Ferencz Orsolyával beszélgettünk arról, hogy demokratikus-e még az Európai Unió, mit akar a szélsőségesen nekivadult anarchizmus, meg lehet-e úszni az elszámoltatást, és miként értelmezzük a pápai intelmeket? Az űrkutatásért felelős miniszteri biztos egyúttal a jobboldali tábornak is üzent.
Demokratikusan működik-e még az Európai Unió?
Nehéz és fontos kérdés, hogy az alapítóatyák által lefektetett elvi és jogi alapok mentén működik-e. A válaszhoz azonban szükség van az alapfogalmak definícióinak áttekintésére, hogy ki mit ért a demokrácia, a jogállamiság elve alatt, mit nevezünk emberi jogoknak és azok elidegeníthetőek-e a természeti jogoktól? Ez a gondolatfolyam pedig végül ahhoz a kérdéshez vezet el, amely az ember fogalmát tisztázza. Ki mit tekint ma embernek? Poszthumanizmusban élünk, egy ember utáni korban? Vagy vissza tudunk térni azokhoz az alapokhoz, ahhoz a hármas pillérhez – görög filozófia, római jog és judeo-keresztény morál – amelyre Európa épült?
És ha tisztázzuk az eszmetörténeti, filozófiai tételeket, akkor azt a végső kérdést kell feltennünk, hogy van-e Isten? Vagy minden relatív, minden csak tőlünk függ, az igazság is relatív és mindenki a maga saját kis istene?
Mert ez a két világ összeegyeztethetetlen, antagonisztikus ellentétpár.
Az EU „mozgó” szabályait lehet rögzíteni? És ha már itt tartunk: az Unió belebukott a 2015-ös menekültválság kezelésébe, majd a Covidéba, és most a háborúéba is. Milyen irányba haladunk? Egy Európai Egyesült Államok felé vagy a szétesés felé?
Az igazság az, hogy a szabályok rögzítettek voltak. A demokrácia azt jelenti, hogy a választójoggal bíró nép dönti el, merre menjen tovább egy társadalom. Egy ország akkor demokratikus, ha meghallja a benne élők hangját, és a szerint cselekszik – a társadalmat rendező jogelvek és a mögöttük húzódó morális elvek szerint. Én úgy látom, hogy az EU jelenlegi hangadói, mind a Parlamentben, mind a Bizottságban egy új, másfajta megközelítést szeretnének, amely szerint nem az európai polgárok hangja érvényesül, hanem egyéb elvek. Egy felülről lefelé építkező döntéshozatalt akarnak keresztül vinni, ráadásul nem ellenőrizhető és számon kérhető módon. Az én demokráciaképemtől ez messze áll, de a mi célunk nem az, hogy az EU-t szétverjük, hanem hogy visszatérítsük az eredeti, keresztény alapokra, az alapítóatyák szándéka szerint, és újraépítsük.
Ahogy a Szentatya látogatása során számos beszédében ki is tért erre: egy sokszínű, a népek egyedi értékeit figyelembe vevő, egyéniségüket erőforrásként használó Európai Uniót építsünk fel, ne pedig masszává gyúrjuk, egy föderális rémálommá.
A migráció vagy a szankciók kezelése is rámutatott arra, hogy ahol a szubszidiaritás elve sérül, ahol az alulról építkezés megfordul, és fölülről, diktatórikus módon kényszerítik rá az emberekre egy szűk elit akaratát, ott probléma keletkezik. Ezt láttuk a Covidnál is, és a mai napig nem lehet elszámoltatni a vakcina kezelésért felelős döntéshozókat, például az Európai Bizottság elnökét, hogy pontosan kivel, milyen felhatalmazás alapján és hogyan egyeztetett euró milliárdos üzletekről. De ezt látjuk a szankciók esetében is, ahol nem az emberek érdekeit tartják szem előtt, hanem valamiféle, az Unión kívülről érkező politikai nyomásgyakorlás zajlik. És ezt látjuk a migráció kezelésénél szintén. Pedig különbséget kell tenni a valódi menekültek, akik a morál és a genfi egyezmény nevében is rászorulnak a segítségre, és azok között, aki egyéb célból, „a kapukat megkerülve” érkezek.
