Nézzük meg, mennyi kakaó van még a nyugati kereszténységben! – mondja Böjte Csaba. A ferences szerzetes szerint az identitáskrízis elérte a hazai keresztény közösségeket is, ennek ellenére optimista, mert kontinensünk gondolkodását alapvetően ma is Jézus tanítása formálja. Interjú.

Nagy tervei vannak a közeljövőre, ha jól tudom, Nyugat-Európába tart, hogy oda is elvigye Déva lendületét és lelkesedését. Mire készül?

Mindenki temeti a keresztény Európát, a franciá­kat, a németeket. Én meg úgy vagyok vele, hogy a bajban lévő gyereket sem elküldeni kell, hanem megfürdetni, tanítani, a beteget sem temetjük, hanem gyógyítjuk. Régóta gondolkoztam azon, hogy el kéne mennünk Nyugat-Európába, lefújni kicsit a hamut a parázsról.

Vigyük el a magyar keresztények üzenetét nyugati testvéreinknek.

A mi feladatunk volna?

Tudja-e, ki volt Szent István uralkodása végéig Magyar­ország védőszentje?

István király Szűz Máriának ajánlotta fel az országot.

De addig védőszentként Szent Márton püspök volt a patrónusunk. István anyósa, akit a feleségéhez hasonlóan Gizellának hívtak, Burgundiában született, ott, ahol Szent Márton nyugszik. Annak a vidéknek pedig nem azért lett ő a védőszentje, mert a köpenye felét odaadta a szegényeknek. Amikor az ellenség betört az országba, Márton a császár oldalán szembelovagolt velük. A csata előtti napon a császár ajándékokat adott a szövetségeseinek, de Márton nem fogadta el.

Azon az állásponton volt, hogy az ellenséget nem legyőzni, hanem meggyőzni kell.

A császár engedélyével átment az ellenséges táborba, tárgyalt, a csata pedig elmaradt. Nem tudjuk, mit mondott, hogyan mondta, de tény, hogy békét szerzett, lemondott tábornoki rangjáról, beköltözött a frankok közé, megtanulta a nyelvüket, püspökük és apostoluk lett. Több mint nyolcszáz templom épült a tiszteletére Franciaországban. Ez olyan, mintha ma egy magas rangú amerikai tábornok visszaadná a kitüntetéseit, beköltözne az afgánok közé, megtanulná a nyelvüket, és megtérítené az egész népet.

Szóval szembelovagolna a korszellemmel?

Ezzel nincs vége a történetnek, mert az Ibériai-­félsziget irányából a mór nyomás is erős volt. Kis Pipin vezetésével azonban olyan győzelmek születtek, amelyek megváltoztatták Európa történetét, s a fia, Nagy Károly lett az első nyugatrómai császár. Szent István sógora, Henrik pedig később az egyetlen nyugatrómai császár, akit szentté avattak. Gyakorlatilag Károly személye és munkássága adta nekünk a keresztény Európát. Uralkodásának központjában, Aachenben rengeteg különleges és felbecsülhetetlen értékű keresztény relikviát gyűjtött össze, még Krisztus korából is. Ezeket hétévente egyszer bocsátják közszemlére – idén a hetedik évet éljük. A kapcsolódó ünnepi szentmisére július 13-ára meghívták Erdő Péter bíborost.

Arra gondoltam, egy hatalmas zarándoklaton menjünk ki minél többen, zarándokoljunk együtt, vigyük el a magyar keresztények szeretetét és üzenetét nyugati testvéreinknek. A szervezők azt mondták, ötszáz embernél többet nem tudnak fogadni tőlünk – a merjünk kicsik lenni logikája! –, de ötszáz ember is ütős tud lenni, nem?

Úgyhogy elkísérjük a bíboros urat tíz busszal, külön szektorunk lesz. Nézzük meg, mennyi kakaó van ebben a nyugati kereszténységben, énekeltessük meg őket!

A kereszténységet egykor éltető nemzetek ma sorra megtagadni látszanak azt, amiért korábban síkra szálltak. Lát esélyt arra, hogy megforduljon ez a folyamat?

Szent István példaként tekintett a sógorára, Szent László példaképe pedig Nagy Károly volt. Ők azt akarták megvalósítani a Kárpát-medencében, amit a példaképeik nyugaton. A keresztény Európa eszménye vonzotta őket. A lelkünk mélyén azt érezzük, hogy bizony ma is jól jönne egy Karoling-reform. De ne valami ellen küzdjünk, hanem valamiért: a gyökereinkért, az eszményeinkért! Azt érzem, hogy itt, Magyarországon is valamiféle identitáskrízissel küzdenek a keresztények. Ne feledjük: Szent István Márton zászlaja alatt építette az országot, aki nem legyőzni, hanem meggyőzni akarta az ellenséget.

Nincs más szellemi hazánk, csak a kereszténység.

Úgy látja, mi most legyőzni szeretnénk?

