De még mennyire, hogy időszerű azt a verset újra elővenni, amit gyerekkorunk óta minden évben március 15-én hallunk, szavalunk. Amit már túlságosan is megszoktunk és nem hat ránk olyan elemi erővel, mint 1848-ban az akkori emberekre. A nagyszerű vers hatásának titka, hogy születésekor nemcsak azt fejezte ki, amire akkor a hazafiak leginkább vágytak, hanem a későbbi magyar történelmi időknek is aktualitást adott és ad ma is. Vagyis időről időre időszerű!
Vegyük csak elő a vers egy-egy szakaszát:
Talpra magyar, hí a haza!
Itt az idő, most vagy soha!
Rabok legyünk vagy szabadok?
Ez a kérdés, válasszatok!
Látjuk, halljuk, sőt érzékeljük, hogy a balliberális erők miként ármánykodnak hazánk és a magyar emberek ellen. Mindent elkövetnek az Európa Parlamentben és az Európai Bizottságnál, hogy megtörjék azokat, akik nem értenek egyet velük, akik ellentmondanak a hegemón törekvéseknek, az Európai Egyesült Államoknak, azoknak, akik nemzetállamként szeretnének az európai közösséghez tartozni. Tehát aktuális a kérdés:
Rabok legyünk, vagy szabadok?
Ez a kérdés, válasszatok! –
A magyarok istenére
Esküszünk,
Esküszünk, hogy rabok tovább
Nem leszünk!
A következő versszak szinte a II. világháború utáni időket jósolja meg, amikor a nagyhatalmak jóvoltából a szovjet-szocialista tábor rabjai voltunk a rendszerváltozásig.
Rabok voltunk mostanáig,
Kárhozottak ősapáink,
Kik szabadon éltek-haltak,
Szolgaföldben nem nyughatnak.
Napjainkban pedig az akkori szocialista urak leszármazottai mozgatnak meg minden követ azért, hogy a balliberális káosz-uralom vegye át a hatalmat Európa szerte. Jó néhány DK-s és velük szellemileg azonosulók, magukat magyarnak tartók ármánykodnak a nemzet ellen az Európai Parlamentben. Nekik előbbre való a nemzetnél a balliberális nemzetköziség. Mi másként is nevezhetnénk őket:
Sehonnai bitang ember,
Ki most, ha kell, halni nem mer,
Kinek drágább rongy élete,
Mint a haza becsülete.
A hazáját szerető és tisztelő magyar ember jól tudja, aki a múltját nem becsüli, az a jövőt nem érdemli. Miközben napjainkban tapasztaljuk, mekkora erők mozdulnak meg azért, hogy a magyar nemzetet béklyóba kössék – migráció, szankciók, uniós források megvonása -, hogy „láncra” verjék a magyarokat, de mi tudjuk:
Fényesebb a láncnál a kard,
Jobban ékesíti a kart,
És mi mégis láncot hordtunk!
Ide veled, régi kardunk!
Egyelőre ellenállunk a nyomásnak, mindenféle szivárványos butító mozgalomnak, vagyis a nemzet leigázó kifárasztásnak, mert Trianon óta abban bízunk, hogy:
A magyar név megint szép lesz,
Méltó régi nagy hiréhez;
Mit rákentek a századok,
Lemossuk a gyalázatot!
Remélhetőleg minél hamarabb „a magyar név megint szép lesz” és ahogy megemlékezünk mindazokról, akik a magyar nemzet érdekét és javát szolgálták, úgy bízzunk abban, hogy a jövő nemzedéke is ezt teszi majd.
Hol sírjaink domborulnak,
Unokáink leborulnak,
És áldó imádság mellett
Mondják el szent neveinket.
A magyarok istenére
Esküszünk,
Esküszünk, hogy rabok tovább
Nem leszünk!
Mert „Mit kíván a magyar nemzet”? Nem mást, mint amit 1848-ban is megfogalmaztak:
Legyen béke, szabadság és egyetértés.
