A nyugati szövetségi rendszer erkölcsi állapotára jellemző, hogy legyőzni akarja Oroszországot, nem pedig elismerni jogát a biztonságos léthez.

1956-ban tizennégy éves voltam, a magyar forradalom, bízván mondhatom, a legnagyobb élmény volt az életemben. Az, hogy az oroszok elmennek és független, semleges Magyarországban élhetünk olyan felemelő érzés volt, amit azóta sem éreztem, különösen nem a rendszerváltásnál, amikor a munkahelyemen szerzett ismereteim alapján biztos voltam benne, hogy az ország gazdaságát a privatizációval, liberalizációval és deregulációval – ami a rendszerváltás gazdasági jelszava volt – lerombolják.

Közírói tevékenységemet is azzal kezdtem, hogy az Élet és Irodalomban írtam egy rövid glosszát azzal a címmel, hogy Inkább atombombát, ami egy hatvanas évekbeli vicc alapján arról szólt, hogy ha az országra egy atombombát dobnának, az sem okozna akkora kárt, mint amire vezető közgazdászaink és politikusaink készülnek.

Harminc év múltán bevallhatom tévedtem, talán egy hidrogénbombát kellett volna említenem.

Amikor a NATO-tagságról és később az uniós csatlakozásról kellett szavaznom, mind a két esetben nemmel szavaztam. A NATO-tagságot azért elleneztem, mert nem felejtettem el az ifjúkori lelkesedésemet és a forradalom célját és ígéretét, a semleges Magyarországot, és képtelen voltam felfogni, hogy most, amikor éppen kiszabadultunk a Varsói Szerződés szorításából, ahol – csak emlékeztetni szeretnék rá – olyan hadműveletben kellett részt vennünk, amelyben nem akartunk, miért kell rögtön egy másik, nem a magyarság érdekeit szolgáló katonai tábor tagjaivá lennünk?

Ez a hadművelet, amire utalok, Csehszlovákiának nyújtott baráti segítség volt, amelyről a híradás 1968. augusztus 20-án reggel valahogy így kezdődött: Az MTI-t felhatalmazták annak közlésére, hogy magyar katonai alakulatok ma hajnalban a Varsói Szerződés csapataival együtt átlépték Csehszlovákia államhatárát… Az idézet talán nem egészen pontos, de hát ötvennégy év múltával az emlékezet kissé elhomályosul. Kádár János az utolsó pillanatig igyekezett meggyőzni Dubčeket, hogy egyezzen ki Brezsnyevvel, ez volt a híres, de mára úgy látszik elfelejtett tiszaágcsernyői találkozó. Ám a történelemből vezetőink nem tanultak, a rendszerváltás során a valamikori taszári orosz támaszpont hamarosan NATO-támaszpont lett, ahonnan rögtön Jugoszlávia magyar lakta területeit kezdték bombázni.

Az uniós tagság ellen pedig azért szavaztam, mert tisztában voltam azzal, hogy a magyar gazdaság nem versenyképes az Unió piacán, és azt gondoltam, hogy először a kis közép-európai államoknak egymás között kellene megtanulniuk, hogy mi az a kapitalizmus és azután óvatosan, apró lépésekben csatlakozni a nálunk még akkor is erősebb nyugati országokhoz,

de itt (majdnem) mindenki meg volt bolondulva, hogy mielőbb cukrászdát nyithasson Bécsben.

Mindezek a régi emlékek azért bukkantak fel bennem, mert pár nappal ezelőtt kezembe került egy kiáltvány, amely arról szól, hogy magyar és osztrák politikai és társadalmi szervezetek összefogtak Ausztria semlegességének megvédéséért és Magyarország semlegességének eléréséért.

A kiáltvány szerint:

„A NATO vezető hatalmainak rögeszméjévé vált, hogy úgy győzhetik le Oroszországot, ha eszkalálják az ukrajnai konfliktust, és azokat is belerántják, akik ki akarnak maradni belőle.

Támadó fegyvereket küldenek Ukrajnának, és »második front« megnyitásának tervét dédelgetik. Mind gyakrabban kimondják, hogy Oroszországot el kell foglalni és fel kell darabolni. Nyomást gyakorolnak Ausztriára, hogy feladja semlegességét, és álljon a háborúpártiak oldalára. Magyarországot NATO-szövetségesükként akarják rákényszeríteni arra, hogy fogjon fegyvert az oroszok ellen, és váljon részesévé hódító terveiknek.

A nyugati szövetségi rendszer erkölcsi állapotára jellemző, hogy legyőzni akarja Oroszországot, nem pedig elismerni jogát a biztonságos léthez.

