Az év hétköznapi roma hősének járó Aranypánt díjat idén Kovács Richárd rendőr főhadnagy kapta, aki munka mellett másoddiplomásként romológiát hallgat, miközben jogi doktorijára készül. Mindez annak fényében figyelemre méltó, hogy milyen környezetből sikerült saját erőből kiemelkednie.
– A sajtóban a polkorrekt kollégák kényszeresen csak a roma elnevezést használják. Megsértem azzal, ha én a cigány szót használom önnel kapcsolatban?
– Egyáltalán nem, sőt a más nyelvekben használt elnevezések (cigojner, dzsipszi, gitánó) ellen sincs kifogásom. Államvizsga előtt állok romológiából, és a szóismétlés miatt gondban volnék, ha nem használhatnék szinonimákat. A hétköznapi beszédben magam is a cigány szót használom.
– Most a Roma Sajtóközpont által adott Aranypánt díj apropóján beszélgetünk. Hogyan és miért kapta?
– Volt egyetemi tanárom ajánlott a díjra. A kétszáz jelölt közül zsűri választotta ki a szerinte legérdemesebb tízet, közülük pedig a közösségi portálon beérkező sok ezer szavazat határozta meg, ki legyen az első.
– Nem lehet egyszerű életpályák között rangsorolni!
– Mondtam is köszönőbeszédemben a Budapest Jazz Klubban tartott gálán, hogy versenytársaim közül saját értékei alapján szerintem bárki jogosan megkaphatta volna. Engem lepett meg legjobban, hogy a közakarat végül engem, egy zsarut tüntetett ki. Kellemes csalódás volt megtapasztalni, hogy Magyarországon ennyire népszerű lehet egy rendőr.
– Azért a személyisége is beleszólhatott a döntésbe. Sajtóanyagában úgy mutatta be önt a Roma Sajtóközpont, hogy a Tudományos Diákkörön Etnikai profilalkotás a rendőri intézkedések során című dolgozatával különdíjat érdemelt ki, többször nyerte el a testépítésért járó Mr. Zsaru címet, és több éremmel tért haza az Egyesült Államokban megrendezett World Police and Fire Gamesről is.
– Ezek megtörténtek velem, de ha valóban dicsekedni szeretnék, akkor inkább az egyetemi tanulmányaimmal, ami nyilván annak fényében érdekes, hogy honnan indultam.
– Miért, honnan?
– A Kaposvár melletti Nagybajomból, nyomorúságos kis vályogházból, ahol hétéves koromig a nagymamám nevelt, ahol nem volt fürdőszoba, sem vízöblítéses vécé. Később anyámmal és apámmal, illetve válásuk után nevelőapámmal éltem, de a családunk sosem volt mintacsalád. Felmenőim nem voltak tanult emberek, nem is jártak naponta munkahelyre. Talán nem sértem meg őket azzal, ha kimondom: nem kérnék tőlük életvezetési tanácsot.
– Ilyen jellegzetesen „hátrányos helyzetű” kamasz hogyan jut el az eszmélésig, hogy számára többet tartogat az élet, hogy ki akarjon törni ebből a létformából? Ráadásul éppen a rendőri pálya felé!
– Az első fordulatot az hozta az életemben, amikor 1998-tól szakközépiskolába kezdtem járni Kaposvárra. Busszal ingáztam, és szinte leforrázott a felismerés, hogy a megyeszékhely mennyire más minőség. Láttam az embereken a márkás ruhákat, az elegáns éttermeket, találkoztam menő fiúkkal, akik adtak magukra, akik sportoltak. Mellettük éreztem, hogy valami nincs nálam rendben, miért vagyok én kevesebb? Nagy hatással volt rám az osztályfőnököm, Troszt Tiborné, aki sajnos már nincs közöttünk, pedig büszke lenne rám. Történelemtanár volt, és a legfontosabb, amire tanított, hogy a becsület és az igazság mindenekelőtt! Megszerettette velem az ókort, szabályosan szerelmese lettem a Római Birodalomnak.
– Akkor a római jog bizonyára könnyen ment a jogi karon!
– Jaj, az nem! Harmadik nekifutásra sikerült a szigorlatom, azt hittem, kihullik a hajam a végére. De most, hogy túl vagyok a nehezén, már kezdem élvezni a jog bizonyos területeit.
– A középiskolában lelkiismeretesen tanult?
– Dehogy, a történelmen kívül nem igazán voltam jó másban, hazulról pedig nem hoztam semmit kötelességtudatból. A menő arcokhoz viszont hasonlítani akartam. Nagybajomban, a buszmegálló mellett egy tömésházban fiúk emelgették a súlyzókat. Belekezdtem én is, persze semmi szakszerűség nem volt benne, a testépítésről annyi fogalmunk volt, hogy csodáltuk Arnold Schwarzeneggert. Az edzőterem sem volt egy Cutler Gym, az ablak kitörve, télen láttam a leheletemet, miközben emelgettem az ócska, meggörbült rudat. Az életemet ezzel együtt is a testépítés, a suli meg a buszozás töltötte ki. Nem siettem haza, nem várt otthon semmi jó. A teremben viszont azt láttam, hogy mindenkinek van egyéni célja, amelyért keményen dolgozik, közben zenét hallgatunk, és mindenki barát. A sportnak hála kezdtem egyre férfiasabban kinézni, és a lányok is kezdtek felfedezni, ami, el lehet képzelni, mennyire ösztönző egy kamasz fiú számára.
