Gágyor Péter drámaíróval, színházi rendezővel beszélgettünk a háborúkról, a tehetetlenségről, a geopolitikai térképek átmenetiségéről, és arról, hogy mi volna a nemzeti minimum.
Lassan egy éve tart az orosz-ukrán háború, látsz-e történeti mintázatot, lehet-e analógiát vonni?
Bizony, majdnem egy éve tart, várom is a csodát, naponta. Más kérdés, hogy ez a háború mennyire orosz-ukrán viszály. Analógiák? Saját történelmi készletünkből is akad néhány tragikus pillanat, amely motívumaiban rímel erre a proxi jellegű háborúra. Különben érdekes szempont, hogy a történelemben melyik háború, sőt melyik eddig meghirdetett vagy eltitkolt hadüzenet nem volt proxi, azaz hazug.
Mit gondolsz a befejezést illetően?
Reménykedek.
Legszívesebben a döntő helyzetben dagonyázó politikusok elé teríteném ki a több száz katona és civil halott, az elhervadt mosolyú özvegyek, árvák képeit, ezeket felvetíteném a tárgyalótermek és stúdiók falára, nyilvánossá téve így a politikai „eredményeket”.
A nagy szavak politikusainak nyilatkozataik reális háttere gyanánt…
A személyes életedben hogyan hat mindez?
Passzívvá tesz önnön tehetetlenségem. Sem írni, és lassan már olvasni sincs hangulatom. Néha a zene bokrai közé menekülök, percekre eltakarom szemem és fülem. De ez sem segít, pusztán csak eltompít egy időre.
Fotó: Gágyor Péter gyűjteménye
Mondják, hogy a nagyhatalmak épp most rendezik át a geopolitikai térképet. Milyen következményekre számítasz?
A nagyhatalmak azt teszik, amit mindig is tettek. Miközben jótékony frázisokat zengedeznek, örök tekintetnélküliségüket élik ki a mi rovásunkra. Minden új geopolitikai térkép átmeneti. Véres provizórium volt a Szent Szövetség, a Trianon, a „Béketábor”.
És a következő világbékét hangoztató konstrukció sem lesz más. Nem is lehet.
A lényeg a profit harácsolása mindenáron, illetve ennek a jövőbeni vágyai, tervezetei.
Mi lehet az új világrendben hazánk szerepe jó és rossz esetben?
Nincs jó eset és jó szerep. Józan ésszel megpróbálhatjuk túlélni ezt az eszement nemzetközi kártyapartit. Tudjuk, mint mindig, a lapok most is cinkeltek. Egyetlen célunk a minél kisebb veszteség lehet. Ügyelve arra, hogy a mundér össze ne koszolódjon, a különböző stratégiák, kényszerlépések árnyékaiban a lehető legtöbbet kell megőriznünk a tisztességünkből. Talán sikerül.
Ha egy háború sem elég a szomszédban, és annak mindenre kiterjedő hatása, minek kellene történnie még, hogy legyen egy nemzeti minimum?
Nekünk a nemzeti minimum az emberi maximum is egyben.
Önmagunkkal úgy kellene szembesülnünk minden pillanatban, mint az isteni ítélőszék előtt.
Hiszen csak egyetlen ethosz létezik, amelynek nincsenek hétköznapi és ünnepi változatai.
Mi lehet a meggyengült EU szerepe az új világrendben?
Az EU olyan szerkezet, mely magán viseli a nevezetes állatorvosi ló valamennyi betegségtünetét. Bírálhatjuk, s ez részünkről etikus feladat, az esetleges tévedéseinkkel együtt etikus és morális is egyben, de változtatni mintha jelenleg képtelenek volnánk ezen a kéretlen állapoton.
Már a mostani korrupciós botrány előtt látható volt a brüsszeli adminisztráció néhány árulkodó jellegzetessége. Az EU csúcsintézményében jóval több lobbista tevékenykedik, mint alkalmazott. Az Európai Parlament képviselői közül több, mint kétszázan vannak rajta a soros-listán, tehát ők is a lobbisták közé sorolhatók.
Mi az, ki az, hogy lobbista? – ez itt a kérdés.
A lobbi különös találmány, a valóságban csak a „szalonképes” fedőneve a jól szervezett egyetemes korrupciónak, amely eleve mindig a közösség érdekei ellen irányul. Ez világos képlet mindenki számára, még akkor is, ha nyíltan nem beszélünk róla.
Az EU-csúcson, az elnöknő tanácsadó testületében ritka fehér holló az európai politikus, az elnöknő családtagjai is valamennyien USA-érdekeltségben dolgoznak, többnyire ott is élnek. Ez a jelenség fordított esetben eleve elképzelhetetlen lenne, mondjuk a Fehér Házban. Az EU oroszellenes szankciói leginkább az uniónak ártottak, az orosz föderációnak alig, míg jelentős kereskedelmi előnyöket biztosítanak az Egyesült Államoknak.
Ezt a jelenséget a politika nyelve diktátumnak nevezné, ha merné.
Ha ez a mostani friss korrupciós botrány, ráadásul az elnöknő vakcina-sms-ei, illetve a ciprusi küldött hirtelen megdúsult magánbankszámlája, vagy a dilettáns gengszterfilmeket idéző nyílt színi lebukások, például az alelnöknő apukája cipelte euromilliókkal kitömött bőröndök esetében – és a többi „apróság”, amikről eddig még nincs tudomásunk –, szóval, ha ezen események nyomán némi tisztulás következne be a bürokratadzsungelben, az maga volna a csoda.
De az új századunkra sajnos a dilettáns politikai- és médiavezérlés jellemző.
És ezért a feneketlen kútért nem csak az „új” történelmi idők módszereinek szervezői, alakítói felelősek. Mi is valamennyien, a gondolkodásra képes polgárok részesei vagyunk e felelősségnek, amely a 21. század dilettáns cunamijának a kiteljesedésében valósult meg, míg a konzumgondolkodás részegítő kényelmében gyáván dagonyázunk.
Mert gondolkodni sem jó, mert gyanakodni sem érdemes, és vélekedni is veszélyes lehet. Jól van ez így, csak rosszabbra ne forduljon a sorsuk – gondoljuk balgán.
Pedig napról napra és most már valóban érzékelhetően fordul rosszabbra a sorsunk.
Kiemelt kép: Fotó: Gágyor Péter gyűjteménye
