1956. október 23-án testvérem 13 óra tájban kézen fogott, hogy menjünk tüntetni, hiszen a rádió bejelentette, hogy a belügyminiszter végül is nem tiltja be az egyetemisták meghirdetett megmozdulását.
Édesanyám lelkünkre kötötte, hogy estére legyünk otthon. Ilyen előzmény után szemem elé tárulhatott a közelgő forradalom izzó levegőjétől áthatott lelkes tömeg. A vasfüggöny mögé zárt Magyarország rohamléptekben órákon belül vált Közép-Európa szabadságharcos népének színhelyévé.
Akkor 20 éves bátyámmal a tömeghez, a Károly körút-Rákóczi út sarkán csatlakoztunk. Személyesen láttam, amikor egy fiatal nő a nemzeti lobogóból kihasította a címert, amely addig bitorolta a Kossuth-címer helyét. Állomásaink: Margit híd, Bem szobor – itt buzdító „Talpra magyar” Sinkovics Imrétől, este 7 óra körül értünk a Parlament elé.
Sötétedett, úgy tűnt, hogy a hatalmas tömeg elhatározásra jutott. Kiáltozás: Tildyt, Kéthlyt, Nagy Imrét a kormányba!
A helyettük megjelenő Gerő Ernőt kifütyülték. Dübörgött a tér.
Testvérem eszébe jutott anyám intő szava, indulás haza. A Vas utca – Stáhly utcai sarki házba, lakásunkhoz érkeztünk. Otthon szüleimnek meséltük izgalmas kalandjainkat. Lakásunk ablakai a Vas utcára nyíltak a 2. emeleten. Rövidesen megtelt az utca, jöttek a fiatalok, cél a rádióban elmondani követeléseiket. A tömeg a Kőfaragó utca sarkán megtorpant az ávósok géppisztolyai előtt. Utolsó csepp volt ez a pohárba, Árpád bátyám leszaladt és csatlakozott. Kilenc óra tájban lövés dördült.
Hangok az utcáról: „Piszkosok lőnek! Dobjuk ki az utcai lámpákat!”
Ekkor szüleim beparancsoltak az ablakból. Elkezdődött a rádió ostroma, a Bródy Sándor utca csatatérré változott. A rádió elfoglalása után a helyzet eszkalálódott, a honvédek csatlakoztak, segítségükkel a városból kiűzettek a szovjetek és az ellenálló kommunista bérencek.
Irány az óvóhely, a pince, alvás sebtében összerakott farakáson, rettegés a lövöldözések hangjától.
Hittük, hogy győztünk. Azonban pár nap múlva támadtak a gyarmatosítók. Folyt a vér a pesti és budai utcákon. Ifjaink százai áldozták életüket a szabadságért.
Édesapám, aki szakács volt, a forradalmárok kérésére fehér zászló „védelme alatt” osont át főzni a sebesülteknek a Balassa János Kórházba. Bátyám is vele tartott. Sok napon át nem találkozhattunk.
Jött november 4., a leszámolás ideje. Lassan elcsendesedett a város, néhány háztetőről lövések hangja hallatszott. Szüleimmel kimerészkedtem. A Rákóczi úton, romos ház oldalán lógó zongorát láttam. Kétségbeesett, döbbent emberek arcára emlékszem. Keserves érzelmek ezután.
Disszidáló bátyámtól kellett könnyes szemmel búcsúznom, édesanyám zokogása közepette.
És azután… Háromnegyed évig levelek a Bécs melletti lágerből, majd megkönnyebbült üzenet: irány Új-Zéland. Aztán itthon. Csengőfrász, ponyvás teherautók éjszakai akciói, megtorlás. Néhány éve testvérem temetése idegen földbe.
1989-ben megtörtént a csoda, Orbán Viktor irányt mutatott a ruszkiknak. Gyászolunk és nem felejtünk. Többek között azt sem, hogy a nyugat mindkét szemét behunyva elmulasztotta a segítségnyújtást.
Csizmadia László