– De hogy jött a képbe a rendőrpálya?
– Megláttam a buszon a Mr. Zsaru testépítő verseny plakátját, rajta az akkori bajnokkal, Berkes Lászlóval – akit azóta már barátomnak tudhatok, ő az ORFK kiképzőtisztje. Összekuporgattam ötszáz forintot, és bejutottam a kaposvári versenyre. Amikor a pódiumon megpillantottam élőben Berkeséket olajozott testtel feszítve, majd rendőregyenruhában is, el voltam ájulva. Ekkortól kezdtem arról álmodozni, hogy egy napon én is ott fogok állni mint Mr. Zsaru. Akkor már felpakoltam magamra némi izmot, így volt önbizalmam bemenni a Somogyi Rendőr Sportegyesület civilek számára is nyitott kaposvári edzőtermébe, Berkes Laciék mellé. A többség természetesen rendőr volt, és én csak pislogtam, milyen jóvágású, kisportolt srácok ezek, és mennyire jól áll rajtuk az egyenruha!
– És innentől ment minden, mint a karikacsapás…
– Hogyne, a mesében! Érettségi után elmentem egy hónapra fröccsöntő üzembe dolgozni, még ma is hányingerem lesz, ha felidézem azt a szagot. Ez megerősített abban, hogy rendőr leszek. Csakhogy amikor be akartam adni a jelentkezésemet, a megyei kapitányság személyzetise közölte, hogy nem vagyok alkalmas, mivel édesapám büntetett előéletű. Hiába igazoltam, hogy engem a nagymamám, majd az édesanyám nevelt az élettársával, hiába érveltem azzal, hogy nincs közöm apám tetteihez, de azt mondták, hogy a környezettanulmány eredménye is kedvezőtlen a számomra.
– Ez meglehetősen igazságtalannak tűnik!
– Nem hibáztatom őket, a szabályok szerint jártak el. A rendőr sporttársak bátorítására mégsem adtam fel, elutasított fellebbezésem után az ORFK-ra írtam újabb kérelmet. Kaptam időpontot, felvettem az érettségi öltönyömet, vonatra szálltam, és felutaztam a pesti Teve utcai üvegpalotába, ahol fogadott az ORFK egyik személyzetise. Géczi Sándor az elbeszélgetés után azt mondta: Richárd, maga nekem úgy tűnik, rendes ember, megérdemli a bizalmat. Azzal fogott egy pecsétet, rányomta a papíromra. Ez volt az a pillanat, amikor esélyt kaptam arra, hogy azzá váljak, aki lenni szeretnék.
– Mi történt a csodabélyegzős papír birtokában?
– Két évig a bentlakásos iskola rendőrhallgatója voltam Adyligeten, közben itt is tovább „gyúrtam”, és ahogy elterveztem, most már indulhattam a Mr. Zsaru versenyen. 2006-ban, majd a rákövetkező két évben, összesen tehát háromszor nyertem el Az év legizmosabb rendőre díjat, ezek után megillet az Örökös Mr. Zsaru cím. A versenyzést, ahogy illik, a csúcson hagytam abba. A rendőriskola után a kaposvári kapitányság állományába kerültem, és tizennégy évig közlekedési járőr voltam, közben megismerkedtem a gyermekeim édesanyjával. Idővel kezdtem kevésnek érezni, hogy közrendőr vagyok, elhatároztam, hogy felvételizek a rendőrtiszti főiskolára, oda azonban az alapszintű érettségi kevés volt. Megpróbáltam levelezőn letenni a középszintűt, de nem sikerült, aztán újabb egy év padkoptatás után másodjára összejött, és végre felvettek az akkor már Nemzeti Közszolgálati Egyetemre.
– Voltak más cigány hallgatók is?
– Tanáromat, Tihanyi Miklóst egy vizsga után megkérdeztem erről, azt mondta, egy kezén meg tudja számolni, hány roma fiatallal találkozott egyetemi pályája során.
– Ez azért van, mert nem akarnak rendőrök lenni, vagy mert el van zárva előlük a pálya?
– Végtelenül bonyolult kérdés, a témában nálam avatottabb szociológusok sem tudták eddig megválaszolni. A szakdolgozatomban kimutattam, hogy nincs különösebb akadálya a roma fiatalok testületbe kerülésének, sőt a rendszer még ösztönözné is. Elvileg bárki végigjárhat egy enyémhez hasonló utat.
Borítókép: Kovács Richárd rendőr főhadnagy, az idei Aranypánt díj birtokosa. Fotó: Teknős Miklós
