Edward Luttwak, világszerte elismert katonai stratéga megjegyzi, hogy a 18. századi háborúkat, amelyeket egymással rivalizáló európai uralkodók vívtak, akik mindannyian tudtak egymással franciául társalogni, a véres 20. században irigykedve csodálták.
„Lehetővé tették a kereskedelem és még a turizmus fennmaradását is – ami már Napóleon idejében is teljesen elképzelhetetlen volt, nemhogy a két világháború alatt. Ezek a háborúk nem az összeomló birodalmak teljes kimerülésével értek véget, mint 1918-ban, sem pedig pokoli pusztulással, mint 1945-ben,
hanem a kártyapartik és bálok között udvariasan megtárgyalt diplomáciai megállapodásokkal”
– hívja fel rá a figyelmet az UnHerd szerzője.
Az 1763-as párizsi szerződést például, amely véget vetett a hétéves háborúnak és a francia Amerikának, nem a győztes brit miniszterelnök, John Stuart, Bute grófja fogalmazta meg. Hanem nagyon jó barátja, a francia külügyminiszter, Étienne-François de Stainville, Duc de Choiseul. Ő volt az, aki megoldotta a francia vereség által hátrahagyott hármas rejtvényt: kifizette Spanyolországot Louisianával, Nagy-Britanniát pedig Kanadával, és visszaszerezte a jövedelmező cukorszigeteket Franciaország számára, amely még mindig birtokolja azokat.
És ahelyett, hogy a győztesek gyógyíthatatlan harciassággal vádolták volna a veszteseket, mint Versailles tette Németországgal, vagy háborús bűnösökként egyenként felkötötték volna őket, mint a 20. századi háborúk befejezésekor,
a 18. századi győztesek inkább azzal vigasztalták a veszteseket, hogy „sok szerencsét legközelebb”.
Luttwak megjegyzi, hogy egy olyan évszázadban, amelyben 1700 és 1800 között kivétel nélkül minden egyes évben volt háború, ha egy háború véget ért, szükségszerűen elkezdődött vagy legalábbis fennmaradt egy másik, ami lehetővé tette a „legközelebb” gyors bekövetkezését.
„Sem Putyin, sem Zelenszkij nem beszél franciául, de egyiküknek sincs rá szüksége ahhoz, hogy orosz anyanyelvükön beszélgessenek.
Ha nem is beszélgetnek valójában (Putyin szerényen azt mondta, hogy nem lehet elvárni tőle, hogy Kijev drogfüggőivel és neonácijaival tárgyaljon), a tisztviselőik bizonyára tudnak, és gyakran meg is teszik”
– teszi hozzá Luttwak.
Oroszországban a szankciók hatására az importált luxuscikkekhez való könnyű hozzáférés a helyi franchise-üzletekben bizonyára csökkent, de Törökországon keresztül még mindig elérhetőek némi felárral. A szankciók mindenütt éreztetik hatásukat, mivel Oroszország valójában jobban nemzetközivé vált, mint azt bárki gondolta volna.
Luttwak ugyanakkor hozzáteszi, hogy ellentétben Kínával, amelynek választania kell a harc és a fehérjeevés között – Kína csirkéjének, sertés- és marhahúsának mintegy 90%-át importált gabonaféléken nevelik –, Oroszország minden alapvető élelmiszert maga állít elő, és ezért a végtelenségig tud harcolni és enni. Nem importál energiát sem, ahogy Kínának kell.
A szerző szerint ezért is az orosz propaganda az első naptól kezdve azt állította, hogy szankciók nem tudják megállítani a háborút. Úgy véli, hogy mégis nagy szerepet játszottak azonban abban, hogy az orosz elit tagjai tízezerszámra menekültek el az országból, csökkentve ezzel a legnagyobb európai nemzet humán tőkéjét – pontosan ugyanúgy, ahogyan azt a bolsevikok és a polgárháború okozták egy évszázada, és a határok megnyitása egy generációval ezelőtt.
„Mégis, a szankciók okozhatnak még gondot Nyugaton is, ha a tél szokatlanul hideg lesz.
Ez az a téma, amelyről Németország – amely oly lelkesen tapsolt Angela Merkelnek, amiért bezárta az atomerőműveket, és az orosz vezetékes gázt részesítette előnyben az amerikai és katari cseppfolyósított gázzal szemben – furcsa módon hallgat”
– teszi hozzá Luttwak.
Ami a turizmust illeti, az orosz látogatókra vonatkozó korlátozások sorozata után augusztusban a Frontex európai határ- és parti őrség bejelentette, hogy a háború kezdete óta összesen 998 085 orosz állampolgár lépett be legálisan az Európai Unióba a szárazföldi határátkelőhelyeken keresztül, és még többen érkeztek légi úton Isztambulon, Budapesten és közép-ázsiai repülőtereken keresztül. Más oroszok továbbra is a Maldív-szigeteken és a Seychelle-szigeteken nyaralnak Dubajon átszállással.
