Beleragadtunk a hétköznapi valóságba, és a hétköznapi valóság ragacsos. Ezt cselekedtük magunkkal. Ima helyett delírium. Az igaz helyett a valódi.

Idén januárban még büszke voltam az új Petőfi-állandó kiállításunk megnyitóján. Diadalútra küldtük Sándort, fölkelt és jár, a kétszáz éves Sándorunk olyan jelen a múltról, ami megemel.

Aztán jött Polcz Alaine. Jajj. Érzed, hogy jajj.

Nemes-Nagy Ágnes. Fáj.

Most itt vannak a Péterek a létezés botrányával. Esterházy, Nádas, Hajnóczy.

Mit kezdjünk azzal, hogy az ugyanabban az évben született egyik Péter 80, a másik egy híján 40? Szabad-e a kurátornak felhívnia Pétert, miközben Pétert már nem tudja?

És mit kezdjünk a szégyennel?

Mert tudjuk, persze, tudjuk, hogy nincs tiszta lap. Az ész tudja.

Majd következik Cseh Tamás, ősszel Szőcs Géza is visszanéz ránk csöndesen.

Szivárog, eszi magát befelé a szégyen.

Szégyenünk a XX. századért.

Két világégés, két diktatúra és az a rettenetes csend, amiről Imre ír, amíg a kivégzőosztag újratölt.

Hogy hagyhattuk? Hogy engedhettük mindazt meg, amit a fentnevezettek sorstörténeteiken keresztül elmondanak? Hogy hagyhattuk mi, európaiak, mi, nyugatiak, mi, magyarok?

Ki rontotta el nekünk ennyire a XX. századot?

Mostanában sok szó esik a kollektív felelősségről, annak határairól.

Hogy miért kell vállalnunk felelősséget. Ezért, vagyis a mi XX. századunkért, a mi XX. századunk európai részéért bizonyosan vállalnunk kell. Ha Petőfi jelen a múltról, akkor Alaine, Ágnes, a Péterek, Tamás és Géza jelen a jelenünkről.

Jelen idő, jelen tér, itt történül. Velünk történül.

A létezés botránya épp hogy nem a bűnbeesésről szól. A bűnhöz metafizika kellene, de ez itt csak fizika, idő és tér, rögvaló. Nem véletlenül foglalkoznak annyit a Péterek a testtel, az érzékeléssel. Nem véletlenül metaforizálnak materiális tabukat.

A létezés botránya abban áll, hogy beleragadtunk a hétköznapi valóságba, és a hétköznapi valóság ragacsos. Ezt cselekedtük magunkkal. Ima helyett delírium. Az igaz helyett a valódi.

Bűnbánat helyett szégyen.

Petőfinek mítosza van, nekünk történeteink. Olyan történeteink, amelyeket a bőrünkön, a bőrünkkel érzünk. Nem tudunk, nem lehet ellépni a valóságtól.

De ezeket a történeteket el kell mondanunk. Valakinek el kell mondania.

És ha egyesek veszik a bátorságot, mert az íráshoz bátorság kell, akkor nekünk, többieknek olvastatnunk kell ezeket a műveket.

Ezért kezdeményeztük pár évvel ezelőtt a posztumusz DIA 100-at. Vagyis a „hivatalos” Digitális Irodalmi Akadémia tagsága mellé száz olyan, már elhunyt magyar író életművét kezdtük el összeszedni és ingyenesen elérhetővé tenni, akik valamiért nem kerültek be a szélesebb köztudatba, de ennek a ragadós XX. századi valóságnak voltak a krónikásai és formálói.

(…)

Emlékeznünk kell. Régi tudás, hogy csak az emlékezés, vagyis az újraélés alapozhatja meg a jövőidejű jelent.

Ha nem felejtünk el szégyenkezni, akkor és csak akkor van esélyünk arra, hogy a XXI. században nem követjük el ismét magunk ellen ugyanezeket a hibákat.

Mert ez a létezés botrányának legnagyobb tanulsága: a Jóisten nem ment meg minket önmagunktól.

helyorseg.ma

Kiemelt kép: Illyés Tibor/MTI