Túlélheti-e Európa az „erősemberek” korát?

Vezetőink túl gyengék ahhoz, hogy érvényesítsék akaratukat – írja Aris Roussinos külügyi szerkesztő, egykori háborús riporter az UnHerd oldalán.

Az olajban gazdag Azerbajdzsán vezetőjének, Ilham Alijevnek legutóbbi támadása Örményország ellen ismét kínos helyzetbe hozta az Európai Uniót. Egyrészt azért, mert az EU vezetői folyton arra emlékeztetnek bennünket, hogy a liberalizmus és a demokrácia mellett állunk az eurázsiai autokráciával szemben. Másrészt meg azért, mert az olyan európai vezetők, mint például Ursula von der Leyen, aki alig néhány hónapja írt alá uniós energiaügyi megállapodást Alijevvel, úgy érzik, kénytelenek a kontinens sorsát antidemokratikus „erősemberek” kezébe helyezni, olyanokéba, mint Erdogan vagy Lukasenko, akik migránsokat pumpálnak Európa határai felé, vagy mint Putyin és Alijev, akik Európa energiaszükségletét biztosítják.

Felesleges azon vitatkozni, hogy ez a helyzet képmutatásból vagy rossz diplomáciából ered-e? Mégis ez a lényege annak a rejtvénynek, amely az EU geopolitikája előtt áll: hogyan védjük meg Európa liberális-demokratikus ideológiáját egy olyan világban, amelyben az EU túl gyenge ahhoz, hogy érvényesítse akaratát, miközben a kontinens legközelebbi szomszédai felbátorodtak és határozottan utasítják el az erkölcsi normáinkat?

A magát erkölcsi szuperhatalomnak valló entitásból hiányzik a hatalom alapvető megértése: hol és hogyan kell használni? De ami még rosszabb, Európa vezetőiből is hiányzik az alapvető hajlandóság, hogy határozottan lépjenek fel az európai érdekek védelmében.

Ernst Jünger író és filozófus Az erdei átjáró című 1951-es mesterművében megvetően ír a háború előtti német társadalom szelíd alávetettségéről a náci rezsimnek, arról, hogy „a béke és nyugalom hosszú időszakai kedveznek bizonyos optikai csalódásoknak”.

Ezek közé tartozik az a feltevés, hogy az otthon sérthetetlensége az alkotmányon alapszik és általa biztosított. Valójában azonban a családapán nyugszik, aki fiai kíséretében fejszével áll a háza küszöbén.

A liberális intézmények zökkenőmentes működésébe vetett naiv és öntörvényű hit csak arra szolgál, hogy tehetetlenné váljon, amikor olyan kihívóval szembesül, aki nem tartja tiszteletben játékszabályait:

végső soron a szabadság és a biztonság attól függ, hogy tulajdonosa hajlandó-e saját maga gyakorolni a hatalmat, és hogy aktívan megvédi-e szabadságát és életmódját?

A közel hét hónapja folyó ukrajnai háború rávilágít arra, hogy ez az Európa előtt álló alapvető kihívás.

Az Egyesült Államok biztonsági ernyője gyengévé és tehetetlenné tette Európát, mert azt hitte, hogy kormányzási filozófiáját vonzóvá teheti a Nyugaton túli világ számára – pusztán kereskedelmi kapcsolatokkal. A kontinens azonban ma már a geopolitika olyan határozott szereplőivel találta szemben magát, és vált kiszolgáltatottjukká, mint Putyin, Erdogan vagy Lukasenko.

Ezen a télen pedig viselnünk kell a következményeket: ahogy a Covid végre felfedte kontinensünk strukturális függőségét a kínai gyártástól, úgy Putyin háborúja is feltárta az orosz energiától való függőségünket; nemcsak ipari kapacitásunk, de az európai középosztály életmódjának fenntartása is veszélybe kerül.

Azok a kommentátorok, akik egykor olyan politikusokat dicsértek, mint Merkel, későn vették észre, hogy semmi csodálatra méltó sincs a kiszolgáltatottságban. Merkel hirtelen bukása azonban az egyenletnek csak az egyik felét mutatja meg; az európai intézmények természete – ami az egyre terjeszkedő liberális haladás mítosza köré épül – változatlan maradt.

A történelem töretlenül haladt előre, ám Európa kormányzása infantilis maradt, megrekedt egy letűnt múltban.

Európát Merkel után is a merkeliek, illetve az olyan intézmények irányítják, amelyek kifejezetten arra hivatottak, hogy megakadályozzák a gyors és határozott fellépést a válságban és a verseny világában.

2019-es The Strongmen című könyvében Hans Kribbe német teoretikus kivételes politikai tapasztalatait felhasználva azt állítja, hogy egy anarchikus világ túléléséhez Európának át kell vennie az „erősemberek” attitűdjeit.

De Gaulle-t, mint „erősembert” hozva példának megjegyzi, az ilyen vezető abban különbözik egy diktátortól vagy a 20. század klasszikus totalitáriusaitól, hogy a szabályokon való túllépése időben mindig korlátozott.

