Borvendég Zsuzsanna: A hálózatok ma is működnek (47.)

Basil Scarlis, az USA budapesti nagykövetségének első titkára 1980 őszén azzal a kérdéssel kereste fel Tóth Józsefet, a Mineralimpex igazgatóhelyettesét, hogy az Irak és Irán között kirobbant háború hogyan befolyásolja Magyarország olajimportját. Tóth József Russay István helyettese és jobbkeze volt, a Mineralimpex és a Mineralkontor felhasználásával folytatott gazdasági visszaélések részese és ismerője, Russay nyugdíjazása után annak folytatója.

Pénz, pénz, pénz

A kémelhárítás lehallgatta a Mineralimpex telefonjait – elegendő oka volt rá, hiszen már évek óta súlyos gazdasági csalások gyanúja miatt figyelték a cégvezetőket –, és ennek a hívásnak a tartalmára is érzékenyen reagáltak. Tóth József természetesen kitért a válasz elől, azonban személyes találkozót beszélt meg az amerikai diplomatával, amely aggodalomra adott okot az állambiztonság tisztjei számára. A találkozóról szóló feljegyzés eleddig nem került elő a levéltári dokumentumok közül, bár minden valószínűség szerint a kémelhárítás igyekezett információt szerezni arról is, hiszen mindkét vállalatvezető szoros ellenőrzés és megfigyelés alatt állt, az olajszállítások kérdése pedig a legfontosabb államérdekek egyike volt.

Felmerülhet a kérdés bennünk, hogy miért pont Magyarországot választotta az USA a közvetítő szerepre. A válasz nem is annyira rejtélyes, mint gondolnánk, hiszen e sorozat olvasói tudhatják már, hogy a hidegháború idején

Magyarország kifejezetten ráállt a reexportálásra, amely kiválóan alkalmas volt politikai megfontolásokból életbe léptetett szankciók kijátszására.

Ráadásul erre a tevékenységre rátelepült egy korrupciós hálózat, amely elérte, hogy sok esetben olcsóbban adta tovább hazánk a tranzitálásra szánt terméket, mint amennyiért megvásárolta. Ez utóbbi érv eléggé nyomós lehetett a döntéshozatali mechanizmusban. Politikai szempontok is megerősítették ezt a partnerséget, hiszen a nyolcvanas évekre az Egyesült Államok legfontosabb gazdasági partnere a vasfüggöny keleti oldalán Magyarország lett – 1978-ban aláírták a két ország közötti kereskedelmi egyezményt is.

Ennek okai is elgondolkodtatók. Elsősorban nem ideológiai és politikai megfontolások vezették arra az USA döntéshozóit, hogy a korábban kevéssé érdekesnek tartott Magyarország felé forduljon, hanem pusztán pénzügyi okai voltak annak, hogy Lengyelország és Románia iránt táplált figyelmük helyére Magyarország került.

Nálunk egyáltalán nem volt nemzeti érdekvédelem, hazafiatlan pártelitünk fenntartások nélkül szolgálta ki azt a hatalmat, amelyiktől éppen pénzt kapott.

Politikai oldalról pedig azért volt észszerű az elképzelés, mert a keleti blokk országai, bár inkább Irak pártját fogták, de bizonyos szintig mindkét országot támogatták fegyverekkel. A „béketábor” egyik háborús féllel sem szakította meg a kapcsolatokat. Irán maga is kényszerhelyzetben volt, hiszen befagyasztották az Egyesült Államokban őrzött bankszámláit, így komoly pénzügyi problémákkal küzdött. Az üzletben részt vevő partnerek kölcsönösen előnyös üzletet hoztak tehát tető alá, amelynek egyetlen vesztese a magyar nép volt. Miután a szovjetek csökkentették az olajszállítások mértékét, ők is elnézték, hogy a csatlósállam más forrásokból igyekszik pótolni a nyersanyagot.

A Philipp Brothers

„Dr. Russay a 70-es évek közepétől személyesen foglalkozott jelentős valutakitermelő és reexportüzletek bonyolításával. Ő szervezte – engedéllyel – azt a vállalkozást, amelynek keretében az USA–iráni konfliktus idején az Irántól vásárolt 700 millió dollár értékű olajat azonnal közvetítették az USA Philipp Brothers cég svájci vállalata számára” – olvashatjuk az állambiztonság megállapítását. De kit is takart a Philipp Brothers, rövidebb nevén a Phibro?

