Elegem van ebből a világból. Gondolom mások is így vannak vele, mert az aljasság, butaság, rosszindulat soha nem tapasztalt mértékben özönli el a társadalmat, amelynek egy részét már sikeresen „integrálta” a nem létező háttérhatalom a nyáladzó idióták csapatába.

Ezek a … majdnem azt írtam, hogy emberek, de még idejében feleszméltem, szóval ezek a lények indokolhatatlan gyűlölettől áthatva, önnön jelentéktelenségük frusztrációjától hajtva mindent és mindenkit, aki és ami kimagaslik az átlagból, boldog örömmel rántanak le maguk mellé a posványba. Nem zavartatják magukat a tényektől, nem érdekli őket az  igazság, a valóság, csak annak a vágyuknak a kielégítése, hogy mindenkit bemocskoljanak, aki tiszta és mindent leromboljanak, ami nemes.

A lényeknek kiváló fegyvert adott a kezébe az internet, ahol szemrebbenés nélkül terjeszthetnek hazugságokat, törölhetik bele trágyás csizmájukat bárkibe, ráadásul még meg sem kell mutatniuk magukat, bármikor bárki gyárthat magának nem létező személyiséget, alkothat álprofilt, napjában akár többet is. Ám

rájuk inkább úgy tekinthet az ember, mint szerencsétlen, sikertelen pórokra, akik semmi létükre legalább a neten valakiknek érezhetik magukat. Egyszerűbben fogalmazva: ezeket nem támadni, hanem sajnálni kell.

Más a leányzó fekvése, ha a saját hivatásomat szégyenletesen megcsúfoló úgynevezett újságírókra gondolok. Természetesen nem generálisan jellemző ránk az aljasság, de azért jelentős a pénzért bármire képes gazemberek tábora. Valaha úgy gondoltam, hogy a sajtó feladata az igazság kiderítése, a valóság feltárása és bemutatása, a hazugságokkal szembeni fellépés, és így tovább. Azt feltételeztem – én naiv -, hogy az újságíró modern kori kereszteslovag. Egy frászt!

Milyen firkász az, aki tegnap még a „tudományos tényeket” citálta a téveszmékkel szemben, ma meg fennen hirdeti mondjuk az LMBTQ hazug, tudományellenes eszméit? Milyen lelkiismeretlen gazember az, aki írásaival támogatja, sőt üdvözli az Európai Parlament eszement idiótáinak határozatát arról, hogy a férfiak is szülhetnek, holott aki szülni képes, az akkor is nő, ha közben éticsigának vallja magát? Milyen tollnok az, aki tegnap még ezerrel védelmezte a gyermeki jogokat (szó sem lehet arról, hogy a szülő a rosszalkodó gyerek fenekére csapjon, vagy a tanár a sarokba állítsa a fékezhetetlen kölyköt, mert ez abúzus és megalázó), ma meg írásban sajnálja a pedofilokat, szorgalmazza a pedofília legálissá tételét? Mitől lett a szemükben a védelmezett gyermek egyik napról a másikra természetes szexuális játékszer? Lehet-e újságírónak nevezni azt a gazembert, aki gyilkosokat menteget, mondván, szegény (nem, ugyan, nem illegális bevándorló, csak mentális zavarokkal küzdő ember), nem tehet róla, más „kultúrkörből” származik?

Olvasom a Daily Mail című brit szennylap írását, amelyben azt bizonygatják (megkérdezett „hírességek” véleményével „alátámasztva”), hogy a gyermektelen szingli nők boldogabbak, mint a gyermeket vállaló, családban élő hölgyek. Mert ugye akkor nem zavarja gyereksírás a karrierépítésüket, nem akadályozza a pelenkázás az utazgatásaikat. Persze a megkérdezett nyilatkozók kivétel nélkül fiatalok vagy legfeljebb középkorúak.

Vajon miért nem kérdezték azokat a szingli gyermekteleneket, akik már elmúltak 60 évesek? Akik olyan egyedül vannak, mint az ujjam (bár egy ujj mellett akár a kézen, akár a lábon van még négy) és akik most bánják csak, hogy feláldozták a családot, lemondtak a gyermekről a karrierért, az utazásokért cserébe. Bármennyi partnerük volt, mégis magányosan éltek – és úgy is halnak meg.

Tényleg a boldogság fokmérője a karrier és az utazás? Mocskos, aljas hazugság! Elég, ha csak azokra a hölgyekre gondolok, akik több gyermeket is nevelnek, miközben vezetők, politikusok, sikeres vállalkozók. Nem „csináltak” karriert? Vagy nem utaznak eleget? (Vélhetőleg sokkal többet is, mint a szingli gyermektelenek, sőt tán annál is többet, mint amennyit szeretnének.) Ez is annak az alattomos törekvésnek az apró megnyilvánulása, hogy szétrombolják a hagyományos családmodellt, kívánatosnak fessék le az egoizmust, mert – ha tetszik, ha nem – ez a nem létező háttérhatalom érdeke. Az individuális szerencsétlenek tömegének kitermelése, emberek helyett szimpla fogyasztók „megalkotása”.

Ezek a tények, és még hol vagyunk a gátlástalan tollforgatók társadalmat romboló megnyilvánulásainak végétől? Itt van például a kereszténység. Már régen túlléptek azon, hogy szimplán idejétmúltnak, középkorinak, elmaradottnak kiáltsák ki a vallást. Ha egy pedofil papra lelnek, azonnal az egész egyház pedofil. (Érdekes, hogy ugyanők az „átlag-pedofilt” meg sajnáltatják és támogatják!), Ezek a zugfirkászok helyeslik, ha egy bibliai idézetet közzé tévő politikust bíróság elé citálnak a Szentírás üzenetének hirdetéséért, követelik az abortuszklinika előtt némán imádkozó felnégyelését, az utcán prédikáló és szavaival a tudományos tényt hirdető (csak két nem létezik, férfi és nő) pap majdhogynem keresztre feszítését.

Persze ezek a bűnök nem pusztán a sajtómunkásokat terhelik, ők viszont a plebszet hergelik, vagyis ténykedésük vitathatatlanul hatásos. És végtelenül káros is.

Napestig lehetne sorolni az úgynevezett sajtó bűneit, de minek? Ettől az elvtelen gazemberek még gazemberek maradnak. Nekem pedig a gyomrom fordul fel tőlük naponta többször is. Ám közben Márai Sándor szavait ízlelgetem:

„Meglep, mert egy emberből kibuggyan az aljasság, mint a varangyból a méreg? De gondold csak meg, miféle ez az ember? Milyen torz, milyen erőtlen, mennyire csak gyűlölet és irigység az ereje? Töröld le a váladékot, mely arcodra fröccsent, ne taposd el a varangyot, mert cipőd bepiszkolod vérrel és gennyel.”

Szerző: ifj. Tóth György

(Címkép: ipu.org)