcs erről a lehetőségről nem volt hajlandó lemondani, megtagadta a BM kérését, hogy tekintsen el a személycserétől, és még legalább egy évig hagyja meg pozíciójában Polgár Dénest.
Forrás: PestiSrácok
Szerző: Borvendég Zsuzsanna történész
(Címképen: Barcs Sándor 1989 novemberében az Országgyűlésben. MTI Fotó: Manek Attila)
