A Katargate néven elhíresült korrupciós ügy kapcsán Jeszenszky Géza azt találta nyilatkozni, hogy nem szabad elfeledkeznünk a magyar korrupcióról. Szerinte nem véletlen, hogy amikor az Európai Bizottság megfogalmazta a magyar jogállamisági problémákkal kapcsolatos kifogásait, akkor első helyen a hazai korrupció állt. De vajon a volt külügyminiszter és nagykövet nyilatkozatáról miért a viccbéli Móricka villan be elsőként, akinek mindenről az jut az eszébe?

Mindenekelőtt állapítsuk meg, hogy a történelem – a látszat ellenére – nem ismétli önmagát. Ha mégis olykor ezt érezzük, arról az emberi természet tehet, amely valóban örök. Azok az érzések, amelyekről az ókortól napjainkig a legjobb írók írnak, az önfeláldozás, az aljasság, a féltékenység, a szerelem, a közélet iránti érzékenység, a meghunyászkodás, a félelem, a rettegés vélhetően léteztek az első perctől kezdve, amióta az ember társadalomban él. Ahogy a korrupcióra való hajlam is létezett és létezik, méghozzá egyetemesen. Ahol megjelenik az ember a maga természetével, ott megjelenik a korrupció is, pártól vagy országtól függetlenül. Ha mást nem, ezt a következtetést biztosan levonhatjuk az elmúlt hetek újsághíreiből, amelyek a Katargate-ről tájékoztattak.

Visszatérve Jeszenszky Géza véleményére: az Index nem csak őt kérdezte meg, hanem Balázs Péter egykori külügyminisztert, volt uniós biztost is, mit gondol az egyre szerteágazóbbnak tűnő brüsszeli korrupcióról, de ő meglehetősen szűkszavúan válaszolt. A volt külügyminiszter szerint Brüsszel megfelelően kezeli az ügyet, hasonlóan, ahogyan tették ezt 1999-ben, amikor a francia biztos keveredett korrupciós botrányba.

Balázs Péter ugyan nem fejtette ki az Edith Cresson-ügy lényegét, de érdemes azért felidézni, mert bukásával magával rántotta az akkori teljes Európai Bizottságot, hiszen az elnökkel, Jacques Santerrel együtt az egész testület lemondott.

1999 után a következő korrupciós ügy 2012-ben pattant ki. Az Európai Bizottság akkori elnöke, Manuel Barroso maga szólította fel az egészségügyért és fogyasztóvédelemért felelős John Dalli biztost, hogy mondjon le.

Mindebből joggal gondolhatjuk azt, hogy „a műtét sikerült, a beteg meghalt”. Vagy nem? Ha megfelelően kezelnek egy ügyet, az egyszeri állampolgár úgy hiszi, hogy egyszer s mindenkorra megoldották a problémát. Ha viszont a korrupció újra meg újra felüti a fejét, azaz ismétlődővé, rendszerszintűvé válik, akkor nyugodtan jelentsük csak ki, hogy a probléma nem lett megoldva egyszer s mindenkorra, azaz nem lett megfelelően kezelve.

Szakács Árpád A dolmánybaloldal születése című írásában szintén a jelenkori magyar korrupciót ostorozza, felidézve Móricz Zsigmond Lófió című novelláját, amely a klasszikus urambátyám világot mutatja be,

„a velejéig romlott magyar valóságot, azt, amikor az igazságot mindig felülírja valami, a rokonság, a komaság, vagy az, hogy valaki az ismerősnek az ismerőse.”

És akkor most írjuk le Szakács idézett mondatát így: a klasszikus nyugati világot mutatja be, a velejéig romlott brüsszeli valóságot, azt, amikor az igazságot mindig felülírja valami, az anyagi érdek, a rokonság, vagy az, hogy valaki az ismerősnek az ismerőse.”

Így milyen? Megállja a helyét?

Ha Joe Biden még alelnökként beültette a fiát a megpuccsolt Ukrajna legnagyobb gázipari trösztjébe, a Burisma igazgatótanácsába, ha amerikai cégek vásárolják fel a világ legjobb és legnagyobb termőföldjét, a híres csernozjomot, akkor megállja a helyét. Ha Eva Kaili élettársára és a pénzes bőrönddel menekülő apjára gondolunk, akkor megállja a helyét.

És ha Eva Kaili nem kerül hosszú évekre börtönbe, akkor borítékolható, hogy minden marad a régiben, legfeljebb óvatosabbak lesznek a magukra érinthetetlenként tekintő, mélyen tisztelt brüsszeli bürokraták.

Ha nincs következmény – és bocsásson meg a világ, hogy némi szkepticizmussal tekintünk az öntisztulás ígéretére –, akkor a korrupció velünk marad; itthon és Brüsszelben egyaránt.

Kiemelt kép: PS