A National Interest harcias újságírója egyszerre ijesztő és nevetséges cikkben fejtegeti, miért megengedhetetlen az a tétovaság, amellyel a Biden-kormány reagált a légterükbe vándorolt kínai léggömbre.

Mike Coté író és történész szerint itt az ideje, hogy Amerika felülvizsgálja a Monroe-doktrínát, mivel ellenségei egyre szemtelenebbül hatolnak be a nyugati féltekére. Bizony. Coté szemtelenségnek minősíti a berepülő lufit, provokációnak, ami megtorlásért kiált.

Az esetről Földi László is írt nemrég a Magyar Nemzetben:

„Az ilyen történetek egyike, amikor egy kínai meteorológiai léggömb elszabadult vagy Peking akaratából „elszabadították”. Az eseményt követő képtelenséget látva teljesen mindegy, mi az igazi előzmény. Mert egyszer csak megjelent az Egyesült Államok fölött, pánikot és tanácstalanságot okozva a világot felügyelni akaró nagyhatalom politikai központjában, a Fehér Ház elnöki – ovális – szobájában.

A válságstáb tárgyalásba kezdett arról, hogy mi a teendő ilyen helyzetben. Sokcsillagos Pentagon-tábornokok és Amerika elnökének tanácsadói felhős tekintettel elemezték a lehetséges megoldásokat. Persze sok alternatíva nem kínálkozott, csupán kettő: lelőjék vagy bízzák a szél kényére-kedvére, mely nyilván egyszer csak továbbröpíti, mondjuk Európa irányába. Az a megoldás vélelmezhetően még Rejtő Jenő regényében is meglepő fordulatot vett volna, ha a borús tekintetű tanácsadók agyában az az alternatíva fogalmazódik meg, hogy a léggömböt fújják vissza Kína légterébe.

Volt azonban az ovális szobában tartózkodók között egy élelmes és kreatív nem éppen humorista, aki azzal a harmadik megoldással állt elő, hogy egyelőre ne lőjék le a ballont, hanem ennek segítségével mutassák meg országnak, világnak a kínaiak arcátlan provokációját. Hiszen – repíti világgá majd a felügyelt média – Peking látható módon a léggömb­akcióval súlyosan megsértette az Egyesült Államok nemzetbiztonságát. A szót tett követte, és be is izzították a nemzetközi sajtót, sűrű dörgedelmeket intézve az elfogadhatatlan provokáció láttán.

Kicsit hevenyészett módon történhetett az előkészítés, mivel volt olyan – nyilván be nem avatott – amerikai katonai szakértő, aki felelőtlen módon kijelentette:

„Lehet, hogy a kínai kémléggömb pásztázza Amerika földjét, de vajon mit tud rögzíteni ahhoz képest, amit a kínai, orosz, francia, angol, izraeli stb. műholdak nem tudtak már korábban dokumentálni?”

Ennek ellenére Coté hosszan fejtegeti, hogyan szemtelenedett el az utóbbi években Kína, Irán és Oroszország, majd megállapítja, hogy

„számos konkrét intézkedést lehet tenni a lelövés és Blinken útjának azonnali lemondásán túl.

Amerikának meg kell akadályoznia a területére való további behatolásokat, akár ballonról van szó, akár másról, hogy elrettentő jelzést küldjön az amerikai ellenfeleknek.”

Majd rátér arra, hogy időszerűnek tartja a Monroe-doktrínát és annak Roosevelt-féle kiegészítését leporolni és újragondolni. Mert mégiscsak felháborító, hogy egy lufi berepül az amerikai szárazföld fölé, és tekintélyelvű nagyhatalmak jelennek meg az USA hátsó udvarában.

Arról sajnos egy sort sem írt, hogy ha a nyugati félteke Amerika számára a hátsó udvar szinonimája, akkor Ukrajna nevezhető-e Oroszország előszobájának vagy hívhatjuk-e Tajvant Kína verandájának, ami ismerve az atlanti héják álszentséggel fűszerezett gátlástalanságát, nem is olyan meglepő.

A Monroe-doktrína közismert, a kiegészítése viszont kevésbé, pedig ezzel helyezte Roosevelt Amerikát a világcsendőr szerepébe.

200 évvel ezelőtt, a napóleoni háborúkat követően és a latin-amerikai forradalmak idején James Monroe elnök és John Quincy Adams külügyminiszter meghirdette azt az elképzelést, amely a Monroe-doktrína néven vált ismertté. A kongresszushoz intézett hetedik éves beszédében Monroe kijelentette, hogy

„az amerikai kontinens, az általa felvett és fenntartott szabad és független állapota révén, ezentúl nem tekinthető a jövőbeni gyarmatosítás tárgyának egyetlen európai hatalom számára sem”.

Aztán 1905-ben Theodore Roosevelt elnök tovább gyarapította a Monroe-doktrína örökségét, és átvezette azt az új évszázadba. A Roosevelt-következtetés néven ismertté vált mondatában az elnök így fogalmazott:

„A gonosz cselekedetek vagy a civilizált társadalom kötelékeinek felbomlását eredményező tehetetlenség végső soron szükségessé teheti a beavatkozását, és a Monroe-doktrínához való ragaszkodás az ilyen rossz cselekedetek vagy tehetetlenség kirívó eseteiben az Egyesült Államokat, ha vonakodva is, de a nemzetközi rendőri hatalom gyakorlására kényszerítheti.”

Milyen bájos ez a szerénység, különösen a vonakodás tekintetében.

Ez a „nemzetközi rendőrhatalom” – írja Coté – a Monroe-doktrína megerősítését és a nyugati félteke biztonságának garantálását célozta az amerikai érdekek számára. Roosevelt szerint „egy nagy szabad nép tartozik magának és az egész emberiségnek azzal, hogy nem süllyed tehetetlenségbe a gonosz hatalmak előtt”, és ez a küldetés azóta is befolyásolja az amerikai külpolitikát. A Roosevelt-kiegészítés kulcsfontosságú passzusa így szól:

„Csak végső esetben avatkoznánk be és kizárólag akkor, ha nyilvánvalóvá válna, hogy a bel- és külföldön való igazságszolgáltatásra való képtelenség vagy annak elutasítása megsértette az Egyesült Államok jogait, vagy az amerikai nemzetek egészének kárára külföldi agresszióra hívott fel.”

Az Egyesült Államok tehát a Monroe-doktrínával deklarálta, hogy a nyugati féltekén egyedül ő az úr, mindenki másnak hallgass a neve, majd a Roosevelt-féle kiegészítéssel jog- és ideológia alapot kreált magának arra, hogy immár az egész világ fölött uralkodjon kénye-kedve szerint.

Mindez tízmilliók halálát okozta világszerte; nőkét, férfiakét, gyerekekét, öregekét, akiket a fényes tekintetű USA gyilkolt le az általa indított háborúkban az elmúlt évtizedekben – akár jogalap nélkül is, több ezer kilométerre a nyugati féltekétől. Pedig milyen szépen indult.

Kiemelt kép: Facebook