A nemzeti konzervativizmus olyan politikai vezetőket nevel, akik jobban szeretik a hazájukat, mint önmagukat; ez teszi egyedülállóvá a politikai ideológiák között – írja Sven R. Larson az European Conservative oldalán.

A politika első szabálya, hogy soha ne adjunk a kormánynak olyan hatásköröket, amelyeket a legrémesebb politikai ellenfelünknek se adnánk.

Ha van olyan kormányzati intézmény, amely ezt bebizonyította, akkor az az Európai Unió. Az EU a hidegháború végének bizonytalanságában kovácsolódott, a békés, virágzó 1990-es években épült fel, és eredetileg a szabadság, a kereskedelem és az emberi leleményesség előmozdítójának szánták.

Azóta az EU teljesen átalakult.

Ma már egyre inkább totalitárius entitás, amely megpróbál erkölcsi értékeket rákényszeríteni a tagállamaira – olyan értékeket, amelyek ellentétesek az alapvető konzervatív elvekkel. Jó példa erre a Brüsszel, illetve a Varsó és Budapest közötti feszültségek, amelyek nem léteznének, ha az EU hű maradt volna ahhoz a célhoz, amely 1992-ben Maastrichtban megszülte az uniót.

Az aforizma, hogy minden kormányzati hatalommal vissza lehet élni, nem új. Az emberi történelem tele van példákkal, a hatalom hogyan rontotta meg a vezetést. De a történelem arra is szolgáltat példákat, hogy a hatalom kardját hogyan lehet felelősségteljesen használni, és a különbség általában egyszerű.

Azok a vezetők, akik jobban szeretik a hazájukat, mint saját magukat, saját nemzetük érdekeit helyezik előtérbe.

Ma túl sok országban a politikai vezetők nem ezen elv szerint élnek. Egyes esetekben, mint például az észak-koreai diktátor vagy a Venezuelát irányító zsarnok, a vezetők nemzetük jólétének semmibe vétele személyes korrupción alapul. Más esetekben, mint az Európai Unió esetében, a politikusok által a nemzetállam fölé helyezett értékek globalista jellegűek.

A saját ország érdekei fölé emelkedésnek vannak olyan vélt erényei, amelyek néha arra késztetik a politikusokat, hogy nacionalista ellenfeleiket „populistáknak” bélyegezzék.

Az Európai Unió felemelkedése, beleértve annak globalista ambíciókkal rendelkező szuperállami struktúrává való átalakulását, olyan politikusokat inspirált az EU tagállamaiban, akiknek tettei jól illeszkednek ezekhez az ambíciókhoz. Így az EU egy olyan vezetői tendencia megerősítését szolgálta, amelyet a világ a múlt században még kevéssé ismert:

olyan nemzeti politikai vezetőkét, akik saját nemzetük jólétét más érdekek mögé sorolták.

Bár ezt a nemzetellenes előítéletet nem mondják ki nyíltan, de mindig napvilágra kerül, amikor olyan vezetőkkel kerülnek szembe, akiknek a preferenciái pontosan az ellenkezőjét mutatják. A sok példa közül az egyik az európai vezetők által a lengyelországi igazságügyi reformok miatt gerjesztett vita, amely miatt Varsót keményen bírálták, sőt az Európai Bíróság pénzbírsággal sújtotta.

Egy másik példa a Magyarországgal folytatott vita, mert az nem hajlandó csatlakozni az uralkodó európai trendhez az LMBT-jogszabályok terén.

Miközben a magyarországi politikai vezetés a kiskorúak védelmét tűzte ki célul a szexuális propagandától, más uniós tagállamok vezetői tömegesen szólaltak fel, hogy elítéljék a magyar kormányt.

Ha a nemzet érdekét politikai érdekeik elé helyezték volna, akkor minden erkölcsi és politikai kérdésben kifejezték volna tiszteletüket Lengyelország és Magyarország szuverenitása iránt. Továbbá ugyanezt a nemzeti szuverenitást használták volna arra, hogy bármilyen törvényt elfogadjanak, amit a saját népük akart.

