Bármilyen atomfegyver alkalmazása gyorsan válhat helyi vagy regionális konfliktusból globálissá – írja Anatolij Antonov a The National Conservatie-on megjelent cikkében, amelyet teljes terjedelmében közlünk.

***

Ahogy Henry Kissinger 2014-ben írta: „Vlagyimir Putyin démonizálása nem politika; ez egy alibi annak hiányára.”

Két okból írom ezt a cikket: először is, idén októberben lesz hatvan éve, hogy átéltük a kubai rakétaválságot, amikor a Szovjetunió és az Egyesült Államok az atomháború küszöbén állt. Ez alkalmat ad arra, hogy közelebbről megvizsgáljuk azokat a külpolitikai tanulságokat, amelyeket a két nagyhatalom levont abból a drámai időből.

Úgy vélem, bármelyik amerikai egyetért velem abban, hogy nem engedhetjük meg annak a robbanásig feszült helyzetnek a megismétlődését. De az is fontos, hogy ne csak Oroszország és az USA, hanem más atomhatalmak is közös nyilatkozatban erősítsék meg, hogy az atomháborút nem lehet megnyerni, ezért soha nem szabad megvívni.

Másodszor: a nemzetközi közösség és az amerikai szakértők növekvő aggodalmának vagyunk tanúi a Moszkva és Washington közötti nukleáris konfliktus lehetőségével kapcsolatban. Ez a kérdés az utóbbi napokban még élesebbé vált, amikor az amerikai kormányzat magas rangú tisztviselői közvetlen jelzéseket küldtek nekünk, óva intve bennünket attól, hogy az ukrajnai különleges katonai műveletben nukleáris fegyvereket alkalmazzunk. Sőt, a hivatalos szervek részéről is megkezdődtek a fenyegetések. A Princeton Egyetem még azt is megjósolta, hogy amerikaiak és oroszok milliói fognak elpusztulni a kölcsönös atomcsapásokban. Néha úgy tűnik, hogy e tekintetben visszatérünk a McCarthyizmus éveihez: aligha lehet elfelejteni James Forrestalt, az Egyesült Államok volt védelmi miniszterét, aki kiugrott az ablakon, miközben azt kiabálta: „Jönnek az oroszok”.

Az amerikai média bővelkedik olyan álszakértők publikációiban, akik nem ismerik a történelmet és félreértelmezik a jelent, tévesen hasonlítva össze a mai helyzetet a kubai rakétaválsággal.

Elfogadhatóak azonban egyes politikusok és a média azon kijelentései, amelyek szerint az amerikai-orosz kapcsolatok példátlan válságot élnek át. Hadd emlékeztessek mindenkit arra, hogy a kétoldalú párbeszéd már jó pár éve nem zökkenőmentes, azt azonban senki sem gondolta volna, hogy ilyen veszedelmes pontig jut el.

Minden, ami sok év kemény munkája során jött létre, beleértve a politikai, gazdasági, kulturális, tudományos és oktatási kapcsolatokat is, a történelem szemétdombjára került.

Siralmas, elhagyatott képet mutat a fegyverzet-ellenőrzés. Az ABM- és INF-szerződés a feledés homályába merült. A Nyitott Égbolt Szerződés gyakorlatilag megszűnt létezni. Az Új START-szerződés időtartama végéhez közeledik, és ahogy már többször elmondtuk, az amerikai fél nem hajtja végre maradéktalanul. Az atomsorompó-szerződés komoly megrázkódtatásokat él át. Senki sem tudja megjósolni, mi következik ezután.

Emlékeztetnem kell az olvasókat, hogy mindez az Egyesült Államok politikájának eredménye. Hadd részletezzem az álláspontomat: Washington kilépett a szerződésekből, hogy biztonsági előnyöket szerezzen, különösen Oroszországgal szemben, és folyamatosan keresi a lehetőségeket a globális katonai dominancia elérésére.

Az elmúlt évtizedekben a NATO katonai gépezete több „hullámban” közelítette meg Oroszország határait – mindez erőteljes fenyegetést jelentett szülőföldem számára. Hogyan kellett volna reagálnunk?

Figyelmeztettük kollégáinkat, hogy az ilyen lépések kontraproduktívak, növelik a fegyverkezési verseny kockázatát, és nem hagyhatjuk figyelmen kívül az orosz határok, különösen a nyugati határaink mentén tapasztalható súlyosbodó fenyegetéseket. Emlékszem a NATO-központban hosszú órákig tartó összejövetelekre, ahol többször is részt kellett vennem a globális rakétavédelem ártalmasságáról, a stratégiai stabilitással kapcsolatos nemzetközi kötelezettségvállalások tiszteletben tartásának fontosságáról, valamint a rövidebb és közepes hatótávolságú rakéták európai telepítésének veszélyéről szóló megbeszéléseken. Az orosz felszólítások hiábavalónak bizonyultak.

