Washington karthágói békéje ütközik a valósággal, a Biden-kormányzat nem hajlandó elmondani az amerikai népnek az igazságot, azt, hogy Ukrajna nem győztes és nem nyeri meg ezt a háborút – írja Douglas Macgregor az American Conservative-on.
Azok a nemzeti politikai és katonai vezetők, akik Amerika vietnámi, balkáni, afganisztáni és iraki háborúi mellett döntöttek, általában azért tették ezt, mert meg voltak győződve, hogy a harcok rövidek és meghatározóak lesznek.
Az amerikai elnökök, elnöki tanácsadók és magas rangú katonai vezetők soha nem tűnődtek el azon, hogy a nemzeti stratégia – ha egyáltalán létezik –, a konfliktus elkerülését jelenti, hacsak nem támadják meg és nem kényszerítik harcra a nemzetet.
E mentalitás legújabb áldozata Ukrajna.
Oroszország nemzeti erejének és stratégiai érdekeinek kritikus, gyökeres és átfogó elemzése híján az amerikai magas rangú katonai vezetők és politikai feletteseik olyan szűkre szabott lencsén keresztül tekintettek Oroszországra, amely felnagyította az amerikai és ukrán erősségeket, de figyelmen kívül hagyta Oroszország stratégiai előnyeit, úgymint földrajzi mélység, szinte korlátlan természeti erőforrások, nagy fokú társadalmi kohézió és a katonai-ipari kapacitás, amellyel gyorsan növelheti katonai erejét.
Ukrajna most háborús övezet, és ugyanolyan bánásmódban részesül az oroszok részéről, mint amilyet az amerikai fegyveres erők alkalmaztak Németországban és Japánban a második világháborúban, Vietnámban az 1960-as években, illetve Irakban évtizedeken keresztül.
Az elektromos hálózatokat, a közlekedési hálózatokat, a kommunikációs infrastruktúrát, az üzemanyag-előállítást és a lőszerraktárakat szisztematikusan pusztítják. Ukránok milliói menekülnek továbbra is a háborús övezetből, súlyos terheket róva ezzel az európai társadalmakra és gazdaságokra.
Eközben a Biden-kormányzat ismételten elköveti azt a demokratikus társadalomban megbocsáthatatlan bűnt, hogy nem hajlandó elmondani az amerikai népnek az igazságot: a nyugati média népszerű „ukrán győzelem” narratívájával ellentétben – blokkolva minden ennek ellentmondó információt –, Ukrajna nem győztes és nem is fog győzni ebben a háborúban.
A hónapok óta tartó súlyos ukrán veszteségek, amelyek a dél-ukrajnai orosz védelem elleni értelmetlen támadások végtelen sorozatából erednek, veszélyesen meggyengítették az ukrán erőket.
A NATO európai tagjai, akik a háborúnak a társadalmukra és gazdaságukra gyakorolt hatását leginkább viselik, vélhetően egyre inkább kiábrándulnak Washington ukrajnai proxyháborújából.
Az európai lakosság nyíltan megkérdőjelezi a sajtóban az orosz államról és az amerikaiak európai céljairól szóló állítások valóságtartalmát.
Az Ukrajnából érkező több millió menekült, valamint a kereskedelmi viták, az amerikai fegyvereladásokból származó haszonszerzés és a magas energiaárak együttesen azzal a kockázattal járnak, hogy az európai közvéleményt Washington háborúja és a NATO ellen fordítják.
Oroszország is átalakult. Putyin elnök hivatali idejének első éveiben az orosz fegyveres erőket kizárólag nemzeti területvédelemre szervezték, képezték ki és szerelték fel. Az ukrajnai különleges katonai művelet (SMO) végrehajtása azonban megmutatta, hogy ez a megközelítés nem megfelelő Oroszország 21. századi nemzetbiztonsága szempontjából.
Az SMO nyitó szakasza egy szűk körű és korlátozott célokkal rendelkező művelet volt: Moszkva sohasem akart többet, mint meggyőzni Kijevet és Washingtont arról, hogy harcolni fog Ukrajna NATO-csatlakozása ellen, valamint az ukrajnai oroszok további bántalmazásának megakadályozása érdekében. Az SMO azonban érvénytelen feltételezéseken alapult, és megszüntették, de mint kiderült, korlátozott jellege miatt épp a Moszkva által kívánt eredmény ellenkezőjét érte el; inkább a gyengeség, mint az erő benyomását keltette.