Orbán Viktor miniszterelnök intelligensen reagált a nemzetközi kritikára, amikor azt a gyarmatosítás kifejeződésének nevezte. Túlságosan is kedves volt.

Orbán Viktor konzervatív kormányának és politikájának kritikusai odáig mentek, hogy megalapozatlanul állították, Magyarország nem teljesen demokratikus ország. Tették ezt kizárólag azért, mert a magyar törvények korlátozzák a szexuális tartalmú anyagok terjesztését a gyermekek számára.

Azzal, hogy Magyarország demokráciáját belerángatják az LMBT-jogokról szóló vitába, Európa rágalmazó magyargyűlölői kiváló példáját adják azoknak a politikusoknak, akik a nemzeti szuverenitás fölé emelik magukat, sőt, ellenzik azt.

Még csak ki sem kell írniuk a nemzet iránti megvetésüket: úgy viselkednek, mintha más értékeket helyeznének saját országuk jóléte, szabadsága és örökkévalósága elé.

Fontos megkülönböztetni azokat a politikusokat, akik nemzetük érdekei fölé emelkednek azoktól, akik egyszerűen csak saját országuk érdekeinek előmozdítása végett akarnak nemzetközi együttműködésben részt venni. Az Európai Unió metamorfózisa jelképezi a politikai vezetésben az utóbbitól az előbbi irányába mutató tendenciát. Ez a tendencia tette erkölcsileg megengedhetővé, sőt, erényessé a nemzeti vezetők számára, hogy hazájukat a második helyre helyezzék.

A kormányzati hatalom felhasználásában is eltolódást eredményezett, a nemzeti érdekektől a globális érdekek felé.

Az Európai Unió esetében ez abszurd méreteket öltött: egyre inkább kiterjeszti saját hatáskörét úgy, hogy nincs nemzetállami bázisa. Szintetikus alapon nyugszik, amelyet nem a nemzetállamok kialakulásának szerves folyamata, hanem politikai akarat hozott létre.

Amikor a nemzeti vezetők ugyanazokat a kormányzási eszményeket fogadják el, mint a nemzetek feletti intézmények, akkor erkölcsi lojalitásukat a nemzetállamról felfelé tolják el. Ezzel nemcsak a nemzetállammal ellentétes politikai eszméket erősítenek meg, hanem aláássák saját nemzetük jólétét, stabilitását, sőt – szélsőséges esetben – még a túlélését is.

Normális körülmények között, mint például béke, politikai elszámoltathatóság és gazdasági stabilitás, egy nemzetállam továbbra is fennmaradhat globalista kormányának hanyag csizmája alatt. Amikor azonban válsághelyzet alakul ki, és az adott kormányra hárul annak kezelése, akkor erkölcsi lojalitása olyan helyre kerül, ahol a nemzet hosszú távú jóléte lényegtelen. Ezért amikor a nemzeti lojalitás nélküli vezetők reagálnak egy válságra, válaszuk a saját érdekeikhez igazodik, nem pedig az országuk érdekeihez.

Az ukrajnai háború megmutatta, hogy a globalista kormányok képtelenek a nemzeti érdekek szerint cselekedni.

Amikor Oroszország 2022 februárjában megszállta Ukrajnát, nemzetellenes döntések hulláma söpört végig Európa számos fővárosán, a kereskedelmi és pénzügyi szankciók pedig problematikusak voltak.

Nem a nemzeti érdekek védelmét célozták, hanem a konfliktus eszkalálódását.

Előrelátható volt, hogy a szankciók negatív hatást gyakorolnak az európai gazdaságokra; az energiaellátás bizonytalanná vált ott, ahol egykor a világ legmegbízhatóbb energiarendszerei uralkodtak.

