Igen, így kisbetűvel, nehogy másra gondoljanak! Ugyanis én a közelgő ünnepre gondolok, a keresztények szent ünnepére, arra, amikor Isten fia, Jézus Krisztus földi születésére emlékezik a keresztény világ. Feltéve, ha hagyják!
Mert lehet ugyan büszkélkedni azzal, hogy modern világunkban végletekig menően sikerült belénk sulykolni a „másság” feltétel nélküli csodálatát, s még a gyilkost is keblünkre kell ölelni, hiszen valószínű, nehéz gyermekkora miatt gyilkolászik, s éppen a keresztények öldösése hozza el neki a lelki békét, azért valami nagyon nem stimmel a világban. Vallásszabadság van mifelénk állítólag, azaz ezt hirdetik, de valójában nincs. Valójában keresztényüldözés van, s ezt már számos „hivatalosság” is megállapította, adatokkal bizonyítva, hogy a kereszténység a leginkább üldözött vallás a világon. Olyan adatot is olvastam, mely szerint minden nyolcadik keresztényt érint a diszkrimináció. Az emberi jogokra oly sűrűn utalgató világunkban a tények immár rendre azt mutatják, hogy a vallásszabadság olyasmit jelent, hogy például a francia templomokból görkorcsolya-edzőtermet lehetett csinálni. Szabadon. A keresztény papok elleni merényletekről ne is beszéljünk, oly sok volt már belőlük, miként a szentképek, a kereszténységre utaló felbecsülhetetlen értékű festmények, szobrok megrongálása is szinte mindennapossá vált „modern” és káoszba hullott világunkban.
Nem tudnám pontosan megmondani, mikor kezdődött újkori üldöztetésünk. Legyen ez a tudós elemzők dolga, hogy az eredetet pontosan megjelöljék. Ám hogy a magát kereszténynek, vagy részben kereszténynek valló országokban, a modern világ híveinek birodalmában kezdték el a keresztények elleni hadjáratot, annak számos jele és bizonyítéka van. Apróbbnak mondható jelekkel kezdődött. Valószínű sokan emlékeznek arra a több lapban is megjelent hírre, amely nagyjából húsz esztendővel ezelőtt azt közölte, egy finn-olasz kettős állampolgár, egy kétgyermekes anya azzal állt elő, hogy gyermekei iskolájában távolítsák el az osztálytermekben kifüggesztett keresztet, az ugyanis sérti a gyermekei vallásszabadságát. S a bíróság Olaszországban kimondta, a feszület jelenléte ellentétes az állami semlegesség elvével. Hogy mi a fene az az állami semlegesség, fejtse meg, aki akarja, vitatkozzanak róla, mindenesetre az ügy jó nagy port kavart, pár napig. Aztán néma csend lett. A hasonló esetek pedig sokasodni kezdtek, s lehet, hogy tévedek, de szerintem ezek a fajta provokációk nem elsősorban a keresztnek szóltak és szólnak, hanem azt mutatják, zavart kell kelteni a fejekben, el kell bizonytalanítani az embereket, el kell venni tőlük a lelki kapaszkodókat, múltjukat, családi kötődéseiket, ünnepeiket, s nem utolsó sorban meg kell mutatni nekik, hogy kötelesek saját vallási szimbólumaikat figyelmen kívül hagyni, csak hogy meg ne sértsék a nem katolikus vallásúakat és az ateistákat. A másokat. Mi ez, ha nem önfeladás? Már csak azért is az, mert még kísérlet sem történt a lázadásra. A hangos tiltakozásra. Arra, hogy a gondolat-, vallás-, és szólásszabadság legyen mindenkié, nem csak az erőszakos „egyeseké”.
Csaknem két évtizede a magyar napilapok is hírül adták a Washington Times azon cikkét, melyben arról tudósították a tisztelt olvasókat, hogy a karácsony szó használata egyre kevésbé elfogadott.
