Megreggeliztem! Tejeskávé és egy szelet kalács.
Ne vessen meg a tisztelt olvasó azért, mert életem luxusa, hogy reggelenként a tejeskávéhoz egy szelet kalácsot szoktam enni. Tudom, a mai inflációs világban ez fényűzésnek számít és elképzelhető, hogy az árnyékkormány rajongói emiatt még pellengérre állítanak, ennek ellenére nem szeretnék lemondani erről a szokásomról. Bár lassan ott tartok, hogy mégis felhagyok ezzel, ugyanis az utóbbi hónapokban a kalácsoknak nevezett termékek mindennek mondhatók, csak kalácsnak nem. Állaguk – vagy a gasztro-társadalom divatos szóhasználatával élve, a textúrájuk – inkább hasonlít a hajdan volt zsúrkenyérhez, vagy a szegedi cipóhoz, semmint a kalácshoz.
Számtalan helyen próbálkoztam kalácsot vásárolni, az állaguk majd mindegyiknek ugyanaz volt, a fonottaké legtöbbször vanília aromával megspékelve, a foszlósnak kikiáltott nem volt foszlós, a kakaósról meg szót sem érdemes ejteni. Úgy látszik, a pékképzőben már nem ismerik az igazi kalácsot. Ez már önmagában is bosszantó, pláne, ha napjainkban az árat is mellé rakjuk. A szortiment elég nagy, félkilós kalácsért 850-től 1400 forintot kérnek. Szó se róla, ennyi pénzért már lehetne minőséget adni. De nem csak a kalácsról van szó, hanem pékárukról, kenyerekről, amelyek néhány óra elteltével már morzsolódnak, másnapra pedig ehetetlenek, ráadásul ezek sem olcsók. Miért?
Nyilván, ha egy péket megkérdezünk, elmagyarázza, hogy alapanyagár, az energiaár, a bérköltség, a szállítás, a háború, a brüsszeli szankciók, devizaárfolyam… Ebből azonban nem következik az, hogy nem lehet jót, finomat készíteni. Tisztelet a kivételnek. Viszont a magyarázatokon el lehet gondolkodni, hiszen a kifogások között azt az indokot még senki sem mondta, hogy a szakmai tudásban és a hozzáállásban van a hiba. Nem, mert a mundér becsülete fontosabb, mint az igazság. Így az igazságból lassan eltűnik az „i” betű.
Nem kellene ilyen hitvány termékkel etetni az embereket, miközben a tudatos vásárlásról meg az élelmiszer pazarlásáról papolnak.
Fotó: mohakonyha.hu
