Paradox módon az orosz-ukrán háború okozta költségek egyre kevésbé vállalhatóak a gazdag, demokratikus uniós országok számára, mint a szegény, elszigetelt Oroszország számára.

Ukrajna milliárdos felfegyverzése, a látványos szolidaritás és a Moszkva elleni szankciók miatt veszélybe kerülhet a Nyugat legfontosabb vívmánya – írja Robert D. English, a Dél-Kaliforniai Egyetem professzora, a Pentagon egykori elemzője a The National Interesten.

Még akkor is, ha a politikusok szavai megerősítik a nyugati egységet, és a szakértők üdvözlik az Ukrajnába küldött fegyverek hatását, a gazdasági problémák megtörhetik ezt a szolidaritást ott, ahol a legfontosabb – az Európai Unióban. Paradox módon a háború növekvő költségei kevésbé tűnnek fenntarthatónak a gazdag, demokratikus EU-országok számára, mint a szegény, elszigetelt Oroszország számára. Az európaiak számára megdöbbentő lesz a nélkülözés, a megugró energiaköltségek, a szegényeknek nyújtott segélyek csökkentése, és a közelgő recesszió. Az ukrajnai segélyekkel kapcsolatos nézeteltérés okozta az olasz kormánykoalíció közelmúltbeli összeomlását, ami rossz előjel a többi centrista európai kormány számára is.

A transzatlanti egység, amelynek megteremtésén a diplomaták oly keményen dolgoztak, hamarosan felbomlik.

Ez a pesszimizmus meglepi az amerikaiakat, akiket a háború költségei kevéssé érnek el, a médiájuk pedig továbbra is ukrán győzelemről beszél. A legtöbb kommentár az oroszok gyengeségére – a gazdasági válságra, a katonai kudarcra, a politikai elszigeteltségre – összpontosít, ezért gyakran válnak gúny tárgyává a háború béketárgyalással történő lezárása mellett érvelők. Ahogy azonban a gazdasági és politikai kitartás Moszkva javára billenti a mérleget, egyre irreálisabbá válik erőből legyőzni Putyint. Taktikailag bármennyire is hatékonyak voltak a Javelin rakéták és a HIMARS-tüzérség, nem változtatták meg Ukrajna stratégiai környezetét –

ez egy brutálisan felőrlő háború, amelyben Oroszország erőforráselőnyei és ellenálló képessége lehetővé teszi számára, hogy folyamatosan előre tudjon törni.

Oroszország alábecsülése

Nem arról volt szó, hogy Oroszország nem képes szembeszállni a Nyugat gazdasági erejével, s hogy gazdasága kisebb, mint Olaszországé?

Csakhogy Putyin nem a nyugati gazdaságok kegyeiért küzd, hanem hogy elegendő fegyvert és katonát állítson elő Ukrajna Nyugat által támogatott hadseregével szemben!

Nem arról volt szó, hogy a szankciók tönkreteszik majd Oroszországot és bedarálják a valutáját?

A rubel azonban most erősebb, mint korábban!

És bár Oroszország gazdasága 2022-ben legalább 6 százalékkal zsugorodik, az eltörpül Ukrajna 45 százalékos zuhanása mellett. Ami viszont még ennél is fontosabb:

Oroszország képessége a 6 százalékos negatív növekedés átvészelésére erősebb, mint számos európai kormányé, hogy túlélje a 3 százalékos negatív növekedést.

Nem a gazdasági vagy katonai erő abszolút mértéke számít, hanem az, hogy Európa – és Ukrajna – mennyi áldozatot képes még hozni a háború folytatásáért, miközben Oroszország olyan rugalmasságot mutat, amelyet kevesen láttak előre.

Az USA egyoldalú külpolitikája alábecsülte az orosz neheztelést, így nem sejtették, hogy a Krím 2014-es annektálása – Putyin válasza Ukrajnának az EU-ba és a NATO-ba való belépésére – 80 százalék fölé fogja vinni a népszerűségét a kemény gazdasági szankciók ellenére. Ehelyett nyugati elemzők azt jósolták, hogy a szankciók megroppantják majd az orosz gazdaságot, különösen a létfontosságú kőolajszektort. Legtöbbjüket persze az is meglepte, ami ezután következett: Oroszország befejezte a Kínába és Törökországba tartó gázvezetéket, felépített egy új LNG-terminált Szibériában, valamint létrehozta a közúti és vasúti összeköttetést a Krímmel.

A hatalom és a bőség paradoxonai

Az orosz reziliencia alábecsülésének rekordja mellett nem meglepő, hogy sokan elbizakodva várták Putyin gyors térdre kényszerítését Ukrajna megszállása után. Az igazat megvallva, a meghozott intézkedések példátlan súlyosságúak voltak. Több mint 1000 személyt és vagyonukat szankcionálták. A csúcstechnológiától a luxusig számos áru exportját leállították, és több száz cég zárta be tevékenységét Oroszországban. Az orosz bankokat kizárták a SWIFT nemzetközi fizetési rendszerből, és több mint 600 milliárd dollárnyi orosz tartalékot befagyasztottak.

