Nem lepne meg, ha a Mol által átvett hulladékgazdálkodás, vagy éppen Paks 2 megépítése a külföldi munkaerő bevonása nélkül nagyon komoly kihívás elé állítaná azt, aki ezt elvállalja.

A miniszterelnök néhány hete egyértelművé tette szándékát: minden munkára alkalmas embernek lehetőséget adni arra, hogy dolgozzon. Bár komoly hírértéke volt annak, hogy mindezt a nagy nyilvánosság előtt osztotta meg, valójában sok új nincs benne, aki akar, az 2010 óta igenis dolgozhat. A munkaerőpiac továbbra is éhezi a munkaerőt, főleg a szakmával, szaktudással rendelkezőt, leginkább azokat, akikre nemcsak néhány hétig vagy hónapig lehet számítani, hanem hosszú távon is.

Ugyanakkor a jelenlegi helyzet biztosan összetettebb és nehezebb lesz a következő hónapokban, illetve években, miután egyértelművé vált, hogy a munkaerőpiac újabb, több százezres munkavállalónak kínál álláshelyeket.

Ez az állapot egyszerre áldás és nehézség is mindazok számára, akiknek feladata és felelőssége van a mai magyar oktatás, képzés, munkaerőpiaci elhelyezkedés, illetve a társadalmi felzárkózás tárgykörében. Áldás és lehetőség, mert aki eddig nem akart vagy nem tudott dolgozni, az most biztosan találhat munkát. (Kérdés persze, hogy ők mennyien vannak még, illetve, hogy miként tehetőek végre ők is elkötelezett és alkalmas munkaerővé.) Ugyanakkor súlyos kihívás is, mert az elmúlt évek során egész egyszerűen elfogytak azok, akik viszonylag zökkenőmentesen és gyorsan alkalmazhatók.

Nemzeti érdek mindazoknak a munkába állása, akik eddig ezt nem tették meg. Már megkezdődött az utolsó, még felkutatható és munkára még alkalmassá tehető emberek keresése, a hazai munkaerőpiacban még benne lévő utolsó cseppek kifacsarása.

A szóba jöhető utolsók a hátrányos helyzetűeken, illetve a cigánysorok lakóin belül is azok, akiket az elmúlt egy évtized gazdasági prosperitása sem tudott megérinteni. Most már azok vannak soron, akik csak simán jelentkeznek, és ha megfelelnek, akkor felveszik a munkát, ha pedig nem, akkor vagy szereznek új tudást, vagy vállalják az utazást, költözést.

Ez a legutolsó lehetőség a hazai 25 és 60 év közötti hátrányos helyzetűek és cigányok számára. Most kell megkapaszkodniuk, mert soha nem kapnak még egy ilyen esélyt. Ne áltassák magukat, meg a munkaadókat azzal, hogy majd ősszel, a jövő nyáron vagy amikor új polgármester lesz, na majd akkor tényleg nekiveselkednek. Akik így állnak hozzá, azok nem érzik, nem értik, miért sorsfordító ez a pillanat. Nem lesz ugyanis több idő megvárni a munkaerőpiacon azokat, akik még mindig hezitálnak, elfordítják a fejüket, vagy csak nyíltan elutasítják azt, hogy dolgozzanak.

Az utolsó pillanat

A miniszterelnök és a kormányzat foglalkoztatáspolitikáért felelős szereplőinek minden integrációs és magyar munkaerő-tartalékkal számoló szándéka ellenére fel fogják nagyon hamar tenni a jelenkor legfontosabb kérdését:

ha nem a magyarok, akkor kik fognak itt dolgozni a következő évek során…?

Vannak, akik szerint riogatás minden olyan felvetés, amely arról szól, hogy a külföldi munkaerő hamarosan elárasztja Magyarországot. Mások abban látják a hazai versenyképesség megtartásának lehetőségét, ha azonnal lecsapunk a szabad – elsősorban ázsiai – munkaerőre és nagy számban importáljuk őket a hazai munkaerőpiacra. Fontos társadalompolitikai szempontokat tükröz a miniszterelnök kérése, amikor úgy fogalmaz, akkor jöjjenek a külföldiek, ha már minden magyar dolgozik. Ezt annyival lenne érdemes kiegészíteni, hogy akkor jöjjenek a külföldiek, ha már minden, arra alkalmassá tehető magyart megtaláltunk és megpróbáltunk munkához juttatni. Lehet, hogy ez sokkal hamarabb eljön, mint ahogyan azt sokan sejteni vélték.

