Alább Dr. Békefy Lajos Rómában írt gondolatait adjuk közre.
Édes volt az újévhozó ölelés a szülői házban jó hetven év. Amikor a kandallóból áradt a faillatú meleg és Anyám ölében aludtam át a következő esztendőre. Édes volt az újévhozó ölelés a családi otthonban, amikor gyermekeim csendes és békés szuszogását hallgattam Édesanyjukkal, s betakartuk őket imáinkkal. Felejthetetlen volt az újévhozó és áldáskérő óévi és újévi istentisztelet a gyülekezetekben, ahol szolgálhattam. Biztonságit nyújtó volt az újesztendőre fordulása időknek és sorsunknak, amikor semmit sem tudtunk arról, mit hoz a holnap, csak hittük: gondviselő jó Atyánkra és Megváltó Urunkra bízott szívvel mindenre lesz erőnk a következő 365 napban vagy a kimért személyes időben.
És közben hány és hány ó-esztendő porát ráztuk le békességet remélve? S mit kaptunk? Még nagyobb békétlenséget, olykor egy kedves arc és hang pillanatnyi asztalterítő, házába hívogató szeretetét. És mit kapunk most? Szívesen írnám le újra Kálvin óév-búcsúztató és újév-hívogató imáit, melyeket oly’ sokszor idéztem írásaimban évek fordulóján. Vagy a kínai keresztyének bölcs szavait arról, hogy az újesztendő kapujában annyi mindenre elég lesz, ha kezünket, reményünket hittel Atyánk és Krisztusunk kezébe tesszük, a Szentlélek bizodalomtámasztó erőterében lépünk előre. De 2022-2023 fordulóján és itt, az örök városban és a Vatikánban, sorsom csillagéveit is 75-re fordulni látva, megállok az úton és felnézek erre a különösen magas kék égre. Mit küldesz nekem, nekünk Uram, onnan történelemfordító, sorsfordító rendeléseddel és irgalmaddal?
Lelkemben itt pörögnek az emlékképek. Az éppen ez esztendő utolsó óráiban hazatért Duray Miklósról, gróf Eszterházy János mellett a legjelentősebb felvidéki magyar íróról, politikusról, nemzettudatunk és összetartozásunk halálig fáradhatatlan és minden áldozatra kész, vizsgálati fogásokat, tudatos félremagyarázásokat rendíthetetlenül átküzdő, várfalakra állt őrizőjéről. Református hitünknek Párjával együtt mély gyökérzetű vállalójáról. Egyre több sors- és útitársunk arcéle villan elém, 2022-ben elmenteké, s ki tudja, 2023 év évégére hol szállásolóké.
Az óévnek emlékkendőt lengető téli tavaszban, Rómában és Vatikánban, Budapesten és Pozsonyban, Ungváron és Kolozsváron, s mindenütt magyar-éltető helyén a nagyvilágnak, mindenek előtt és fölött Isten Igéje az, ami fehér galamb lebegéssel áll meg szíveink fölött, s árasztja lelkünkre a bizonyosság, megmaradás, megtartás áldását: Jézus Krisztus tegnap, ma és mindörökké ugyanaz (Zsid 13,8).
Az egyetlen állandóság, személyes és közösségi örök állandónk, változhatatlan valóságunk Jézus Krisztus. Ma, amikor ezt az Igét hozza égi galambküldöttként a Szentlélek felénk, 2022-re visszapillantva ez az Ige engem hálaadásra roskasztott mindenért. Áldásért, melyet alázattal tudtunk elfogadni, próbákért, melyeken bízó hittel Ő vezetett megtartásra, győzelemre. Kísértésekért, melyekben nem hullottunk halálos mélyre vagy üdvösségkockáztató, önveszejtő szenvedélyekbe, szenvedésekbe. Az örök Jézus Krisztus az, Aki 2022-ben is megéreztette Pilinszky János költői finomhangolású hitének igazát: „Elterültünk hálóiban/a rezgő csillagoknak”. Folytatnám így: a fénylő Igék megtartó hálózatában. S Ő, az örök Jézus Krisztus lesz, Aki 2023-ban elámuló szívünket is belengi, Akiért és Akiben „ne hagyd a sorsodat csillagokra”, semmiféle égi számításra, horoszkópra, hanem az Egyetlen Csillagra, Aki úgy kel fel majd minden nap a szívedben, mint a hajnalcsillag (2Péter 1,19).
E napokban, amikor a vatikáni Szent Péter téren egyre nagyobb tömegben hullámzik a kíváncsiság, de az őszinte imaelmélyülés is, az együttérzés égre tekintő pillantásaival, s láthatjuk a hírre éhes kamerák médiatolongását a téren a súlyosan beteg XVI. Benedek emeritus pápa hogylétét fürkészve, nem állhattam meg, hogy be ne térjek némi nyugalmat áhítozva a Via della Conziliazione Szent Péter-tér közeli karmelita templomába. Egyrészt, mert a templom maga felidézte gyermekkorom boldog esztendőváltásait Győrben, szülői házunkban, a Rába partra kitekintő karmelita templom közelében. Meg a szomszédságban lakó karmelita szerzetest, akitől az első angol, francia, latin szavakat tanultam, s aki elképesztően egyszerű, egyszobás szükséglakásában világokat hozott össze hitével és fantasztikus filozófiai, teológiai műveltségével – s imáival. Az egyházüldöző idők kellős közepén végül vatikáni segítséggel került ki a szocialista vasfüggöny mögül a „szabad világba”. S lám, kire fordult tekintetem itt ebben a karmelita templomban?
A korábban nem ismert tudós karmelita teológus, újságíró, professzor, mártír Titus BRANDSMA arcképére, aki rendíthetetlen hitéért, az evangéliumért és olthatatlan krisztusi emberségéért 1942. július 26-án Auschwitzban szenvedte el a brutális halált. Amiként nem sokkal később Bonhoeffer protestáns hitéért. És sokan mások is – ó- és újszövetségi hitükért. Brandsma holland-fríz gyökerű keresztyénségével a legmélyebb mélységekben így imádkozott: Te, Uram Jézus, itt vagy velem./Én sem voltam Hozzád még ily’ közel./Maradj velem, maradj bennem, én Jézusom./Nincs jobb annál, mintha nálam jársz./S Lelked által mellettem/ mindvégig megállsz.
Úr Jézus, Aki tegnap, ma, mindörökké ugyanaz vagy, 2023-ban is jöjj, állj mellénk, maradj bennünk Igéddel és Lelkeddel. Akkor jöhet mély éj és bármi, nem remélt jó, Benned boldog, s hálás lesz életünk, örök Jelenvaló.
Kiemelt kép: Getty Images