Putyin miután megállapította, hogy Washington tárgyalási- és kompromisszumkészségére vonatkozó alapfeltevései érvénytelenek, új operatív tervek kidolgozására utasította a STAVKA-t, új célokkal:
először is, az ukrán ellenség szétzúzása; másodszor, Washingtonban és az európai fővárosokban minden kétség eloszlatása afelől, hogy Oroszország a saját feltételei szerint győzelmet fog aratni; és harmadszor, egy új területi status quo létrehozása, amely megfelel Oroszország nemzetbiztonsági igényeinek.
Miután az új tervet benyújtották és jóváhagyták, Putyin elnök beleegyezett egy takarékos hadműveletbe, hogy minimális erőkkel védjék meg az orosz területi nyereségeket, amíg össze nem állítják a döntő műveletekhez szükséges erőforrásokat, képességeket és embereket. Putyin új hadszíntérparancsnokot is kinevezett, Szergej Szurovikin tábornokot, egy olyan magas rangú tisztet, aki érti a küldetést és rendelkezik a sikerhez szükséges gondolkodásmóddal.
A konfliktus elkövetkező támadási szakasza bepillantást enged majd a kialakulóban lévő új orosz haderőbe és annak jövőbeli képességeibe. E sorok írásakor 540 000 orosz harcoló erő gyűlt össze Dél-Ukrajnában, Nyugat-Oroszországban és Fehéroroszországban. A számok tovább nőnek, de már most is 1000 rakéta-tüzérségi rendszer, több ezer taktikai ballisztikus rakéta, cirkálórakéta és drón, valamint 5000 páncélozott harcjármű, köztük legalább 1500 harckocsi, több száz pilótával felszerelt merevszárnyú támadó repülőgép, helikopter és bombázó tartozik hozzájuk.
Ennek az új haderőnek kevés köze van ahhoz az orosz hadsereghez, amely kilenc hónappal ezelőtt, 2022. február 24-én avatkozott be.
Most már előrevetíthető, hogy az ukrajnai háború olvasztótégelyéből kialakuló új orosz fegyveres erők stratégiai szempontból döntő hadműveletek végrehajtására lesznek bevetve. Az így létrejövő orosz haderő valószínűleg a Makhmut Gareev vezérezredes Ha a háború holnap jön el? A jövő fegyveres konfliktusainak körvonalai (If War Comes Tomorrow? The Contours of Future Armed Conflict) című munkájában ajánlott haderőtervezési és műveleti keretből merít majd ihletet.
Az új katonai struktúra jóval nagyobb létszámú haderő, amely viszonylag rövid időn belül, minimális megerősítéssel és felkészüléssel képes döntő hadműveleteket végrehajtani.
Másképpen fogalmazva, mire a konfliktus véget ér, azt látjuk majd, hogy Washington ösztönözte az orosz államot katonai ereje növelésére, ellentétben a végzetes meggyengítéssel, amelyet Washington szándékozott elérni, amikor a Moszkvával szembeni katonai konfrontáció útjára lépett.
De e fejlemények egyike sem lephet meg senkit Washingtonban. Biden varsói beszédétől kezdve, amelyben gyakorlatilag rendszerváltást követelt Moszkvában, a Biden-kormányzat nem volt hajlandó a külpolitikát stratégiai szempontból kezelni. Mint egy ostoba tábornok, aki az utolsó emberig harcol, hogy minden centiméternyi területet megvédjen, Biden elnök megerősítette az USA elkötelezettségét, hogy szembeszálljon Oroszországgal és potenciálisan minden olyan nemzetállammal, amely nem felel meg a globalizmus álszent demokratikus normáinak, függetlenül attól, hogy az amerikai népnek ez mennyibe kerül, akár a biztonsága, akár a jóléte szempontjából.
Biden varsói beszéde forrt az érzelmektől, és elmerült a moralizáló globalizmus ideológiájában, amely oly népszerű Washingtonban, Londonban, Párizsban és Berlinben. Moszkva számára azonban a beszéd felért egy karthágói béketervvel.
Biden „ne ejts foglyokat” külpolitikai magatartása azt jelenti, hogy az ukrán háború következő szakaszának kimenetele nemcsak az ukrán államot fogja tönkretenni.
Lerombolja a háború utáni liberális rend utolsó maradványait is, továbbá a hatalom és a befolyás drámai eltolódását eredményezi Európa-szerte, különösen Berlinben; Washingtontól Moszkva és – valamelyest – Peking felé.
Kiemelt kép: Dan Neal/U.S. Army