A céget 1901-ben alapították Hamburgban, de rendkívül gyors növekedésének köszönhetően 1909-ben már Londonban, 1915-ben pedig New Yorkban alapított leányvállalatot. Az alapvetően kereskedelemmel foglalkozó vállalat elsősorban ásványi anyagok és kemikáliák forgalmazását végezte, majd a második világháború alatt már az amerikai kormány felkérésére az ország stratégiai fémtartalékának biztosításáért is felelős volt. Az elkövetkező évtizedekben az olajkereskedelem és feldolgozás területén is jelentős eredményeket ért el, 1988-ra az Egyesült Államok legnagyobb magán-olajfinomítója is a Phibro tulajdonában volt. 1981-ben, éppen abban az időben, amikor a magyarországi olajreexport-üzletekbe beszállt a Phibro, a világcég egyesült egy másik globális méretű vállalattal, a Salomon Brothers-szel.

A Phibro nem volt ismeretlen a hazai pénzügyesek előtt. Az állambiztonság irataiban is feltűnik a neve a hetvenes évek elején, amikor egy Csillag Mátyás nevű külkeres – antiszemita üldöztetésre hivatkozva – emigrált Magyarországról. Szökése igencsak kényes volt, hiszen a katonai hírszerzés embereként teljesített szolgálatot Milánóban, a kereskedelmi kirendeltségen, vagyis állambiztonsági titkok tudója volt. Csillag az amerikai cég olasz leányvállalatánál kapott munkát, vagyis a Phibro európai érdekeltségeinél legalább egy olyan ember dolgozott, aki nagyon jól ismerte a hazai gazdasági és titkosszolgálati érdekköröket.

Kihagyhatatlan ajánlat

1981-ben a Philipp Brothers lett az a vállalat, amelyen keresztül megszervezték az iráni olaj Amerikába szállítását. A cég kiválasztásának szempontjaival a rendelkezésünkre álló állambiztonsági anyagok nem foglalkoznak, de annyi kiderül belőlük, hogy az üzletkötés fejében a Phibro jelentős nagyságú vesztegetési pénzeket volt hajlandó fizetni Russaynak – a nyomozati anyagok szerint a Mineralimpex vezetője által felhalmozott magánvagyonnak legalább a fele a Phibrótól származó jutalékokból jött össze.

Mindeközben az MKB és az MNB adatai szerint

a rendkívül kedvezőtlen szerződési feltételek miatt Magyarország az évekig tartó kereskedelmi kapcsolatban minden egyes dolláron legalább tíz centet veszített, vagyis minden egyes szállítás legalább 10%-os veszteséget jelentett, amelyet az állami tulajdonban lévő Mineralimpex számlájára terheltek.

A különbözet abból adódott, hogy Irán az OPEC árain szállította Magyarországnak az olajat, azonban a Mineralimpex világpiaci áron, vagyis olcsóbban adta tovább az amerikai cégnek.

Az amerikaiak számára előnyös üzlet fejében fizetett jutalék viszont a Mineralimpex bécsi leányvállalatához, a Mineralkontorhoz, illetve annak vezetőihez került. Az első két-három évben, vagyis 1981 és 1983 között a jelentős devizaráfizetés ellenére annyi pozitívumot mégis fel tudtak mutatni az üzleti kapcsolat fenntartása érdekében, hogy Irán cserébe vas- és acélárut vásárolt tőlünk, valamint a Phibro előre meghitelezte a tankhajók tartalmának ellenértékét, ezzel többször is átsegítette az MNB-t a fizetésképtelenségen.

1983-ban Irán leállította vásárlásait, az olaj reexportjának konstrukciója azonban változatlan maradt. 1981 és 1985 között a Mineralimpex a Phibro számára 6–700 millió dollár értékben szállított iráni olajat. Viszontvásárlásokra Irán részéről 1983-tól már nem lehetett számítani, és bár tudjuk, hogy a nyolcvanas években gyakorta küzdött az ország likviditási gondokkal, ez önmagában mégsem indokolja, hogy az előre fizetés miatt fenntartsanak egy veszteséges üzletet egészen 1989 végéig.

