Borvendég Zsuzsanna: A hálózatok ma is működnek 42.

Borvendég Zsuzsanna történész sorozata eredetileg a PestiSrácok oldalán jelent meg, ám bizonnyal vannak olyanok, akik lemaradtak róla. De azoknak is érdemes újra olvasniuk, akik nem minden részt olvasták. A teljes kép ismeretében érthetjük meg, hogyan jutottunk idáig?

Siklósi Norbert, a pártállam médiacárja az Intereditiont a rendszerváltoztatás küszöbén pénzügyi csalásokhoz és privatizációs trükkökhöz használta fel. Lássuk, hogyan!

A belügyi hírszerzés (BM III/I. Csoportfőnökség) 1988-ban jó ötletnek tartotta, hogy létrehozza első saját alapítású cégét, megvásárolva az egyik legjelentősebb emigráns kiadót. Vajon mi volt mindezzel a célja? Behatolási csatornát szeretett volna nyitni a nyugati magyar közösségek felé, bomlasztva az emigrációt? Kicsit megkésett próbálkozás – gondolhatnánk.

Hírszerzés piaci alapon

Különösen, hogy Kádár már a hatvanas évek közepétől sokkal inkább a megnyerésükre koncentrált, nem a bomlasztásukra. 1988-ban már leginkább a privatizációs folyamatok manipulálása és eközben a még meglévő politikai előny kihasználása lehetett a cél, de nyilván a különböző hivatalos tervezetekben valamilyen magyarázattal kellett szolgálni. Ez pedig így hangzott: a cél a nyugati magyarság befolyásolásának megteremtése és a hírszerzés működésének piaci alapokra való helyezése. Mint tudjuk, az emigrációba való beépülésnek ekkor már nem volt jelentősége, az üzleti alapon működő hírszerzés viszont izgalmasan hangzik!

Márai az ál-Griff karmaiban

Az 1945 után emigrációba kényszerített magyar értelmiség számos kiadót, szerkesztőséget hozott létre azért, hogy őrizni tudja a magyar irodalmat, a magyar szellemiséget, a történelmi tudatot és publikálási lehetőséget teremtsen az itthonról száműzött, vagy egyszerűen csak elhallgattatott művészeknek, gondolkodóknak. Az egyik legnevesebb könyvműhely a Nyugat-Németországban működő Újváry Griff Kiadó volt. Újváry Sándor még 1938-ban alapította Budapesten a könyvkiadóját Griff néven, amely 1952-től Münchenben működött tovább. Olyan neves magyar írók és költők alkotásainak kizárólagos kiadási jogával rendelkezett, mint Márai Sándor vagy Faludi György. Márai a következő sorokat írta Újvárynak 1985 elején:

…csak akkor egyezem bele könyveim magyarországi új kiadásába, ha az ország területéről kivonták a megszálló szovjet csapatokat, és a magyar nép demokratikus, szabad választáson megjelölte, milyen rendszerben kíván élni. Elébb nem egyezem bele könyveim hazai újra-kiadásába.”

Sajnos nem élte már meg, hogy a magyar nép saját maga dönthessen sorsáról: 1989. február 21-én önkezével vetett véget életének. De még halála előtt veszélybe került kívánsága, ugyanis a BM III/I. Csoportfőnökség 1989. január 15-én Újváry kiadójának felvásárlásával megalapította a Griff Kontinent Kft. nevű vállalatot és így megszerezte annak kizárólagos kiadási jogait – többek között Máraiét is. Nem egyszerűen az fenyegette Márait, hogy Magyarország szuverenitásának visszaszerzése előtt megjelentetik műveit a szülőföldjén, hanem mindezt az állampárt titkosrendőrsége tehette volna meg! De mi is történt a háttérben?

Siklósi állambiztonsági kapcsolata

Újváry Sándor 1988-ban meghalt, és mivel végrendeletében kikötötte, hogy külföldi szervezetnek nem lehet eladni kiadóját, megnyílt az út a hazai vállalatok nyerészkedése előtt. És ki volt a hazai kiadóvilág legszemfülesebb vezetője? Természetesen Siklósi Norbert. Ugyan a Kultúra Külkereskedelmi Vállalat is jelentkezett volna a Griff tulajdonjogáért, de a Pallas vezére gondoskodott róla, hogy mihamarabb meggondolja magát.

A vevő végül az Interedition lett. Ráadásul Siklósinak arra is volt gondja, hogy pénzügyileg a számára legkedvezőbb formát találja meg, ezért volt szüksége a hírszerzés bevonására. Ugyan a III/I. Csoportfőnökség által készített hivatalos akcióterv kifejezetten olyan operatív célokat tűzött ki, mint a magyar emigrációba való beépülés, vagy a nyugati könyvpiacra való könnyebb bejutás, de mindez 1988/89 fordulóján szinte már szánalmas erőlködésnek tűnik. A valódi ok, amiért Siklósi az állambiztonságra kívánt támaszkodni, annak hálózati kapcsolatrendszere. Alvilági alakok, zsarolható ügynökök, mindenre kapható maffiózók álltak az üzletkötés hátterében. Irányítójuk Dalmady György volt.

