„A világon kívüli archimedesi pont a kamrácska, amelyben az igazi imádkozó teljes őszinteséggel imádkozik – itt emeli ki sarkából a világot. Igen, hihetetlen, mi mindent tehet odabent egy ilyen imádkozó, ha bezárja ajtaját.”
Kirkegard vallásfilozófus
Mélyen megérintett a Szentatya látogatása. Biztos nem vagyok ezzel egyedül, de azóta se hagy nyugton, azóta is keresem a választ, foglalkoztat, erősen megdolgoztat.
Hogy miért? Mert protestáns keresztény vagyok, egész pontosan evangélikus, akik több ponton, többek között a pápa személyét illetően is lényegesen különböző hitelvet vallunk a római katolikusokkal szemben: nekünk nincs pápánk, mert számunkra Krisztusnak nem létezik földi helytartója, a legmagasabb rendű hitbéli tanítás, egyben a legfőbb forrás a Szentírás.
Ez a reformáció (1517), Luther Márton tézisei óta így van.
Egy másik, örök felekezetek közötti vitatéma a Mária-tisztelethez való viszonyulás, a Máriáról szóló tanítás különbözősége: az evangélikusok imádságaiban nem szerepel Mária, mi nem hozzá, az ő közbenjárásáért fohászkodunk, hanem egyedül Istenhez. Mélyen tiszteljük Máriát, mint a Megváltó Jézus Krisztus anyját, de Luther Magnificatja a viszonyítási pont: „…Jogosan nevezik ugyan az Ég Királynőjének, de ne túlozzunk, ne csináljunk belőle bálványt, istennőt, aki adni vagy segíteni tud, s akihez könyörgünk és menekülünk, mint Istenhez. Nem ő, hanem egyedül Isten ad mindent…”
És mégis!
Hányszor megéltem és tapasztaltam már, hogy mint magyar evangélikus, ha katolikus szentmisén veszek részt, mégis mennyire megérint a Boldogasszony anyánk közös éneklése, annak gyönyörű szövege, fohásza! Hányszor énekeltem már könnyeimmel küszködve Csíksomlyón a kegytemplomban vagy fent a nyeregben a pünkösdi szentmise alkalmával…
Nem tudom, tudta-e Luther, hogy a magyarok Mária-Boldogasszony tisztelete, szeretete milyen mélyről, még a régiségből, a Jézus előtti időkből ered, innen öröklődött tovább, s hogy később, az örökös nélkül maradt Szent István királyunk neki, Jézus Krisztus anyjának, Mária-Boldogasszonynak ajánlotta fel, az ő védelmébe helyezte a Szent Koronát és Magyarországot!
Ez a Regnum Marianum… Mária királysága…
Felfoghatatlan, páratlan történelmi és szívbéli öröksége lett ez felekezetektől és liturgiáktól függetlenül az egész magyar nemzetnek! Kollektív tudatunk mélyén a lenyomat kitörölhetetlen, örök. Részemről már megbékéltem magammal, hogy Mária az én evangélikus tudatomban is így él, és én ezt vállalom.
Aztán amikor bizonyossá lett, hogy ismét eljön hozzánk Ferenc pápa, számot vetettem magammal, hogy is állok én ővele. Vajon most fog-e tudni valamit nekem, evangélikusnak is adni, valami lényeges útravalót, amit Csíksomlyón is vártam? Ott ugyanis nem tudott, valahogy nem volt az igazi, „nem jött át”, ha szabad ilyen profánul fogalmazni. Sűrű, nehéz, hideg köd ereszkedett a nyeregre, alig láttunk el az oltárig, de nem ezért… úgy éreztem, nem áradt belőle a Szentlélek, nem érintett meg, nem hoztam haza egyetlen mondatát sem. Mélységesen csalódtam. A budapesti Eucharisztikus Kongresszus ugyan remekül sikerült, de még mindig vártam, hátha most mégis megérint belőle valami igazi, talán lesz egy katartikus pillanat…
Szép szakrális eseményeknek lehettünk tanúi e három nap során, mint pl. a Bazilikában történtek, amikor kezében tarthatta a Szent Jobb ereklyetartót, de mivel nem tudott vele egyedül lenni, nem tudott „bemenni a kamrájába” …
… mígnem elérkezett a Kossuth téri szentmise. A tv-közvetítés egészen közelre hozta arcát, amint a szentmise végeztével hátat fordít a térnek, s a máriapócsi kegykép másolata előtt áll hosszan, megrendülten magába mélyedve. Megborzongtam. Nem tudom, valóban így volt-e, de úgy éreztem, hogy „sikerült bezárnia ajtaját”, odabent, a „kamrácskájában” van, őszintén, némán imádkozik. Sík Sándort idézve ez volt az ő „magánimádsága” eggyé vált azzal, ami a háta mögött tízezrek torkából zúgott: „Magyarországról, Édes hazánkról, ne feledkezzél meg szegény magyarokról.”
Később többször visszanéztem, megállítottam a felvételt. Nem tévedtem, kegyelmi pillanat volt. Teljes őszinteséggel imádkozhatott, s „kiemelte sarkából a világot.”
… hogy kaptam-e tőle útravalót?
Én, magyar evangélikus testvéred az ökumenében, köszöntelek lelkemben, Erős vár a mi Istenünk, Szentatyám!
Szerző: Ködszurkáló
Fotó: saját képernyőkép
Felhasznált forrás:
https://medit.lutheran.hu/files/2012_reuss_andras_maria.pdf
https://www.magyarkurir.hu/hirek/sik-sandor-az-imadsaggal-mint-kotellel-isten-fele-huzzuk-magunka