Farkastörvények

Érdekes adalék a történethez, hogy a mérhetetlen haszonnal kecsegtető üzletre természetesen más jelentkezők is voltak. A Phibro korábbi munkatársa, Marc Rich is bejelentkezett, hogy szívesen átvállalná a Phibrótól az olajtranzitálásban való közreműködést, és kedvezőbb feltételeket ajánlott, mint amely konstrukcióban az amerikai vállalat vásárolta tőlünk az olajat. És mindez miért érdekes? Azért, mert Marc Rich az USA egyik legkeresettebb csalója volt, adóelkerülésért és más gazdasági visszaélésekért körözés alatt állt, de a legsúlyosabb vád ellene az volt, hogy kijátszotta az iráni olajembargót, és svájci cégén keresztül nagy haszonnal adta el a perzsa olajat a tengerentúlon. Marc Rich, a milliárdos üzletember (aki még a 20th Century Foxot is megvásárolta), a híres műgyűjtő csak azért nem vált filantróppá és ünnepelt zsenivé, mint a hozzá hasonlók, mert egy nagyobb hal levesébe köpött azzal, hogy az embargóban rejlő üzleti lehetőségeket saját maga is ki akarta aknázni.

Ez a háttérben folyó „élet-halál küzdelem” is érezteti, mekkora lehetett a tét, vagyis a gátlástalanul bezsebelhető nyereség. 1985 elején Marc Rich jelentkezett a Minisztertanács alá tartozó Nemzetközi Gazdasági Kapcsolatok Titkárságánál (NGKT) azzal a javaslattal, hogy a magyar olajpiacra való bejutás fejében hajlandó 2–300 millió dollár hitelt nyújtani hazánknak. A titkárság vezetője ekkor Bartha Ferenc, a későbbi MNB-elnök volt, aki Marjai József, a Minisztertanács elnökhelyettese emberének számított. A nyolcvanas évek elején a titkárság alkalmazottja volt Tömpe István is, aki visszaemlékezésében beszámolt arról, hogy a titkárság leggyakrabban kézi vezérléssel működött:

Marjai állandóan éreztette jelenlétét. Az NGKT hatalmi központ volt, tehát ügyeket intézett és gáncsolt el.

Mark Rich bekapcsolódását is megakadályozta az iráni olajügyletekbe. Azzal az indokkal utasították vissza az amerikai üzletember ajánlkozását, hogy „politikai okok miatt egy másik amerikai céggel, a Philipp Brothersszel folytatunk üzleti tevékenységet, mert az komoly szolgálatot tett hazánknak” – olvashatjuk az állambiztonság által összegyűjtött információkban. A Marjai felügyelete alatt álló intézmény tehát megvédte a Phibro érdekeltségét az iráni olajügyletekben a jelentős veszteség ellenére is, pedig ismerték a részleteket:

A Belügyminisztérium a birtokában lévő információk alapján

„első ízben 1981 októberében adott szóbeli tájékoztatást Marjai József miniszterelnök-helyettes elvtárs részére. 1982–1985 között több esetben is szignalizált az illetékes párt- és kormányszerveknek, majd a gazdasági bűncselekményekre vonatkozó adatok többségének birtokában 1985-ben büntetőeljárást kívánt kezdeményezni dr. Russay ellen.

Ennek ellenére sem Marjai, sem a pártvezetés más tagja nem akadályozta meg az egyre jelentősebb összegre rúgó károkozást:

Az »Árulók« fedőnevű ügyben [ez a Russayék elleni nyomozás fedőneve volt] 1987 novemberében összefoglaló jelentést terjesztett fel az operatív osztály, amelyből a belügyminiszter elvtárs utasítására tájékoztató jelentés készült a kormány és a párt vezetése számára. Ebben jeleztük a veszteséges üzletek folytatódását, s egyben javasoltuk annak megszakítása érdekében a szükséges állami intézkedések megtételét. Eddig az ügyben ilyen jellegű intézkedések nem történtek, és így a veszteségek folyamatos felhalmozása továbbra is tart.”

Kiknek köszönhette a Phibro, hogy ilyen védett pozícióba került a hazai olajpiacon?

Forrás: PestiSrácok

Szerző: Borvendég Zsuzsanna történész

(Címképen: C. Bernard Jacobs (b), a National City Bank of Minneapolis amerikai pénzintézet elnöke, Juhar Zoltán, a belkereskedelmi minisztérium államtitkára és Fekete János (j), a Magyar Nemzeti Bank alelnöke beszélgetnek a fogadáson, melyet a National City Bank of Minneapolis a közeljövõben tervezett budapesti fióknyitás alkalmából tartott sajtótájékoztató után adott a Hotel Duna Intercontinentalban 1979 október 4-én. MTI Fotó: Fényes Tamás