Mi elutasítjuk a NATO békéjét, a Pax Americanát, mert kelet-nyugati kiegyezést és békét akarunk. A biztonság oszthatatlanságának elvét valljuk. Senkinek sincs joga saját biztonságát mások biztonságának rovására érvényesíteni, mint teszi a NATO keleti terjeszkedésével. Meggyőződésünk, hogy a békés megoldás kulcsa Oroszország jogos biztonsági követeléseinek kielégítésében rejlik. Ahhoz, hogy tiszteletben tartsák a mi biztonságunkat, el kell ismernünk az övékét! Mi semlegességet, aktív semlegességi politikát akarunk a békéért, a nyugati hatalmak háborús politikájával szemben.”

Az aláírók között vannak olyan magyar szervezetek és személyek (általában baloldaliak), akiket ismerek és olyan osztrák szervezetek (feltehetően szintén baloldaliak), akiket nem, de függetlenül attól, hogy kik írták alá, én teljes mértékben egyetértek a kiáltványban foglaltakkal.

A totális euroatlanti médiának már sikerült a kétszáz éve semleges svédeket és a hetven éve semleges finneket meggyőzni, hogy NATO-tagság nélkül hatalmas veszély leselkedik rájuk, ami érdekes módon nem létezett akkor, amikor a Szovjetunió még hatalma teljében volt. Sőt a finnek a jelentős részben a Szovjetunióval való kedvező gazdasági kapcsolataiknak köszönhették gazdasági felemelkedésüket. Nyugatról – mint semleges ország – megkaphatták a fejlett technikát, nem vonatkozott rájuk a COCOM-lista, keletről az olcsó nyersanyagokat és energiát, amihez persze hozzátették a saját szorgalmukat is.

Ami meg az orosz-ukrán háborút illeti a szemünk előtt játszódott le az egész dráma (talán egyszer film is készül belőle), ahogy a hidegháborús enyhülést, a kelet-nyugati összeölelkezést (nézzük meg a korabeli fényképeket és filmeket) fokozatosan felváltotta a szembenállás és a kibontakozó háború, aminek még senki sem tudja mi lesz a vége. Kezdődött az 1986-os reykjavíki csúcstalálkozóval (Ronald Reagan, Mihail Gorbacsov), ami lényegében véget vetett a hidegháborúnak, majd következett az 1989-es máltai találkozó (Gorbacsov, George Bush), ahol előkészítették Európa keleti felének demokratikus átalakulását és a német újraegyesítést.

Ezt követték 1990-ben a német újraegyesítésről szóló tárgyalások, ahol az amerikai külügyminiszter James Baker szó szerint a következőket mondta Gorbacsovnak:

„Ha jelenlétet tartunk fenn egy olyan Németországban, amely a NATO része, akkor a NATO erőinek joghatósága nem terjedne ki egy centivel sem keletebbre.”

Ez a kijelentés az amerikai National Security Archive által 2017-ben közzétett harminc dokumentumból az ötödikben (és még két helyen) található, amit csak azért említek, hátha a NATO főtitkára, Jens Stoltenberg is olvassa ezt a cikket, ugyanis ő úgy tudja, hogy ilyen ígéret nem hangzott el. De ez volt a csúcs, ez után már a kapcsolatok leépítése következik egészen a háborúig, és

nem Oroszország terjeszkedett és fenyegette a Nyugatot, mint ahogy ezt a fősodratú média most velünk el akarja hitetni, hanem a NATO terjeszkedett és ennek érdekében például Ukrajnában 5 milliárd dollárt költöttek el a nyugat-barát szervezetek és politikusok, a színes forradalmak támogatására.

Finanszírozták a Majdan téri tüntetéseket és a végén még a tömegbe is lövettek, hogy az ukrán semlegességet képviselő elnököt el lehessen zavarni, noha akkor még Ukrajna lakosságának kétharmada utasította el a NATO-tagságot.

Magyarország két világháborúnak lett a vesztese és megcsonkítottja úgy, hogy egyikben sem akart részt venni. Teljesen érthető volt tehát, hogy 1956-ban semlegesek akartunk lenni, és teljesen természetes, hogy mi a mostani háborúból ki akarunk maradni, illetve azt akarjuk, hogy a háború mielőbb tárgyalásos véget érjen olyan eredménnyel, ahol nem csak az egyes felek jogos biztonsági érdekeit, de az egyes nemzetiségek jogait is figyelembe veszik.

Sajnos Magyarország semleges státusza jelenleg sem politikai, sem gazdasági szempontból nem realitás. A gazdasági felkészülést azonban megkezdhetnénk. Ehhez olyan gazdasági szerkezet kialakítására van szükség, amely kevéssé függ a külső zsarolásoktól, akár keletről, akár nyugatról akarnak megleckéztetni bennünket. Ezt nem lehetetlen elérni és a kialakítása akár ma elkezdhető.

Lóránt Károly közgazdász, a Nemzeti Fórum tanácsadója

Forrás és kiemelt kép: Magyar Hírlap