Az utolsó csepp a pohárban az volt, amikor a NATO hozzákezdett Ukrajna katonai felkészítéséhez, és olyan rezsimet juttatott hatalomra Kijevben, amely véres háborút kívánt indítani Oroszország ellen.

Ma minden bűnnel Oroszországot, a hazámat vádolják. Azt állítják, hogy fegyveres konfliktust robbantottunk ki Európában. De hadd kérdezzem meg:

mit tett az Egyesült Államok a minszki megállapodások végrehajtásának érdekében? Washington miért hallgatott nyolc évig, és miért nem állította meg Kijevet, amikor a Donbászban ukránokat és oroszokat gyilkoltak? Hogyan hagyhatta figyelmen kívül az odesszai szörnyű tragédiát, amikor több tucat embert elevenen elégettek? Hol voltak a nemzetközi humanitárius intézmények? Miért engedte meg az emberi jogokat előtérbe helyező adminisztráció az ilyen bűncselekményeket?

Többször feltettük ezeket a kérdéseket amerikai politikusoknak, de hangzatos szlogeneken túl érdemi választ nem kaptunk, s Ukrajna továbbra is szemben áll Oroszországgal. Ma már nyilvánvaló, hogy az Egyesült Államok közvetlenül is részt vesz a kijevi rezsim katonai akcióiban. Washington nyíltan biztosítja a halálos fegyverek utánpótlását Ukrajnának, és hírszerzési feladatokat is ellát; közösen terveznek katonai műveleteket az orosz fegyveres erők ellen, az ukránokat pedig kiképezik. Úgy tűnik, Oroszország türelmét tesztelik, figyelik, meddig nem reagál a kirívóan ellenséges akciókra és támadásokra. Valójában Washington tolja az atomhatalmak közvetlen konfrontációja felé a helyzetet, s ez beláthatatlan következményekkel jár. Az amerikai tisztviselők továbbra is eszkalálják a helyzetet, fals orosz „nukleáris fenyegetésekkel” félemlítve meg az amerikai és a nemzetközi közvéleményt, kiforgatva az orosz vezetés nyilatkozatait.

Szeretném hangsúlyozni, hogy országunk feltételei az atomfegyverek használatát illetően nem változtak. E tekintetben továbbra is szigorúan ragaszkodunk a 2014-es katonai doktrínához és a nukleáris elrettentéssel kapcsolatos állami politikánk 2020-as alapelveihez.

Ezek a dokumentumok a nyilvánosság számára is hozzáférhetőek. Nem fenyegetünk senkit. De megerősítjük, hogy amint azt Vlagyimir Putyin elnök szeptember 21-én mondta, Oroszország kész megvédeni szuverenitását, területi integritását és népét, valamennyi fegyverrendszerünkkel.

Mi olyan agresszív ebben a kijelentésben? Mi az elfogadhatatlan? Vajon az Egyesült Államok nem tenné ugyanezt, ha egzisztenciális fenyegetéssel szembesülne?

Hozzáteszem, egyes amerikai politikusok tévednek, ha azt gondolják, hogy területünk megvédésére való hajlandóságunk nem vonatkozik a Krím-félszigetre vagy azokra a területekre, amelyek a népakarat szabad kifejezése alapján Oroszország részévé válnak.

Szeretném figyelmeztetni továbbá az amerikai katonai vezetést azon téves feltételezésükre, amely szerint lehetséges a korlátozott atomkonfliktus, azaz kordában tartható egy atomháború.

Bizonyára abban reménykednek, hogy az Egyesült Államokat egy óceán védi majd, ha ilyen konfliktusra kerül sor Európában brit és francia atomfegyverekkel. Hangsúlyoznám, hogy ez egy rendkívül veszélyes „kísérlet”, mert bármilyen atomfegyver alkalmazása gyorsan válhat helyi vagy regionális konfliktusból globálissá.

Szeretném hinni, hogy minden nehézség ellenére egyikőnk sem szeretné átlépni a küszöböt, amely az atomháború mélységes sötétjéhez vezet. De ne fenyegessenek minket.

Ma már nehéz megjósolni, hogy Washington meddig hajlandó elmenni az orosz kapcsolatok elmérgesítésében. Vajon az USA vezető körei képesek lesznek-e feladni országunk feldarabolását célzó terveiket?

A Sanghaji Együttműködési Szervezet legutóbbi csúcstalálkozója és az ENSZ Közgyűlés 77. ülésszakának hete bebizonyította, hogy a bolygó jelentős része nem elégedett a Szovjetunió összeomlása után kialakult világrenddel. Tanúi lehetünk annak, hogy a globális közösség többsége módot keres a nemzetközi kapcsolatok méltányos rendszerének kialakítására, amelynek nem lenne sem első, sem másodrendű állama. Határozottan támogatjuk a nemzetközi jogon, az ENSZ Alapokmányán, és a biztonság oszthatatlanságának elvén alapuló világrendet.

Kiemelt kép: Anatolij Antonov, az USA orosz nagykövete / Hans Punz/AP Photo