A pedagógus tüntetések viharában védekezésbe szorult a kormány. Egyre hajtogatja, hogy elismeri: szükség van oktatók béremelésére, s lépcsőzetesen teszi is.
A tüntetőkhöz szervezett kiskorúak jelenléte egyébként jelzi, hogy itt főleg nem szakmai és bérügyről van szó, hanem a kormánybuktatás egyik reménybeli eszközéről. Gyermeki, majd szülői tapasztalatom szerint ugyanis, mint számos értelmiségi szakmát, ezt is alaposan lerombolta a kommunizmus négy évtizedig uralkodó mindenek-fölöttisége.
Emlékszem, amikor alsós diák voltam, Rákosi elvtárs tombolása idején, osztályfőnökünket arra kényszerítették, hogy engedélyezze számunkra az „Osztályfőnök Pajtás” megszólítást.
Elvtárs megszólítást kisgyermekektől még nem lehetett kikövetelni, arról pedig, hogy Tanár Úr-ként szólítsuk meg oktatónkat, le akart szoktatni a világnézeti hatalom: így lettek a tanárok is pajtásaink. Szegény osztályfőnökünk csak úgy tudott szabadulni ettől a megszólítástól, hogy egyszer később – valami rosszalkodásunk kapcsán büntetésképpen – nem engedélyezte a továbbiakban, hogy pajtásnak nevezzük.
A sem anyagilag, sem társadalmilag nem becsült oktatás és nevelés (!) színvonala leromlott. A nevelést igyekeztek lelketlen rabszolgamunkává silányítani.
A pálya egyre kevésbé vonzotta a kiválóakat, s ez sajnos máig arra kényszeríti a tanintézményeket, hogy tudásukban és személyiségükben alkalmatlanokat is megtűrjenek a testületekben.
Mivel több nemzedéken keresztül foglalkoztam a felnövekvő életek egyengetésével, számos a példám erre. Most idejegyezném egyik serdülőkorú kislány naplójegyzetét egy köztudomásúlag könnyű és szerethető tantárgy kapcsán.
Ezután reggelizem, fogat mosok, bepakolok, és talán még egy szempillaspirált felkenek, hogy ezzel eltakarjam a dísztárcsányi karikáimat, amit a mindennapi szorongás – vagyis az aktív élet okoz. Megkérem Apát, hogy nyissa ki nekem az ajtót, mert rollerrel ez nehezebb. Az igazi oka ennek a szorongásom; illetve az, hogy úgy érezzem: nem egyedül indulok neki ennek az igen rövid, ámbár nyugtalan gondolatokkal teli útnak.
Elindulok a reggeli, köddel telített homályban az iskolába. Közben sok minden fut át az agyamon, de 100 százalékosan nem tudok ezekre a szívemben csak nyugtalanságot keltő gondolatokra figyelni, mert a reggeli sietésben bármikor megtörténhet a baj. Anikó már háromszor hívott, hogy hol vagyok. De mikor meglát az utca végén, megnyugszik, hogy ma is időben beérünk az iskolába. Átmegyünk az udvaron, lelakatolom a rolleremet, és közben ezeket a kérdéseket hallgatom osztálytársamtól: Te megtanultad ezt a dalt? És azt a hosszú szöveget a népdalról?
Próbálom megnyugtatni, hogy nem kell stresszelni az énekóra miatt, de ez az én számból, ráadásul ezzel a rettegett tanárral kapcsolatban kicsit hihetetlenül hangzik. Beérünk a terembe pontban 45-kor. A tanár feláll, az osztály hasonlóan és elénekeljük a köszöntésünket, amiről tudjuk, hogy pár másodperc múlva egyedül kell majd valakinek énekelnie az osztályból. Barnát, a kissé fura, jámbor, nagyon okos osztálytársunkat választja ki a tanár, azzal az ürüggyel, hogy ő biztos nem figyelt, mivel elhessegette a körülötte szállingózó legyet. Barna hamisan énekel, tehát a tanár úr már be is írta az egyest. Ebben az emelkedett hangulatban tovább is megyünk az anyagban és a felelések sorozatában. Tiszta idegben vigyázz-ülésben várja mindenki a felelés csomagolásába zárt végzetét.
Igen gyönyörű nap lett volna a mai – de vajon érdemes szorongásra nevelni a gyerekeket minden péntek első órában?”
Ez a hang őszinte. És egy lelkiismeretes, általában jól teljesítő gyermeké. Azért hoztam ide, hogy aláhúzzam: igen, emelni kell a tanári fizetéseket, de csupán teljesítményarányosan. Hogy ne legyen igaza annak az ostoba viccnek, mely szerint a pedagógus és a pedofil abban különbözik, hogy az utóbbi szereti a gyermekeket.
Kelemen András
Kiemelt kép: Budapest, 1965. december 16. – Felelő diáklány a gyakorló általános iskola egyik osztályában, ahol a Budapesti Tanítóképző Intézet hallgatói tanítási gyakorlatot végeznek. – MTI Fotó: Sziklás Mária