Államilag biztosított csempészet

Dalmady 1948-ban született. 1969-ben technikumi érettségit szerzett, majd 1972-ben felvételét kérte a Belügyminisztérium III. Főcsoportfőnökségéhez, operatív beosztásba. 1974-től már a III/I-7. (Emigrációs) Osztály operatív munkatársaként dolgozott. Időközben felvételt nyert az ELTE Állam- és Jogtudományi karára, ahol 1981-ben diplomázott. Működési területe az NSZK-ban élő, jobboldali emigráns közösség megfigyelése volt, több beépített hálózati személyt is irányított. A hozzá beosztott ügynökök egy részével azonban igazi bűnözői hálózatot épített ki. Lehetőségeit kihasználva könnyített utazási feltételeket és vámmentességet biztosított számukra, amelynek segítségével nagyarányú csempésztevékenység profitjából zsebelhetett be komolyabb összegeket. A Belügyminisztérium már 1987 nyarán tudomást szerzett Dalmady üzelmeiről, de a szankciók elmaradtak. 1986 folyamán ugyanis egy új ügynökkel gyarapodott Dalmady rezidentúrája, akinek törvénybe ütköző cselekményeiről a hírszerzésnek ugyan eleve tudomása volt, de fel kívánta használni saját titkosszolgálati céljaira, így átmenetileg elvonultak a viharfelhők is a tiszt feje fölül.

Konspirált szálloda

Reisch Ernő „Kolter” fedőnéven lett Dalmady ügynöke. 1972-ben elhagyta Magyarországot, és Nyugat-Németországban telepedett le. A német hatóságoknak többször meggyűlt a bajuk vele, mivel lopott gépkocsikat, fegyvereket csempészett ki az országból és okiratokat hamisított. Lebukott és valamikor a nyolcvanas évek elején másfél évet töltött egy nyugatnémet börtönben. Hazalátogatása után a magyar belügy foglalkozni kezdett személyével, mert úgy ítélték meg, hogy felhasználhatják a Németországban élő magyar emigránsok megfigyelésére.

Dalmady nagyban játszott: hálózatával lopott autókat értékesítettek a magyar feketepiacon, több millió forint értékben hoztak be illegálisan videokazettákat, farmereket és illatszereket. (Ki gondolta volna a nyolcvanas évek végén, amikor az utcán hozzájutott ezekhez a nyugati cuccokhoz, hogy kvázi a titkosszolgálattól veszi meg a csempészárut?) Reisch tökéletesen illett ebbe a társaságba, be is kapcsolódott az állambiztonsági fedéssel folytatott csempészetbe. Eredetileg sokkal többet remélt attól, hogy aláírta az ügynöki beszervezési iratokat, hiszen a terve az volt, hogy egy panziót nyit Ausztriában a határ közelében, amelyet felajánl a magyarországi hírszerzés számára konspiratív találkahelynek és tárgyi postaládának. (Olyan titkos rejtekhely, ahová utasításokat, jelentéseket, különböző eszközöket lehet elhelyezni és ezáltal személyes kontaktus nélkül kapcsolatot tartani a terepen lévő kémekkel.) A BM nem utasította el a lehetőséget, de azért pénzt nem volt hajlandó adni a panzió megnyitásához. Másként biztosított Reischnek anyagi forrást: szemet hunyt a feketekereskedelem felett.

Fogdaügynökből beépített maffiózó

Reischnél sokkal dörzsöltebb figurák is megjelentek Dalmady hálózatában. Például Ungvár Jenő, a Dunakorzó étterem főszakácsa. Ungvár Jenőnek sok évre visszamenő ügynöki múltja volt. „Karrierjét” a Gyorskocsi utcai büntetés-végrehajtási intézményben kezdte, ahova 1982-ben vonult be – üzérkedésért kiszabott – másfél éves szabadságvesztés büntetését letölteni. Fogdaügynökként írt jelentéseivel tartótisztjei elégedettek voltak, így a börtönben kitanult új „mesterségét” a civil életben is kamatoztatni akarta. Szabadulása után a Dunakorzó étterem főszakácsaként felajánlotta szolgálatait a belügyi szerveknek. Az Országos Rendőr-főkapitányság a külföldről Magyarországra irányuló szervezett bűnözés felderítésére használta az ekkor még „Brill” fedőnéven dolgozó Ungvárt. Az évek során – kihasználva szakácstudományát – sokat utazott, elsősorban Ausztriában épített ki a BM számára fontos kapcsolatokat. Már ekkor nagyarányú csempésztevékenységet folytatott belügyi fedéssel, amelyet nemcsak elnéztek neki, hanem kifejezetten támogattak is, hiszen megfelelő álcára volt szükség a beépüléshez. Néhány év alatt széles kapcsolatrendszert épített ki, amelynek kihasználásához komolyabb háttérre volt szüksége. Nem lehetett véletlen tehát, hogy – kinőve a rendőrség kereteit – 1987-ben átigazolt a BM III/I. Csoportfőnökségéhez.