Harcolunk mindenki ellen. A kereszténységnek márpedig nem a legyőzés a célja, hanem az integráció, az evangelizáció. Jézus nem legyőzte Sault, hanem integrálta – és mennyivel gazdagabb az egyház a szeretethimnusszal, mint egy kivégzett Saullal!

Ha már felhozta: van kakaó a nyugati kereszténységben? Milyen állapotban van ma ön szerint?

A munkatársaimnak mindig azt mondom, egy jó pedagógus nem a szépségverseny zsűrijeként viselkedik. A versenyen pontoznak, a hozzánk bekerülő gyerekek pedig nehéz sorból érkeznek, ha így fogadnánk őket, rögtön lepontozhatnánk szinte mindegyiküket. Az igazi művésznek a márványtömbből sikerül kifaragni a csodás remekművet, a jó pedagógus pedig kihozza a gyermekből a tudást, az értéket. Nincs jogom leszólni a nyugati kereszténységet, és nem is lenne értelme, de nekik is és nekünk is jót tehet majd egy találkozás. Erőt tudunk majd meríteni, bátorodunk, töltekezünk, mint otthon a csíksomlyói búcsún.

A keresztény Európa kapcsán többen hangoztatják, hogy csupán mítosz, a kontinensünk soha nem is volt keresztény…

Azért azokat a gyönyörű székesegyházakat mégiscsak felépítették valakik, az a megszámlálhatatlan szent felnőtt valahol! Sokszor megkérdőjelezik, hogy kinőtt-e valami Jézus Krisztus szeretet­parancsából. A gyerekeknek mindig elmondom, hogy Jézus e parancsa ott van például a közúthálózatban, a közoktatásban, a közegészségügyben, a közvilágításban, a közbiztonságban. A keresztény Európában bárhova mehetek fegyver nélkül, ha beteg leszek, ellátnak, a gyereket iskolába írathatom, egyetemet végezhet, Magyarországon két szakmát ingyen is kitanulhat – akárki akármit mond, ez mind a szeretet parancsából nőtt ki. Aki nem hiszi, menjen el Kongóba, és nézze meg, mi történik, ha felhívja a 112-t.

Nem értek egyet Gandhival, aki azt mondta, hogy a keresztény Európa olyan, mint a vízben a kő: ha eltöröd, belül száraz. Én azt látom, hogy Európában az az ember is, aki nem jár templomba, meg sincs keresztelve, reggeltől estig zengi-zúgja azokat az értékeket, amiket Krisztus hirdetett: a párbeszédre való készséget, az irgalmat, a szolidaritást.

Mindez átjár bennünket. Ha egy kóbor kutyába valaki bele­rúg, a keresztény Európa felszisszen. Miért? Mert Jézus azt mondta, ne ölj, ne bánts senkit.

De miközben együttérzően felszisszen, naponta tízezerszámra öli meg saját magzatait.

Sosem mondtam, hogy célba értünk. De hatalmas utat tettünk meg ebben a kétezer évben! És a további útvonal csak akkor jó, ha az evangélium fényében tündököl. Persze hajlamosak vagyunk leegyszerűsíteni a dolgokat: jár-e valaki templomba, megkeresztelték-e, hány rózsafüzért mond el. De a Szűzanya egy rózsafüzért sem mondott el, keresztelési anyakönyvi kivonatát is sokáig kéne keresni Názáretben. Ne szűkítsük le a kereszténységet a külső dolgokra! Igen, biztosan rengeteg tennivaló van, de úgy gondolom, azt a kétezer évet, amit közösen megéltünk, kár lenne leértékelni és eldobni. Ami emberi, azt engedjük át az elmúlásnak, ami isteni, azt tartsuk nagyra, becsüljük meg, és építsük tovább.

Jézus nem ígérte a követőinek, hogy könnyű menet lesz. Azt mondta, aki követni akarja, az vegye vállára a keresztjét.

Ha ma hangozna el a kérdés valahol errefelé, hogy Jézust vagy Barabást, akkor mit kiáltanánk?

Félő, hogy még mindig Barabást választanánk, de talán már nem olyan nagy százalékban, mint két­ezer évvel ezelőtt. (Nevet) Hála Istennek, Európában eltörölték a halálbüntetést, úgyhogy mindketten életben maradnának. Bíznunk kell magunkban és elsősorban Istenben. Nem is tudnék egy olyan istenben hinni, aki kétezer évig utópiát kergettet a gyermekeivel. Nemcsak imádkozom azért, hogy jöjjön el Isten országa, hanem hiszem és vallom, hogy az az ország épül-szépül körülöttünk és általunk is. Persze ha egy nagy fa kidől, azt mindenki hallja. Egy hektár erdő egy évben hét köbmétert gyarapodik, óriási mennyiség, de észre sem vesszük. A kereszténység és a keresztény Európa megvan, és tovább fog fejlődni. Nincs más szellemi hazánk, csak a kereszténység.

Vágvölgyi Gergely teljes interjúja ITT olvasható!

Kiemelt kép: Földházi Árpád