Így aztán – nyilván ijedtében – egy Kansas-beli újság odáig ment, hogy helyesbítésben kért bocsánatot, amiért véletlenül karácsonyfának nevezett egy karácsonyfát. Szerintük a helyes megnevezés: közösségi fa. Volt arrafelé, vagy nyilván ma is van olyan település, melyen a fennállásuk évfordulóját ünneplők soraiban nem lehettek ott a helyi egyház képviselői, mert úgymond „közvetlen vallási témát” képviselnek. A tiltakozás elmaradt, vagy csak nem közölte a „szabad” sajtó. Tobzódik tehát az őrület már jó néhány éve, a magyar olvasók többségének pedig nem kell bizonygatni, hogy nálunk minden kisebbség vonulgathat, ha akar. Ki tudja, meddig? Oly mértékben bolydult meg a világ, a káoszt szándékosan és naponta keltők oly szorgalmasan dolgoznak, s öntik ránk minden nap elferdült nézeteiket, hogy nem csak eligazodni, de élni is egyre nehezebb a szellemi terrorban. Mert hogy szellemi terror zajlik a világot a saját uralmuk alá hajtani akaró hatalom képviselői részéről, az nem lehet kérdés, mert naponta tapasztaljuk.
Nem tudom, észrevették-e már, hogy a napi híradók mostanság arról szólnak, az Európára kényszerített háborús időkben meddig is „éljen” a díszkivilágítás a közelgő ünnepi napokon?
Leoltsák-e már délután 6-kor az ünnepi, „szankciós” fényeket a művelt Európában, vagy hagyják még tovább világítani a lámpákat, a díszeket? Kereszténységről, az ünnep lényegéről szó sem esik.
S életünkön elgondolkodva, sztoikus nyugalommal megállapíthatjuk, hogy vannak még a Földön élők közül többen, akik átéltek nacionalizmust, nácizmust, kommunizmust, szocializmust, s talán sosem gondolták, hogy mostanra elérkeztek egy olyan világba, amely egy féktelen nihilista világ. És gyáva. Mert nem mer szembenézni az élet legnagyobb kérdéseivel. Önvédelemre sem képes. Elgyávult, elkényelmesedett. A legszebb és a legszentebb emberi tulajdonságokat, az isteni ajándékokat nézi semmibe, s tagadja meg. Többek közt gyönyörű ünnepünket, a karácsonyt, annak lényegét. S nem harcol fennmaradásukért. Sőt, mint a fentebbi néhány példa bizonyítja, küzd ellene.
Ma már az év minden napjára jut egy „világnap”. A normalitás, a teremtett élet dicséretének világnapja azonban még hiányzik a gyűjteményből.
Nem baj! Azon kellene igyekeznünk, hogy az év minden napja egy ilyen eszmének szolgáljon. Az isteni parancsnak, a szellem és a szeretet megvalósításának. Sosem vitatta senki, se filozófus, sem teológus, de maga Jézus sem, hogy ez nagyon nehéz feladat. Sok az akadály, az árok, a szikla, amit átugrani, megmászni roppant nehéz. Mint ahogy nehéz a „ne féljetek” parancsát is elfogadni és megvalósítani. Hiszen félelemmel van tele a világ. Hitünket, illúzióinkat próbálják meg naponta elvenni tőlünk. Mert hagyjuk. Hogy miért, no, azt kellene hajszálpontosan megfejteni, s látleletet készíteni róla. Mert akkor a gyógyír is megérkezhetne. Ahhoz viszont hit, remény és bátorság szükségeltetik.
Szépséges ünnepünkre várva jöjjön egy részlet Sajó Sándor Karácsonyi ének című verséből: „Akkoron csillag gyúlt az égre / És rásugárzott a vidékre, / És betlehem fölött megállván, / Egy rongyos istálló homályán / Tündöklött már a Glória: / Ott ingecskében, szép fehérben, / Feküdt a jászol szent ölében / Az Isten egyszülött Fia… // A hír bejárta a világot, / És jöttek bölcsek és királyok / És együgyűk és pásztorok / Ott minden lélek egyetérzett / És sírt és álmélkodva nézett / És boldogan fohászkodott: / Örömöt hozván az embernek, / Dicsőség légyen az Istennek!”
Forrás: Magyar Hírlap
Kiemelt kép: Facebook