Számos nyugati vezető többé-kevésbé általános kötelezettségvállalást tett arra, hogy fegyverekkel látja el Ukrajnát. Bizonyos esetekben ezek a kötelezettségvállalások történelmi okokból érthetőek. Lengyelország jó példa erre, és jó példa arra, hogy a politikai vezetők a saját országukat helyezhetik előtérbe, miközben megfontoltan, de rendíthetetlenül elkötelezhetik magukat Ukrajna támogatása mellett. Sajnos a varsói kormány kivétel: Európa nagy részét globalista vezetők irányítják, akiknek Ukrajna iránti elkötelezettsége nem feltétlenül olyan nacionalista jellegű, mint amilyet Lengyelországban látunk.

Ez vezetett ahhoz a helyzethez, hogy jelenleg Európa az önvédelem tekintetében is rosszabb helyzetben van, mint az orosz invázió napján.

A katonai erőforrások kimerítése nem védhető azzal az indokkal, hogy az ukrán háborút az országon belül fogja megfékezni. Ha a jól felszerelt hadsereg logikája Ukrajna javára működik, akkor ez az EU országaira is érvényes, de fordított előjellel. Mivel az erős hadsereg elrettentő hatású, a megfogyatkozott hadsereg éppen az ellenkezője.

Az önvédelemhez fűződő nemzeti érdek ismét átadta a helyét egy idegen háborúban való részvételhez fűződő nemzetek feletti érdeknek.

És ez riasztó kérdéseket vet fel azzal kapcsolatban, hogy meddig hajlandóak elmenni.

Amerika és Európa nagy része osztozik abban a problémában, hogy globálisan orientált vezetőik fokozatosan elveszítik a kontrollt a háborús következmények felett. Ez a hiba azonban mélyebbre nyúlik, mint a legutóbbi választások: egészen a fent említett első politikai szabályig. Az Egyesült Államok kongresszusa jelentős hatásköröket ruházott az elnökre, hogy amerikai katonai erőforrásokat vonjon be a világ különböző pontjain zajló konfliktusokba. Számos európai nemzetnek vannak hasonló törvényi rendelkezései, amelyek lehetővé teszik az ilyen szerepvállalásokat.

Ezeket a hatásköröket a saját nemzetük érdekében kellett volna felhasználni, és ha a politikusok a határozott nemzeti érdekeket tartották volna szem előtt, akkor nem történt volna visszaélés e hatáskörökkel. Nagyon valószínű például, hogy Trump – aki jól ismert „Amerika az első” külpolitikai doktrínájáról – sokkal visszafogottabb megközelítést alkalmazott volna az orosz-ukrán konfliktusban, mint Biden tette.

A tanulság fájdalmasan világos: ha ez a háború globális atomkatasztrófa nélkül ér véget, a választóknak világszerte minden lehetséges eszközt meg kell ragadniuk, hogy korlátozásokat vezessenek be a háborúkat kirobbantó, eszkaláló és fenntartó hatalmakra.

Amint ilyen korlátozások bevezetésre kerülnek, ezeket felelősségteljesen ki lehet terjeszteni más kormányzati hatáskörök korlátozására is. Jó lenne például biztosítani gyermekeinket, iskoláinkat és közösségeinket mindenféle erkölcstelen kizsákmányolástól.

Mindez nem olyan nehéz, mint amilyennek látszik. Már van egy ideológia a kezünkben, amely olyan jövőbe vezethet bennünket, ahol kevesebb konfliktus, erősebb nemzetek, nagyobb jólét és életünk újjáéledő spirituális dimenziója lesz. Ez pedig a nemzeti konzervativizmus, amely a nemzetállamban gyökerezik, és szilárdan áll az örök civilizációs értékekben.

Mint ilyen, ez a legerősebb bástya, amelyet az emberi civilizáció fel tud vonultatni a konfliktusokkal szemben, különben azok kontrollálhatatlanná eszkalálódnának.

És ami a legfontosabb: a nemzeti konzervativizmus olyan politikai vezetőket nevel, akik jobban szeretik a hazájukat, mint önmagukat.

Kiemelt kép: John Thys / Reuters