Ferenc pápa ártatlan áldozatként említette Darja Duginát, az ismert orosz geopolitikus, Alekszandr Dugin egy pokolgéppel nemrég megölt lányát. Még korábban pedig a ­NATO-t is felelőssé tette az orosz–ukrán háború kitöréséért, mondván, „azzal, hogy Putyin ajtaja előtt ugatott, a háborút a NATO okozhatta”. A béke lehetőségét kereső, az orosz és az ukrán szempontokat kiegyensúlyozottan kezelő pápa azonban a háttérhatalom sajtójától és megmondóembereitől komoly kritikát kapott.

A Német Szabad Demokrata Párt (FDP) védelmi ügyekkel foglalkozó politikusa, Marie-Agnes Strack-Zimmermann például közzétett egy fényképet az imádkozó Putyinról a következő szöveggel: „Először Putyin tettette a jámborságot gyertyával a kezében az orosz ortodox húsvéti vigílián, most pedig a Vatikán is segít neki. Bravó! A jó Isten döbbenten nézi a Földet, miközben Ukrajnában haldokolnak az emberek.” Norbert Röttgen, a CDU külpolitikusa pedig úgy véli, hogy Ferenc pápa nem foglalkozott eleget a balti és kelet-európai államok helyzetével ahhoz, hogy véleményt formáljon. A pápának nemcsak Moszkvába kellene utaznia, hanem Rigába, Vilniusba és Tallinnba is – mondta a politikus. Röttgen a pápát ért kritikákat pedig teljesen jogosnak tartja, mondván: „Amikor a pápa a politika területére lép, nem tévedhetetlen.”

Mások meg azon filozofálnak, hogy miként alakulhatott ki a pápának ez a véleménye, és arra a következtetésre jutnak, hogy ebben nagy szerepe van az Olaszországban megjelenő orosz propagandának. Andrij Seszták, az ukrán görögkatolikus egyház papja, aki 2016–2018-ban Rómában tanult, arról panaszkodik, hogy az orosz ortodox egyház Olaszországban oktatási és a vallási intézményeket tart fenn, például a Collegium Russicumot, amely egy, az orosz kultúra és lelkiség tanulmányozásának szentelt katolikus főiskola. Seszták szerint nem világos, hogy a Vatikán milyen információkat kap, de ha Olaszországot megrészegíti az orosz állami propaganda, akkor az egyházi körök sem immunisak.

Valószínű azonban, hogy ha Olaszország és a Vatikán nem vevő az ukrán, illetve a fősodor magyarázatára, annak nem annyira az orosz propaganda az oka, hanem egyszerűen a tények ismerete. Azoké a tényeké, hogy mely lépések vezettek el Mihail Gorbacsov és George H. W. Bush 1989. decemberi máltai találkozójától a NATO – ígéretek ellenére történt – keleti terjeszkedésén, a 2014-es ukrajnai fordulaton (Majdan), a minszki egyezmények be nem tartásán keresztül egészen a 2022. január 10-én lezajlott genfi orosz–amerikai tárgyalásig. Ez volt az utolsó tárgyalás, amikor a háború még megállítható lett volna. Oroszország fő kérése az volt, hogy Ukrajna ne lehessen a NATO tagja. Wendy Sherman amerikai külügyminiszter-helyettes azonban ezt határozottan elutasította, és leszögezte, hogy Washington nem fogja engedni senkinek, hogy aláássa a NATO „nyílt ajtók politikáját”, vagyis azt, hogy Ukrajna előbb-utóbb a NATO tagja legyen. Szergej Rjabkov orosz külügyminiszter-helyettes viszont kijelentette, hogy Oroszország ebben az ügyben már nem tud hova hátrálni. Nem volt tehát alaptalan Ferenc pápa ama megjegyzése, hogy a NATO Putyin ajtaja előtt ugatott.

Persze az események másképp néznek ki Lengyelországból és a balti államokból nézve, mint Olaszországból. Az előbbieknek keserű történelmi tapasztalataik vannak Oroszországgal szemben, míg Olaszország számára Oroszország egy mindkét fél számára előnyös kereskedelmi kapcsolatot jelent. És, míg a NATO Lengyelország és a balti államok számára a szuverenitás garanciáját jelenti, Olaszország (és Németország) számára katonai megszállást, amit persze csak baráti beszélgetések alkalmával mernek emlegetni. Az események értelmezése tehát az egyes országok geopolitikai helyzetének függvénye.

A jó szándékúan, békességre, az öldöklés befejezésére törekvő pápát ért támadások eszembe juttatják Rolf Hoch­huth A helytartó című drámáját, amely nácibarátként ábrázolta XII. Pius pápát, aki tudott a tömeges zsidóirtásról, és valódi lehetősége lett volna arra, hogy határozott fellépésével közbelépjen. XII. Pius 1958-ban bekövetkezett halálakor még a legnagyobb tisztelettel emlékeztek meg róla, és számos zsidó személyiség is úgy méltatta, mint aki a második világháború idején sokak megmentője volt. Nem sokkal később azonban Rolf Hochhuth 1963-ban kiadott drámája ezt a képet évtizedekre az ellenkezőjére változtatta, ráadásul úgy, hogy a dráma lényegi mondanivalójának – hogy a pápa megakadályozhatta volna a tömeggyilkosságokat – semmi történelmi alapja nem volt. A pápa a koncentrációs táborokban elkövetett tömeggyilkosságokról legkorábban az auschwitzi jegyzőkönyvből értesülhetett, ami csak 1944 júniusában jutott el hozzá. Amit tudott, korábban is megtett, a kolostorok kapui nyitva voltak zsidók előtt, és már június 25-én személyes kérést intézett Horthy Miklós kormányzóhoz a deportálások leállítása érdekében. Ekkor persze az auschwitzi jegyzőkönyvből már Horthy is értesült arról, hogy mi folyik a táborokban, és hamarosan leállíttatta a deportálásokat.

A drámaíróknak természetesen nem kötelességük a történelmi hűség követése (ezt a történészek egy része sem tartja kötelezőnek), igen nagy hatásuk lehet azonban a történelmi események széles közvéleményben való megítélésére, ezért nem mindegy, hogy egy-egy eseményt hogyan szemléltetnek.

Megítélésem szerint Hochhuth drámájának mára vonatkozó üzenete az, hogy most kell kiállni a további vérontás megakadályozása érdekében, most kell elég bátornak lenni ahhoz, hogy a politikai közhangulattal szembemenve a béke pártjára álljunk. A szemünk előtt kibontakozó drámának még az elején tartunk, és senki sem tudja, mikor, hogyan és mennyi áldozattal fog végződni. Lehet, majd a háború után évtizedekkel újra születik egy dráma, amely azt boncolgatja, hogy mik voltak az okok, és kinek mi volt a felelőssége. Mindenesetre most, amikor Európában szinte mindenki, de különösen a vezető politikusok és a fősodratú média háborút kiált, bátorság kell a béke melletti kiálláshoz. Ez a bátorság megvan Ferenc pápában, ami elismerést és támogatást érdemel.

Forrás: Magyar Nemzet

Fotó: MTI/EPA/Vatikáni Média