Csontvázak a szekrényben

Dalmady bandájának tevékenységéről azért maradtak fenn információk, mert a tiszt végül lebukott és 1989. március 20-án felfüggesztették állásából. A bukását Reisch okozta, aki, ha szállodát nem is, egy vendéglőt végül nyitott a magyar határ közelében, azonban nem fizette rendesen a bérleti díjat, így felbontották szerződését. A belügynek nem állt érdekében tovább fedeznie Reisch tevékenységét és kihátrált mögüle, nyomozást indítottak ellene. A szekrényből azonban potyogni kezdtek a hullák. A belső nyomozás során fény derült arra, hogy a Dalmady körül kialakult kapcsolati háló sokkal szélesebb, mint arról bárkinek is fogalma lehetett. A keresztapaként működő tiszt félreállítása után a csoportfőnökség megpróbálta felgöngyölíteni, milyen üzleti érdekeltségei voltak Dalmadynak. Nem volt nehéz dolguk, az „üzletfelek” – megijedve a belügyi háttér elveszítésétől – önként jelentkeztek a hírszerzésnél.

Főszakács a néphadsereg boszorkánykonyháján

Elsőként Ungvár Jenő kért találkozót Dalmady utódjától, László István hadnagytól. Az ekkor már „Kooh-i-Noor” fedőnévvel dolgozó ügynök számára komoly aggodalmat okozott belügyi partnerének a lebukása, hiszen egy igencsak jövedelmező üzletkötés küszöbén állt, amelyhez szüksége volt a hírszerzés támogatására. 1989. április 13-án került sor a megbeszélésre, amelyet a megjelenő két operatív tiszt hangkazettán rögzített. A találkozó során Ungvár egy 150 millió dollár értékű fegyvereladási üzletről beszélt, amelyben egy Lenz nevű osztrák állampolgárságú személlyel egyezett meg. „Kooh-i-Noor” állítása szerint Lenz a nemzetközi fegyverkereskedelem ismert alakja, a Moszad őrnagyi rangban levő embere volt. A tervek szerint egy osztrák bank finanszírozta volna a néphadsereg leszerelése során felszabaduló készletek felvásárlását, célpiacként pedig a harmadik világot szemelték ki.

Az üzletben magyar részről az Industrialexport nevű cég kívánt részt venni, amelynek vezérigazgatójával Ungvár ekkor már kapcsolatban állt. Mivel az állami vállalat vezetője biztosítékot szeretett volna kapni arról, hogy Ungvár Jenőt „hivatalos személy” támogatja az üzlet lebonyolításában, „Kooh-i-Noor” kénytelen volt megbeszélésre hívni újdonsült tartótisztjét, hogy tájékoztassa a készülő akcióról. Az állambiztonság emberei óvatosak voltak. Nem kívánták egyelőre feladatokkal megbízni Ungvárt, de a folyamatban levő ügy elé sem gördítettek akadályt, és közölték vele, amennyiben korszerű fegyverek leírásának birtokába jut, arra igényt tartanak.

Ungvárnak az MNVK-2. kötelékében is lehettek kapcsolatai, legalábbis bátyja, Ungvár Gyula vezérőrnagy, a Honvédelmi Minisztérium anyagi-technikai főcsoportfőnök-helyettesén keresztül már korábban juttatott el a katonai felderítésnek műszaki leírásokat. A tervezett fegyvervásárlás elmaradt. Az osztrák hatóságok felgöngyölítettek egy nemzetközi hálózatot, amelynek során Magyarországra is vezettek szálak. Ungvár Jenő ellen letartóztatási parancsot adtak ki, és megállapították, hogy az ügyben magyar hivatalos szervek is érintettek, ezzel megsértették Ausztria semlegességét és pénzügyi érdeksérelmet is okoztak az országnak. Ungvár ennek ellenére élvezte hazája védelmét, így nyugodtan tovább folytathatta törvénybe ütköző cselekedeteit. Útlevelét ugyan bevonták, de a hazai pálya szabad maradt számára. Solymáron fogott hozzá egy masszázsszalonnak álcázott luxusbordély létrehozásához, olyan befolyásos üzlettársakkal, mint Kunos Péter pénzügyminisztériumi államtitkár vagy Josef von Ferenczy, a nagyhatalmú médiamogul.

Dalmady pedig börtönbe vonult, így a Griff Kontinent sorsa is bizonytalanná vált, de Siklósin azért nem lehetett kifogni.

Forrás: PestiSrácok

Szerző: Borvendég Zsuzsanna történész

(Címkép: PestiSrácok archivum)