Az elmúlt négy negyedévben összesen az ország fizetési mérlege 13 milliárd eurós hiányt mutatott, és ha ez így folytatódik, akkor az ország menthetetlenül megint eladósodik a külföld felé, ami alapvetően korlátozza az ország belső és külső mozgásterét, és hosszú időre megakadályozza fejlődését, mint ahogy az a múltbeli eladósodások során is történt. A fizetési mérleg romlásának csak részben oka a járvány és az orosz–ukrán háborúhoz fűződő szankciók, ugyanis a romlás sokkal korábban, már 2017-ben megkezdődött.
Az ország külső egyensúlyát jelző fizetési mérleg három fő tételből áll össze, ezek az árukereskedelem egyenlege, a szolgáltatások egyenlege (például turizmus) és a jövedelemfizetések egyenlege (tőkejövedelmek, kamatok). Ezek közül meghatározó az árukereskedelem, amelynek egyenlege 2016 és 2019 között (amikor még nem volt covid és háború) 7,6 milliárd euróval romlott, míg a szolgáltatások egyenlege valamelyest javult, a jövedelemfizetéseké pedig alig változott.
A külkereskedelmi mérleg romlása nagymértékben a Kína és a Koreai Köztársaság viszonylatában bekövetkezett hiánynövekedés következménye, mert az európai kivitel összességében javult, ám ez a javulás nem kompenzálta a Kína és Korea viszonylatában bekövetkezett romlást. A kínai és koreai jelentős importtöbblet a hazánkban megtelepedett multinacionális vállalatok tevékenységéhez kapcsolható, amelyek exporttevékenysége nem nőtt olyan mértékben, mint az importja. Külkereskedelmi forgalmunk 80 százalékát az itt megtelepedett multinacionális vállalatok bonyolítják, vagyis külső egyensúlyunk jelentős mértékben az ő döntéseiktől függ. Külön érdemes felhívni a figyelmet a villamosenergia-iparra, amelynek termelési értéke 2000 óta csökken, főleg amiatt, hogy a fejlesztése elmaradt, és az ország nagy mértékben nettó importáló, ami – az importlehetőségek bizonytalanságán túlmenően – jelentősen rontja a fizetési mérleget. Az egyensúlytalanság kialakulásához hozzájárult a belső felhasználás (fogyasztás, felhalmozás) dinamikus növekedése is. A beruházások 2016 és 2019 között 40 százalékkal nőttek, ami évi 13 százalékos növekedésnek felel meg, és ez messze az egyensúlyi növekedési pálya felett van.
Nyilván nehéz lenne a külső egyensúly romlását szétbontani hazai felelősségű részre, arra, ami a nemzetközi vállalatoknak köszönhető és a külső környezet változására, de ezt a szétválasztást a megfelelő válaszlépések miatt meg kellene tenni. Ami a hazai részt illeti a külföld felé való eladósodás Magyarországon nem mai, hanem évszázados probléma.
Az I. világháború után önállóvá váló ország még a Monarchia idejéből tetemes adósságokat örökölt, amelyet tovább növeltek a Magyarországra kirótt jóvátételi kötelezettségek és az 1929–1932-es világválság. Ezek miatt a fizetési mérleg fokozatosan és jelentős mértékben romlott. 1931-ben Magyarország kénytelen volt bevezetni a kötött devizagazdálkodást (a magyar fizetőeszköz szabad átválthatóságának megszüntetését), ami azután kereken hetven esztendeig, 2001-ig fenn is maradt.
A tőkés külkereskedelmi mérleg folyamatosan problémákat okozott az ötvenes és hatvanas években is. Az MSZMP Politikai Bizottságának 1963. június 11-i ülésén például Kádár János így reagált az akkor megint aktuálissá vált problémákra: „Egész fizetési mérlegünkre azt mondanám, hogy kb. 6 és fél éve javítgatjuk… Ha nem tudunk változtatni azon az alapvető tényen, hogy nyugatról mindig nagyobb a behozatalunk, mint a kivitelünk, akkor ez ilyen mértani arányban fog nőni mindaddig, amíg be nem következik az államcsőd.”