A válságból született „erősember” végrehajtó hatalmának rövid, de határozott megnyilvánulása egy túlterhelt rendszer blokkolásának feloldását célozza – ha úgy tetszik, ez egy nagyszerű alaphelyzetbe állítás –, amely lehetővé teszi az állam hétköznapi funkcióinak visszatérését, felfrissülve, miután a napi válságot túlszárnyaltuk. Ellentétben a múlt fasisztáival vagy kommunistáival, ő nem ideologikus:

„az erősember a zűrzavaros, kaotikus és posztideologikus jelenben él, nem egy idealizált jövőben”.

Kribbe a 21. századi Európát a 19. századi Kínához hasonlítja, amely még akkor is, amikor az európai hatalmak megalázó feltételek mellett foglalták el területét, önelégült bizonyosságba vonult vissza értékeinek és politikai rendszerének felsőbbrendűségében. „Csak a megaláztatás utáni elszenvedése után jutott Kína arra a következtetésre, hogy kulturális kifinomultsága nem védi meg szabadságát” – jegyzi meg Kribbe, hozzátéve: „Ma, ha Európa ragaszkodik ahhoz a felfogáshoz, hogy a világ csak utánozni akarja a modelljét, fennáll a veszélye, hogy ugyanazt a hibát követi el. Azt fogja mondani az olyan erősembereknek, mint Putyin és Erdogan, hogy viselkedjenek, vagy menjenek haza, és csak nevetni fognak, úgy intézve a dolgukat, mint korábban.”

Kribbe vészjóslóan jegyzi meg:

„Ha Európa álláspontja az, hogy liberális értékeinek őszintesége elegendő ahhoz, hogy biztosítsa szuverenitását, akkor szükség lehet egy évszázados megaláztatásra, hogy felfedezze, csak az erős lehet szabad.”

Egy jobb világ víziójaként Európa idealizmusa, valamint a meggyőzés és konszenzus iránti elkötelezettsége csodálatra méltó lehet, de ez nem útiterv a versengő államok anarchikus világában. Kribbe elemzése visszhangzik Macron e hónap elején a francia nagykövetek konferenciáján elhangzott, mérföldkőnek számító beszédében, amelyben megjegyezte, ahhoz, hogy a dolgok a régiek maradjanak Európa számára, mindennek meg kell változnia.

„A gazdasági rend, a nyitott, liberális kapitalizmus… már a múlté” – mondta. „A valóság az, hogy a világjárvány megtörte a gyártósorokat. Bizonyos termelési láncokat újra regionalizált, néha újra államosított. És úgy gondolom, hogy ez végleg deglobalizálta a világtermelés nagy részét.”

Macron Kribbe-hez hasonlóan úgy véli, hogy elkerülje az egyik vagy másik nagyhatalomnak kiszolgáltatott, tehetetlen vazallus-sorsot, Európának vissza kell szereznie a hatalom nyelvét – és végre el kell fogadnia a valóságot, többek között azt, hogy szuverén állam, amelynek saját érdekeit kell megvédenie.

Mégis, ahogy Kribbe megjegyzi, az EU politikusainak uralkodó nemzedéke a szuverén hatalom nyelvezetét és világnézetét valahogy erkölcstelennek, egy kevésbé felvilágosult kor alapvetően illetlen emlékének tartja.

De biztonságunkat az USA-ra bízni nem morálisabb vagy stabilabb hosszú távon, mint ipari kapacitásunkat Kínának, vagy energiabiztonságunkat Oroszországnak delegálni: olyan, nem európai szereplők kénye-kedvének szolgáltat ki minket, akik érdekei nem azonosak a miénkkel, és akik mindig alárendelik a mi biztonságunkat és jólétünket a sajátjuknak.

Európa nehéz és eddig alárendelt kapcsolatára Eurázsia erős embereivel az európai szuverenitás új korszakának szükséges előhírnökeként hivatkozva Kribbe a kontinens jelenlegi helyzetét a „találkozás korának” nevezi. A terebélyesedő válság időszakát éljük, amelyben csak a merész és határozott cselekvésre képes szereplők maradnak életben. Ahogy Kribbe figyelmeztet,

Európának egyetlen nagy dilemmát kell eldöntenie: „Vazallus lesz vagy uralkodó? A hatalom által uralt világban nincs fontosabb kérdés.”

Egy biztos: a kemény hatalom anarchikus világában élünk, és az Európai Unió jelenlegi szerkezete és idealista világnézete gyengévé, szinte erőtlenné teszi a kontinenst. A születőben lévő nagyhatalomtól távol, a rivális birodalmak közé beékelődött Európa éppoly tehetetlen saját sorsának meghatározásában, mint az apró, szerencsétlen Örményország. A közelgő tél és az azt követő évek nehezebbek lesznek a kelleténél. Biztosítanunk kell, hogy mi, európaiak soha többé ne maradjunk ilyen kiszolgáltatottak: Európa nem élhet túl egy másik Merkelt, és nem hosszabbíthatja meg a tehetetlenség letűnt rendjét, amelyen ő elnökölt.

Kiemelt kép: YouTube / képernyőfotó