Osztályharc, vagy amit akartok – tényleg tiltsuk be a mezőgazdaságot?

A Nyugat munkásainak ma már nincs szükségük a baloldalra, hogy lázadjanak – írja Malcom Kyeyune az UnHerd oldalán.

Egy történet szerint, amelyet a baloldal a 2010-es évek elején mesélt, a nagy munkabeszüntetések kora lejárt. A Szovjetunió megbukott, Thatcher leverte a bányászokat, a legnagyobb brit szakszervezetek pedig hanyatlásnak indultak. Nem volt többé kapacitás az olyan vulkánszerű kitörésekre, amelyekről a történelemkönyvekben olvastunk. Vagy legalábbis így gondolták.

Napjainkban a Nyugat mégis a munkásmozgalom heves időszakát éli. A gazdák tiltakoznak Hollandiában, Németországban és Franciaországban. A vasúti dolgozók leállásokkal fenyegetik az amerikai gazdaságot a béremelések és a fizetett betegszabadság hiánya miatt. Kanadában a kamionosok több határátkelőt is lezártak, és egy hónapra elfoglalták Ottawát. A brit ápolónők és a kanadai tanárok a tömeges munkabeszüntetés küszöbén állnak. Franciaországban az atomipar dolgozói sztrájkkal fenyegetőznek, míg az év elején a finomítói dolgozók sztrájkja akut üzemanyaghiányhoz vezetett, órákig tartó sorban állást eredményezve a kutakon.

S ami azt illeti, nem tűnik úgy, hogy a militáns hullám egyhamar lecsengene.

Sőt, az általános gazdasági helyzetet tekintve a dolgok vélhetően még rosszabbra fordulnak: az infláció robbanásszerűen nő, az energiahiány és a megélhetési költségek emelkednek. A munkavállalók egyre dühösebbek lesznek, és képesek is dühüket megmutatni.

Érdekesség, hogy a munkásmozgalom újjáéledése hajszálnyit sem változtatott a radikális vagy populista baloldal sorsán.

Csak azt mutatta meg, hogy a köztük és a munkásosztály között húzódó szakadék mélysége állandó és betemethetetlen. Hat évvel azután, hogy Bernie Sanders és Jeremy Corbyn ázsiója emelkedni kezdett, a jogos munkásharagot gyakran a „szélsőjobboldal” eszközének tekintik, a munkásmozgalomtól pedig félnek és megvetik.

Ez a félelem korunk egyik központi politikai konfliktusáról beszél: a dolgozó emberek körében egyre inkább tudatosul, hogy

a legmarkánsabb választóvonal a „valódi” gazdaságban dolgozó emberek és a „virtuális” gazdaságban dolgozók között húzódik.

Az elmúlt évtizedben számos kifejezést találtak ki e megosztottság leírására, a „professzionális menedzserosztálytól” az „online kasztig”. Egyik címke sem tökéletes, de növekvő népszerűségük azt mutatja, hogy egyre többen látják: itt valóban konfliktusról van szó. A teherautót vagy traktort vezető ember és a milliárdosok által támogatott civil szervezetnél dolgozó forradalmár nemcsak hogy nem természetes szövetségesek, de a gazdaságban betöltött eltérő szerepük egyre inkább hús‑vér ellenséggé teszi őket.

Nem meglepő, hogy a gazdák a harc frontvonalába kerülnek. Az eladósodott, dezindusztrializált nyugati gazdaságok mély ellentmondásainak egyik abszurd illusztrációja a Twitteren és a TikTok-on – hol máshol? –, látható, ahol fiatal, radikális klímatüntetők „el akarják törölni a mezőgazdaságot”.

A mezőgazdaság, mint kiderült, a CO2-szennyezés szempontjából annyira káros a bolygóra nézve, hogy teljesen meg kell szüntetnünk ezt az iparágat.

Félretéve a kívánság röhejességét, amely ha megvalósulna, mindannyian éhen halnánk, fókuszáljunk a tényre, hogy

olyan társadalomban élünk, amelyben ez az álláspont – a mezőgazdaság elleni küzdelem az éghajlatváltozás érdekében – nemcsak lehetséges, de csodálatra méltó is.

Az egyetemisták számára a kérdés, hogy honnan származik az élelmiszer, teljesen absztrakt; és miközben az egyetemi radikalizmustól a civil szervezeten át a kormányzati szolgálatig, majd onnan vissza, az általuk választott életúton haladnak, nem kell olyasmivel szembesülniük, ami miatt megváltozna a világról alkotott véleményük. Kapcsolatuk az anyagi valósággal – a gazdákkal, akik keményen dolgoznak a termésért, és a kamionosokkal, akik gondoskodnak arról, hogy az élelmiszer felkerüljön a polcokra – szinte teljesen megszakadt.

Úgy tűnik, a klímáért tüntető ifjak nem veszik észre, hogy az élelmiszer nem a szupermarketekben terem.

De még károsabb, hogy az „online kaszt” által létrehozott és irányított túlszabályozás válsága is kialakulóban van. A szaporodó rendeletek csak frusztrációt és dühöt keltenek azokban az igazi dolgozókban, akiknek e szabályok szerint kell élniük. Persze az elképzelést, hogy a 20-30-as évek közepére le kell mondanunk a belső égésű motorokról, vélhetően a környezetvédelem iránti őszinte aggodalom motiválja, és nem a rosszindulat.

A probléma mégis az, hogy ezek a célkitűzések teljesen elrugaszkodnak a valóságtól.

Tavaly a kanadai kamionos, Gord Magill egy egyszerű, radikális kérdést tett fel: „Mennyire nélkülözhetetlenek az online kasztok?” Magill esszéje egy korai példája volt a Nyugaton lassan kialakuló új osztálytudatnak. Nyíltan elismerte, hogy létezik egy „mi és ők” ellentét, amely nem fér bele a baloldal „99% és az 1%” koncepciójába. Magill számára a farmerek, a kamionosok és a repülőgép-szerelők alkotják a „minket”, a közvetlen ellenséget pedig az NGO-k, az aktivisták és a menedzserek. Akár egy hollandiai gazdatüntetést, akár egy kanadai kamionsofőr-megmozdulást, akár egy floridai pilótasztrájkot nézünk, mindenhol egyre több visszhangja van az elemzésnek.

Az ellenséget ma már nem a szivarozó, cilinderes kapitalista testesíti meg, hanem Klaus Schwab; a menedzser és a szabályozó. Ez pedig egyet jelent a gazdaságok leállításával, a valuták digitalizálásával, és a magántulajdon megszüntetésével.

A 20. század egy bizonyos időszakában a „társadalommérnök” figurája népszerű volt a nyugati, munkások által dominált szociáldemokrata pártokon belül. 2022-re ugyanez a „társadalommérnök” gyűlölt ellenséggé vált. Nem tekintenek rá jó szándékú támogatóként, de még azt sem hiszik el róla, hogy értené a világ működését.

Egy olyan évtized előtt állunk, amely tele van elégedetlenséggel és a munkások egyre drámaibb harciasságával. Az infláción, az üzemanyag, a fűtés és az élelmiszerek emelkedő ára miatti dühöngésen túl, most már a politikai harag is forr, ami arra készteti az embereket, hogy utcára vonuljanak. Gord Magillhez hasonlóan a munkásoknak is elegük van az „online kaszt” irányításából, hisz azok maguk mögött hagyták a reálgazdaságot, mert nem érdekelte őket.

Akkor a reálgazdaság melósai miért számítanának nekik?

Kiemelt kép: EPA/VINCENT JANNINK