Kis nemzeteknek nagy küzdelem, hogy fennmaradjanak a népek harcának zajló tengerén, ahol tengerész legyen a talpán, aki eljut a Horn-foktól a Jóreménység fokáig. Ez az átjáró pillanatnyilag egy angyalföldi sétány, amelyen ott tolong a mai magyar politika és kis túlzással az egész történelmünk.

Nevezhet-e el egy kerület közterületet arról, akiről akar; ki vagy mi ellenőrizze ezt és milyen szinten? A Horn Gyula-sétánnyal a főváros követ dobott közéletünk egyébként sem tükörsima vizébe. A vállalható, pláne példaképnek állítható államférfiakban igencsak szűkölködő baloldal megpróbált felmutatni valakit, hogy végre az ő emberük is befurakodhasson a nemzeti panteonba. Jellemző a káderhiányukra, hogy csak ilyen akadt. Ezzel együtt vita tárgya lehet, vajon egy kis közösségnek joga-e helyi szinten megállapodnia másutt akár megosztó vagy ismeretlen személyek megdicsőítéséről. Ám ha ezt elfogadjuk, akkor bele kell törődnünk, ha egyéb ellentmondásos figurák is utcát kaphatnak. Ez ráadásul nézőpont kérdése, hiszen míg a románok a maguk logikája szerint jogosan emelnek Avram Iancu szobrot, vagy ünneplik a trianoni békediktátum napját, addig ez nálunk elképzelhetetlen. (Vagy mégis: vö Medgyessy Péter- Adrian Năstase pezsgőzése a Kempinski-ben!-szerk)

Valószínűleg Bécsben sem lesz Kossuth Platz, Isztambulban Hunyadi János caddesi vagy Sankt Gallenben Bulcsú Strasse.

Idehaza az MTA dönt ilyen kérdésekben, sajnos hál’Istennek azonban ez nem matematika, itt nem számítható ki papíron, ceruzával az egyetlen gyök, ebben nincs teljesen objektív határozat. Történelemben, irodalomban, filozófiában nincs cáfolhatatlan, bizonyított tétel. Egy politikus hasznossága, tettei és azok következményei nehezen írhatók le egyenletekkel. (Görgey fegyverletétele árulás-e vagy a magyar vér megóvása; Thököly vagy Dózsa pontosan hová sorolható? stb. Nyugaton megpróbálnak anakronisztikusan, mai szempontokat ráhúzni több száz évvel korábbi eseményekre, így viszont alig marad makulátlan szereplő.)

Ha azonban el is fogadjuk, hogy helyi szinten lehet alternatív megoldásokat alkalmazni, azért nagy, szimbolikus tereknél vigyázzunk a példával. Egy angyalföldi sétány megítélése véleményes, ugyanakkor az Árpád-hídi városközpontból a rendszerváltást kisiklató Göncz Árpádot csinálni hiba volt. A megosztó köztársasági elnök emlékét méltatlanul magasra helyezi, ráadásul a metró miatt naponta bemondják a Fővinformban.

Kétségtelenül érdekes helyzeteket szülne, ha teljesen a helyi adminisztrációra bíznánk a névadást; előállhatna az a furcsaság, hogy a kérdésre, „Hol található az Imrédy Béla Iskola?”, a válasz az lenne: „A Rákosi Mátyás és Szálasi Ferenc utca sarkán, a Damjanich sétánytól a Haynau rakpart felé.”

Vannak ügyek és személyek, amikben nemzeti konszenzus van és annak is kell lennie. De vannak, ahol nincs. Van, ahol ezen jó volna változtatni, és van, ahol belefér.

Bajcsy-Zsilinszky Endrét fajvédő múltja miatt a kommunisták részéről érte bírálat, de mivel halála előtt németellenes fegyveres harcot szervezett és a nyilasok végezték ki, mégis kapott ’45 után utcákat. De nem mindenhol! A Zsilinszky testvérek Békéscsabán, ahol éltek – bár utóbb a bíróság önvédelem miatt felmentette őket – meggyilkolták a városban népszerű parasztvezért, Áchim L. Andrást, akinek ma lakótelep viseli a nevét Békés vármegye székhelyén, Bajcsy-Zsilinszkyről viszont nincs közterület elnevezve.

Egy ember megítélése a halála után tisztul le, ezért sem szerencsés élőkről elnevezni (ld. a százhalombattai Kiss László Uszoda esetét). Amíg élünk, követhetünk el bűnöket, de jóvá is tehetjük azokat. Jézus példabeszédében az utolsó órában munkába álló szőlőműves ugyanúgy egy dénárt kap, mint a reggel óta szolgáló. Nagy Imre sok gazság részese volt, aktív szereplője egy huszadik századi diktatórikus rendszer bevezetésének, de mártírhalálával, a forradalom elárulásának megtagadásával feliratkozott a jók közé.

Kérdés, vajon Horn Gyula beállt-e az utolsó órában szőlőmunkásnak?

A sétány-pártiak győzzenek meg erről minket, mert az kevés a megbecsüléshez, hogy az MSZP-nek választást nyert, majd az SZDSZ-t beemelte a hatalomba. Ez is inkább a bűneit szaporítja. Még bocsánatkérésre sem futotta, helyette a „pufajkás voltam, na és”-re tellett. Sárdobálás, gyűlölködés és kioktatás helyett szívesen olvasnánk egy érvekkel alátámasztott listát arról, mit is tett Horn, amiért méltó a megemlékezésre, és ami eltörli, felülírja a korábbi cselekedeteit.

De ha már a szocialisták kétségbeesetten keresnek egy példaképet, akit felmutathatnának, hogy végre legyen nekik is egy hősük az elmúlt ötven évből, akkor hadd javasoljam Pozsgay Imrét, aki éppen úgy – talán jobban is – jelen volt a pártállam lebontásánál, segített a vértelen átmenet levezénylésében, rádiós bejelentése ’56 átértékeléséről a rendszerváltás szimbolikus pillanatának tekinthető, és legalább nem lőtt korábban a forradalmárokra.

Forrás: vasarnap.hu

Kiemelt kép: városterkep.hu