A kormányzat szándéka egyértelmű. A munkaadóké szintén. A beruházás munkahelyet jelent, a munkahely munkavállalót keres, a munkavállaló ezzel fizetéshez jut és adót fizet, nem mellesleg legális bevételből tartja fenn a családot. A feltételek erre 2010 óta folyamatosan adottak, és akik megértették, hogy ez az ő érdeküket is szolgálja, azok nem hagyták ott a szakképzést idő előtt. Jelentkeztek az üres álláshelyekre és megtartották azokat. Mások tanultak még valamit, szereztek új képesítést, és jó eséllyel ők el is tudtak helyezkedni. Számos kedvező jogszabály született – a családi adókedvezmény, a négygyermekes anyák és a 25 év alattiak adómentessége mind azt a célt szolgálta, hogy aki alkalmas rá, az vállalhasson munkát.

Ugyanakkor még mindig sokan vannak azok, akik otthagyták a szakképzést idő előtt – minden esetben a saját döntésük alapján. Még mindig rengetegen vannak azok, akiknek elég a közmunka, meg a feketén, szürkén, vagy a napszámból megszerezhető bevétel. Magam is azok közé tartozom, akik úgy vélik, hogy nagyon hamar, akár már az őszre, vagy legkésőbb az idei év végére eldől, hányan is vannak még azok, akiket meg lehet mozdítani, be lehet vonni a hazai gazdaságba hazai munkavállalóként.

Ne legyenek illúzióink, nincs 500 ezer olyan, jelenleg nem dolgozó ember, aki munkára alkalmassá tehető.

Minden erőfeszítés mellett is 100-150, maximum 200 ezer fő lehet, akiket még a mai magyar társadalomban munkaképessé lehet tenni, ám ehhez is új felnőttképzési stratégia kell, hogy minőségi betanított munkásokat kínálhassunk majd a beruházók számára. Az alacsony státuszú, de kiemelt jelentőségű munkahelyekre – a szakképzési centrumok mintájára felnőttképzési centrumokat kellene kialakítani.

A szakképzés feltételei folyamatosan javulnak, a jelenleg egyeztetés alatt álló könnyítések további segítséget jelenthetnek majd a hátrányos helyzetű közösségekből érkezőknek, csökkenthetik a lemorzsolódást, és nagyobb számban vonhatják be az idősebb korosztályt is a legalább valamilyen részszakképzettséget adó rendszerbe. Miközben a szakképzés zászlóshajóinak tekinthető ágazatokban fenn kell tartani az elmúlt években elért magas színvonalat (elsősorban a technikumokban), aközben aktívan tenni kell azért, hogy a rosszabbul teljesítő, társadalmilag és gazdaságilag nehezebb helyzetű térségekben lévő iskolák felzárkózhassanak. Ki kell vezetni a közfoglalkoztatásból az utolsó, munkára még alkalmassá tehető embereket – ez legalább 30–40 ezer olyan munkavállalót jelentene, akik a felnőttképzés révén az elsődleges munkaerőpiacra átvezethetők.

Nem okozna meglepetést, ha olyan nemzetstratégiai szempontból kiemelt feladatok, mint a Mol által átvett hulladékgazdálkodás, vagy éppen Paks 2 megépítése, a külföldi munkaerő bevonása nélkül nagyon komoly kihívás elé állítaná a feladatellátót.

Éppen ezért érdemes lenne megfontolni egy állami munkaerőbank létrehozását akár már idén, amelyben a kínálati oldalon negyedéves és területi alapú bontásban lehetne nyomon követni és kezelni a folyamatosan változó munkaerőforrást, ami a keresleti oldal mindenkori munkaerőigényével lenne összevethető. A kormányzatnak akkor is bátran és konstruktívan kell fellépnie ebben a kérdésben, ha a politikai színtér különböző szereplői minden bizonnyal örömmel fogják majd mindezt a saját ideológiájuk és politikai érdekeik mentén láttatni és kihasználni.

A finn oktatás eredményeit és a balti államok versenyképességét mintaként lobogtató szakértőknek és politikusoknak is meg kellene végre érteniük, hogy a demográfiai és társadalmi felzárkózási jellemzők, és az azokból fakadó nehézségek messze különböznek ezekben az országokban mindazoktól a kihívásoktól, amelyekkel a magyar gazdaságnak és társadalomnak kell szembenéznie.

Forgács István, romaügyi szakértő

Index

Kiemelt kép: Földházi Árpád