Mégis az derült ki, hogy Moszkva felkészült.

Az exportra szánt alternatív fizetési rendszer és a hatalmas készpénztartalékok a vártnál sokkal jobban bírták a szankciókat. Rövid összeomlás után a rubel erősen pattant vissza a kamatlábak és a tőkeszabályozás ügyes használatának köszönhetően. A rubelnek használt az olajárak emelkedése és Moszkva azon lépése, hogy rubelt kért a gázért cserébe. Bár egyes ügyfelek visszautasították, de a nagy importőrök, mint például Németország és Olaszország, gyorsan eleget tettek. Mégis hogyan diktálhatná a kereskedelmi feltételeket a gyengébb fél?

Forrás: magyartudat.com

Ki vagy rúgva! Tényleg? Csak figyelj!

A történészek az EU-orosz energiaháborúra úgy tekintenek majd vissza, mint intő példájára annak, hogyan nem szabad használni a politikai-gazdasági befolyást. Miközben az EU egyre szigorúbb szankciókat vezetett be Moszkvával szemben, bejelentették az orosz kőolaj és földgáz importjának leállítását. Az atlanti héják már régóta szorgalmazták ezt, és a centrista európaiak végre megegyeztek abban, hogy elveszik Putyintól az exportbevételét.

„Rendben – válaszolták az oroszok –, felgyorsíthatjuk az új energiaforrásokra való átállást azáltal, hogy csökkentjük a jelenleg szállított gáz mennyiségét. ”

Mire az EU pánikszerűen így válaszolt:

„Várjunk csak, még nem is készültünk fel arra, hogy 2026-ig leállítsuk a gázimportot! Te zsarolsz minket!”

Az elemi tanulság az, hogy soha ne vedd fel a gránátot, ha nem állsz készen arra, hogy azonnal az ellenségedre hajítsd, mert végül a te kezedben robban fel.

Egy ostoba döntéshozó, aki nem méri fel a szankciók járulékos kárát olyan, mint egy szegény pókerjátékos, aki úgy emeli a tétet, hogy közben figyelmen kívül hagyja a tényt: az ellenfél belelát a lapjaiba. Az európaiakat az amerikai vezetők késztették erre a „fogadásra”, akik régóta érvelnek amellett, hogy amerikai LNG-vel helyettesítsék az orosz vezetékes gázt, jóllehet egyik fél sem rendelkezik a szükséges export (Egyesült Államok) vagy import (EU) terminál és tartályhajó kapacitással. Ezért olyan most Európa, mint a főnök, aki azt jajgatja, hogy

„Várj, nem mondhatsz fel, én rúglak ki előbb!”

Mindeközben pedig míg az EU alternatív gázforrások felkutatásán és az idei tél gázelosztásán töri a fejét, Kína és India gúnyosan mosolyog Moszkva „energiazsarolásán”.

A kínai és az indiai nézetek azonban nemcsak azért számítanak, mert a világ azon országainak többségéhez tartoznak, amelyek nem csatlakoztak Oroszország szankcionálásához, hanem azért is, mert ők a két legnagyobb ország, amelyek inkább orosz olajat és gázt vásárolnak. Ez segít Moszkvának pótolni az elmaradt eladásokat Európában, mivel az India által vásárolt orosz olaj egy részét valóban továbbértékesítik az EU piacain. Hasonlóképpen, egyes országok, amelyek büszkén jelentették be az orosz gázimport beszüntetését, továbbra is importálják azt – csak közvetetten, Németországon, Olaszországon, vagy Franciaországon keresztül.

Milyen furcsa, hogy az EU új, kötelező gáztárolási céljaira „történelmi lépésként” tekintenek az „orosz gázról való leválás” útján, amikor ezeket a célokat csak nagyobb mennyiségű orosz gáz importjával lehet elérni.

Márciusban, amikor a szankciókat kihirdették, az EU tisztviselői a transzatlanti együttműködést ünnepelték, és kigúnyolták Putyint, amiért akaratlanul is erősítette az európai egységet. Most, öt hónappal később, Putyin gúnyolja ki az EU kétségbeesését.

Európa elégedetlenségének nyara

Az elmúlt napokban európai fogyasztók milliói kaptak értesítést a gáz és az áram árának meredek emelkedéséről, miközben az EU beleegyezett a földgázfelhasználás 15 százalékos csökkentésébe. Az EU vezetőinek megnyilatkozásai azonban nem garantálják, hogy a tagállamok be is tartják majd a szabályokat, s a megosztottság a már jól ismert kelet-nyugati és észak-déli törésvonalak mentén jelenik meg, újjáélesztve a korábbi adósság- és menekültválságok miatt parázsló haragot.