„Mindezt azon a 18. századi elv alapján, hogy egy háború nem akadályozhatja meg az urakat abban, hogy a vízre szálljanak, vagy ebben az esetben belé merüljenek”
– jegyzi meg a szerző, hozzátéve, hogy ez a háború nem az orosz szenvedés miatt fog véget érni.
Hogyan érhet véget tehát a háború?
Az efézusi Hérakleitosz azt írta, hogy „a háború mindennek az atyja” – még a békének is, mivel kimeríti a harc folytatásához szükséges anyagi erőforrásokat és élőerőt.
„Ezáltal arra késztet, hogy elfogadjuk a gyengébb eredményeket – akár a kapitulációt is -, mivel a jobb eredmények költségei folyamatosan emelkednek”
– világít rá Luttwak.
A háború befejezésének van egy másik fajtája is – az a fajta, amellyel ártatlan diákoknak házalnak a „konfliktusmegoldó” órákon, az a fajta, amely nemzetközi tapsot és Nobel-békedíjakat kap: ez az, amikor a háború befejezése nem kimerítő harccal, hanem harmadik felek jóindulatú beavatkozásával érhető el. Luttwak szerint azonban ez soha nem eredményez végleges békét, hanem csak befagyott konfliktusokat, mint Bosznia-Hercegovina esetében is, ahol a háború kiújulásának lehetősége örökösen fenyeget.
„Magának Hérakleitosznak az idejében a háború volt a béke atyja, főként azért, mert megölte a fiatal harcosokat, és így a következő nemzedék hadi korba lépéséig a konfliktusok enyhítésére kényszerítette őket”
– írja a szerző, felhívva rá a figyelmet, hogy a második világháborúban a németek egyértelműen kifogytak a férfiakból a végére, amikor 16 évesek szolgáltak a légvédelmi csapatoknál, és a Volkssturm is 60 éves korig sorozott be férfiakat.
Ami a Vörös Hadsereget illeti, 1941-ben és 1942-ben is milliókat veszített a vereségek és a tömeges visszavonulás miatt, és a végén még több embert vesztett az offenzívák során.
Luttwak szerint Ukrajnában egyelőre szó sincs ilyen mértékű háborús emberveszteségekről. A csökkenő népesség ellenére az évente hadi korba lépő ukrán férfiak száma legalább 235 000, azaz havonta 20 000 fő. Az ukrán veszteségek, mind az elesettek, mind a hadirokkantak száma nem haladta meg az 5000 főt havonta. Ami Oroszországot illeti, havonta több mint 100 000 orosz férfi éri el a hadköteles korhatárt, míg az elesettek és rokkantak havi átlaga 7 000 alatt van.
Putyin február 24-én egy ultramodern, gyors lefolyású, a „hibrid hadviselés” elvein alapuló, bénító puccsal próbálta megindítani a háborút. Miután tehát arra számított, hogy egy nap alatt elfoglalja Kijevet, és három-négy nap alatt egész Ukrajnát (ez volt a CIA előrejelzése is), Putyinnak rá kellett jönnie, hogy az orosz erők képtelenek erre.
„Mivel Putyin akkor sem állt meg, most sem tud megállni”
– írja Luttwak, hozzátéve, hogy „lehet, hogy egy újabb hétéves háború felé tartunk.”
Hét hónappal a háború megkezdése után Putyin végül mozgósította a tartalékosokat. A háború csak annak nagy tanítómestere, aki harcol benne, és az új orosz csapatoknak – talán 200 ezer fog megjelenni hamarosan Ukrajnában a behívott 300 ezerből – fel kell zárkózniuk az ukránokhoz, akik egész évben a „háborút tanulták”. Putyinnak tehát hamarosan még több csapatot kell küldenie, megkockáztatva ezzel otthon az orosz nép ellenállásának fokozódását.
„De ha Putyin kitart, akkor igazi 18. századi módon kell megvívnunk a háborút: Ukrajna háborújának a lehető legerőteljesebb anyagi támogatásával,
de nem feltétlenül minden lehetséges szankcióval, hogy néhányat tartalékban tartsunk az orosz [nukleáris] megtorlás elrettentésére”
– jegyzi meg Luttwak.
„És igen, jó lenne találni egy másik Étienne-François de Stainville-t, Duc de Choiseul-t, aki elegánsan ki tudna juttatni minket ebből a háborúból.
Mert Putyin bukásában reménykedni nem stratégia”
– zárja cikkét Luttwak.
Kiemelt kép: EPA