Az 1973-ban kitört arab–izraeli háború hatására hazánk külkereskedelmi mérlegében 800 millió dolláros hiány alakult ki. Amit akkor tenni kellett volna, az az 5–6 százalékosra tervezett gazdasági növekedés 3–4 százalékra történő mérséklése, úgy, hogy a növekedés importigényét az ország exportképessége fedezni tudja. Ám a politikai vezetés félt szembenézni a problémával, a liberális közgazdászok pedig a hitelfelvételre biztattak (a mai történészek Fekete János nyakába varrják az eladósodást, holott ebben nem ő vitte a prímet). Később, 1979-ben, az államcsőd elkerülése érdekében már megtették a szükséges korlátozásokat, de késő volt, hiába lett pozitív a külkereskedelmi mérleg, a megugrott kamatlábak miatt egy adósságcsapdába kerültünk. Ezt most jó lenne elkerülni.
Az ismételt eladósodás fő oka – a történelmi traumákon túlmenően – részben az, hogy a politikai vezetők ismételten több gazdasági növekedést akarnak kicsikarni az országból, mint amilyenre az ország az egyensúlyi feltételek teljesítése mellett képes. Még a hatvanas években felmerült, hogy olyan gazdasági szerkezetet kell kialakítani, amely alkalmas a tőkés exportra, de ez főleg a liberális közgazdászok gazdaságirányítási felfogása miatt sohasem valósult meg. Ugyanis mindig (ma is) az volt a véleményük, hogy azt nem lehet tudni, hogy mit kell fejleszteni, majd a piac megmondja. Az 1968-as gazdaságimechanizmus-reform óta a gazdaságpolitikát lényegében a neoliberális közgazdászok uralják, akik azt hiszik, hogy elég az államháztartási hiányt és az inflációt alacsonyan tartani, a többi majd magától megoldódik.
A gazdaságtörténetben lerágott csont, hogy egy országnak hogyan kell felzárkóznia. Már Friedrich List megírta 1841-ben (A politikai gazdaságtan nemzeti rendszere), de az angol hajózási törvényhez képest még ő is késett kétszáz évet. Az eredetileg Széchenyihez hasonlóan liberális Kossuth List művének hatására szervezte meg a Védegyletet. De nem kell évszázadok ködébe merülni, meg kell nézni például, hogy a szegény, mezőgazdasági Dél-Koreából hogyan lett ipari nagyhatalom. Úgy, hogy az állam, a családi vállalatok (csebolok) és a bankok összefogtak és megvalósították azt az iparosítási politikát, amit az állam előírt. Így épült fel a mocsár helyén az acélgyár, így lett a Samsung, a Daewoo, az LG Group, a Kia motors és a többi. Igaz az elején a lakosság összeadta, ami aranya volt, és az ország ennek segítségével kivásárolta magát az adósságból. Tehát nem kedvezményes hitelprogramokat hirdettek meg, hogy aki akar, pályázzon, hanem konkrét feladatokat szabtak meg. Ilyenek anno egyébként nálunk is voltak, és sok esetben elég sikeresek is (például a közúti járműfejlesztési, a petrolkémiai, a Számítástechnikai Központi Fejlesztési Program, vagy a mezőgazdaságban a termelési rendszerek bevezetése), amelyek eredményeit azután a rendszerváltás liberalizációja és privatizációja teljes egészében lerombolt, százéves iparágakat számolva fel a teljes mögöttük lévő kutatói hálózattal együtt. Na, innen szép nyerni. Eddig nem sikerült. Trianon után, amikor az ország elvesztette területének kétharmadát nyersanyagforrásainak többségét, iparának jelentős részét, tizenöt év múlva már versenyképes iparral rendelkeztünk. Példaképp említhető a Ganz gyár motorkocsija, az Egyesült Izzó kriptonégője, a Kandó-mozdony, a Chinoin, a Richter Gedeon gyógyszeripari termékei, most pedig a rendszerváltás után már több mint harminc év telt el, saját iparunk szinte nem létezik, és megint súlyos eladósodással kell szembenéznünk.
Legalább mezőgazdasági és élelmiszeripari termékekből lennénk önellátók, értve ezalatt, hogy a mezőgazdasági termékeket magunk dolgozzuk fel, és juttassuk el a fogyasztókhoz, mint ez minden normális országban történik. Ilyen is volt már, a Hangya, amit a kommunistáknak sikerült felszámolni, de a rendszerváltás után nem sikerült helyreállítani. Sok területen a vertikális szövetkezetek lennének azok, amelyekkel az ostoba uniós kötöttségek kikerülhetők lennének.
Tanulni kellene a saját múltunkból és a sikeresen felzárkózó országok gyakorlatából, talán még nem teljesen késő.
Szerző: Lóránt Károly közgazdász, a Nemzeti Fórum tanácsadója, a C12 szakértői csoport tagja
Forrás: Magyar Hírlap
Fotó: PS TV