Az elkövetkező hetekben számos tényező együttesen szítja majd a viszályt. Az egyik a hőség – rekord magas hőmérséklet, amely erdőtüzeket okoz és kiszárítja a földeket –, amelynek költsége júniusra meghaladta a 30 milliárd dollárt. Az extrém meleg növeli az energia iránti keresletet is, mind a klímaberendezések elterjedésének biztosítására, mind a szárazság miatt elveszett víz pótlására. Egy másik gazdasági csapást a koronavírus-járvány miatti lezárások okoznak Kínában, amelyek megzavarják az ellátási láncokat. Eközben az Európába irányuló illegális bevándorlás ismét megugrott – mintegy 80 százalékkal nőtt a tavalyi évhez képest. Sok Irakból, Szíriából, Egyiptomból és más észak-afrikai országokból érkező migránst az élelmiszer-ellátás bizonytalansága hajtja, amelyet a háború okozta gabonahiány súlyosbít. Az észak-európai és a kelet-európai államok között ez is növeli a feszültséget, mivel az utóbbiakat már elárasztották az ukrán menekültek.

A háború terheiről szóló amerikai tudósítások többsége figyelmen kívül hagyja az Európát sújtó energiaköltségeket és konfliktusokat, inkább az Ukrajnának nyújtott katonai segélyekre összpontosít, ahol az USA többet költ az EU-nál. De ha az Ukrajnának nyújtott gazdasági segélyek minden típusát figyelembe vesszük – beleértve a közvetett költségeket is, mint például a több, mint ötmillió háborús menekült támogatását –, akkor az európai hozzájárulás sokkal nagyobb. Az európaiak nemrég azzal is szembesültek, hogy Ukrajna esetleges újjáépítésére vonatkozó számlájuk legalább 1 billió dollár lesz, így mindent összevetve Európa Ukrajnával kapcsolatos terhei megközelíthetik az EU teljes éves GDP-jének 10 százalékát. Ez pedig még súlyos energiaválság nélkül is jelentős gazdasági és politikai zavarokat okozna.

Elviselheti-e a nyugati szolidaritás a kimerítő háborút?

Az európai közvélemény a „háborúellenesség” felé tolódott, még azelőtt, hogy Oroszország elkezdte volna csökkenteni a gázszállítást. Egy májusi közvélemény-kutatás szerint, bár a többség Moszkvát hibáztatta a konfliktusért, azt is gondolta, hogy fontosabb a rendezésről tárgyalni, mint további erőfeszítéseket tenni Oroszország legyőzésére és a háború folytatására. Egyre többen nem értenek egyet kormányaik azon politikájával, hogy felfegyverzik Ukrajnát, ahelyett, hogy Kijevet a tűzszünet felé terelnék. Azonban az EU és a NATO tisztviselői a mai napig figyelmen kívül hagyják a repedéseket, és türelmet kérnek eddigi politikájuk folytatásához.

Arra viszont ritkán gondolnak, hogy ezt a politikát soha senki nem szavazta meg.

Visszajelzés Olaszországból érkezhet majd ősszel, ahol a közvélemény-kutatások egy olyan jobboldali koalíció győzelmét jósolják, amelynek vezetői nem szenvednek „putyinfóbiában”.

Oroszország ellenálló képessége talán illuzórikus – mivel Putyin hatalma mégsem annyira stabil, hadserege pedig törékenyebb, mint amilyennek látszanak –, így ha Európa kibírja a kemény telet, akkor ukrán diadal lehet a jutalma. De ugyanilyen valószínűnek tűnik, hogy Oroszország még a harctéri fordulatokkal is megtartja Ukrajna területének jelentős részét, miközben Európát a több hónapon át tartó magas infláció, súlyos energia- és nyersanyaghiány miatt szorítja meg. A feldühödött munkások már bomlasztó sztrájkokat szerveztek az Egyesült Királyságtól és Norvégiától Németországig és Spanyolországig, és a fokozódó nehézségek olyan társadalmi zavargások hullámához vezethetnek, amelyek meghaladják a Covid miatti leállások mértéket is. A bevándorlók okozta feszültségek pedig megingathatják egyes európai kormányok hatalmát, megroppantva a transzatlanti kapcsolatokat és aláásva Ukrajna támogatottságát.

Ez a legrosszabb forgatókönyv, de mégsem olyan valószínűtlen, mint amilyennek hetekkel ezelőtt tűnt. Miközben Oroszország gyengeségeire összpontosítunk, létfontosságú, hogy értékeljük a Nyugat sebezhetőségét, illetve az EU politikai és gazdasági egységét fenyegető veszélyeket.

Annak a felismerése, hogy a háború csak tárgyalásos rendezéssel érhet véget, okos politikával ötvözve maximalizálhatja a nyugati befolyást, míg a hónapokig tartó zűrzavar ellehetetlenítené azt.

Az egyre több és több fegyverszállítmány vezethet ugyan Ukrajna győzelméhez, de jóval nagyobb pusztítást is okozhat, ami Ukrajnán túl a törékeny Európai Unióra szintén pusztító terheket ró.

Kiemelt kép: Stockphoto