A legkínzóbb kérdés a hétvége óta az, hogy ki a felelőse az M1-en bekövetkezett tömegbalesetnek, amelyben 39 ember megsérült és egy 44 éves férfi meghalt?

A sosem visszafogott DK szerint természetesen a kormány, a DK-szimpatizáns Vásárhelyi Mária szerint pedig egyenesen Mészáros Lőrinc, Pintér Sándorral és a miniszterelnök vejével karöltve.

A Jóisten mint elkövető egyelőre még nem került képbe, de ami késik, nem múlik – a kommunisták szeretik a hullarablást, most sincs ez másként.

Arra a szakmai kérdésre, hogy le kellett volna-e zárni az autópályát vagy sem, felelős ember e pillanatban nem adhat megnyugtató választ, egyszerűen azért, mert nem ismeri a részleteket.

A helyszínen készült felvételekből azonban már most is levonható néhány következtetés, elsőként az, hogy a szembejövő sávban – ahol ugyanúgy tombolt a porvihar – nem történt tömegbaleset.

Az egyik kamion – amely belerohant és letarolta az előtte állókat – fedélzeti kamerája rögzítette azt is, hogy a sofőr 90 km/h-s sebességgel szállt bele a feltorlódott kocsisorba, rögzítette, hogy az esemény előtt egy személyautó leelőzte a belső sávból, ergo még gyorsabban ment, és azt is, hogy a szembejövő oldalon szinte lépésben haladt a forgalom.

Mondjuk ki, hogy az ilyen helyzetekre nem lehet felkészülni, csak megfelelően reagálni, és egy kis szerencsével megúszni a bajt. De soha, sehol, senki nem tanítja meg egyetlen sofőrnek sem, mit tegyen, ha porviharba vagy esőfüggönybe kerül az autópályán.

Utóbbit saját bőrömön volt szerencsém megtapasztalni, egyedül, még 2013-ban az M3-on.

Nem felejtem el azt a napot, több okból sem: anyámat látogattam meg a miskolci kórházban, ahol életmentő műtéten esett át, majd a verőfényes szeptemberi délutánban tartottam haza, Budapestre. Gyönyörű idő volt, szélcsend, szikrázó napsütés, némiképp megnyugodva merültem el a gondolataimban, hiszen a műtét sikerült, az orvosok biztatóan nyilatkoztak.

Valahol Gyöngyös és Hatvan magasságában azonban feltűnt egy nem is túl nagy kósza felhő, sajátos farkacskával és majdnem feketén – mire azonosítottam a jelenséget, már bele is szaladtam egy olyan esőfüggönybe, amelyet még életemben nem láttam, pedig balatoni és adriai vitorlástúráimon megtapasztaltam egyet, s mást.

Szerencsére nem volt nagy forgalom, és azon a szakaszon nyílegyenes a pálya, így annyit tehettem, hogy leemeltem a lábam a gázról, benyomtam a vészvillogót, és úgy kapaszkodtam a kormányba, mint mentőövbe szokás a viharos tengeren. Akkor szembesültem azzal, hogyan hat egy adrenalin-löket az emberi testre: mindkét karom vállból, mindkét lábam combtőből remegett. Pontosabban: kontrollálhatatlanul rángatózott.

Nem tudom, meddig tartott a szó szerinti vakrepülés, sejtésem szerint alig egy percig. De se a felezővonalat, se az úttestet, se a szalagkorlátot nem láttam, csak az előttem tornyosuló esőfüggönyt, mely úgy borult rám, mint egy csillogó szürke bársony.

Az ilyen helyzetekre nem lehet felkészülni.

A tragédiához pedig elég a véletlen, vagy egyetlen ember, egyetlen hibás döntése.

Kiemelt kép: MTI/Lakatos Péter