Az Unió jelenlegi vezetése azonban épp e két kategória összemosásában érdekelt, így felmerül a kérdés, hogy mi a mozgatórugója a döntéseiknek?
Szóval kimondhatjuk, hogy ezek aggasztó folyamatok, amelyekre választ kell adni. Magyarország ezeréves küldetése az, hogy keresztény értékek mentén legyen védvonal, egyfajta őrbástya. A Szentatya üzenete elég egyértelmű volt e téren is, elmondta a Kossuth téren, hogy ebből a nemes városból és a Szűzanya országából üzen az Európai Uniónak a hitre és a békére történő felhívással.
Van esély reálpolitikai fordulatra a jelen uniós vezetéssel?
Nyilván olyan politikusokra kell bízni az Unió sorsát, akik tisztában vannak a problémákkal, és becsületesen kívánnak dolgozni, az európai emberek érdekében. Megjegyzem, épp becsület kérdésében jár most Brüsszel vékony jégen, mert egy olyan elburjánzó korrupciós hálózat feltárásának a legelején tartunk, amely hálózat a méreteit és a jellegét tekintve is megdöbbentő. Úgy tűnik, hogy üzletszerűen, rendszerszinten, az Unión kívül álló, sokszor nem legitim kormányok, hanem háttérhatalmi érdekkörök befolyásolták az EU politikáját, bizonyos politikusokon keresztül. Mindez – túl az erkölcsi megítélésen – jogi elvekbe is ütközik; ha már jogállamiság. Elsőként tehát a korrupcióban érintettek elszámoltatásán kellene dolgozni, de amíg ez nem történik meg, nem várhatjuk, hogy ezek a politikusok alkalmasak legyenek azon fordulat végrehajtására, amely nélkül az Európai Unió csak saját pusztulását hozza közelebb.
Magyarország képes hatékonyan fellépni a genderlobbi úthengerével szemben vagy a nyugati világ kulturális változása mentén idővel minket is beszippant?
Akkor tegyük fel a kérdést: új dolog ez vagy csak nekünk új? Egy nagyon komoly eszmei, morális háborúról beszélünk, amely a gender-jelenség mögött (is) körvonalazódik. Bizonyos eszmék évszázadok óta próbálják fogalomszinten meghatározni az embert magát. A gender-harcnak és a woke őrületnek léteznek eszmetörténeti gyökerei. Ők azt állítják, hogy az ember fogalma teljes mértékben átértelmezhető, és azt tekintik a szabadság alfájának és ómegájának, ha minden törvény alól – ideértve a biológia és egyéb természeti törvényeket is – felszabadítják az embernek nevezett lényt. Magasabb rendűnek tekintik a heteroszexuálistól eltérő szexualitást, hiszen az eltérő már meghaladta a biológia kényszerét. Ez a fajta szélsőségesen nekivadult anarchizmus, amely magát liberalizmusnak nevezi, már rég elszakadt az eszmetörténet klasszikus liberalizmusától, az új liberalizmus pedig azt gondolja, hogy minden, ami rend és törvény, az csupán korlát és legyőzendő akadály.
Ez a probléma lényege. Legyőzni az istenhitet, az Istent magát is, és a teremtett világ szabályrendszerét.
De hogy a kérdésre válaszoljak: miért söpörne el minket? Nagyon sok próbálkozás volt már, de nem tudták és nem is lehet elsöpörni Krisztus egyházát, ahogy az istenhitet sem. Nekünk pedig nem az a dolgunk, hogy kétségbeesve rágódjunk a jövőn, hanem felvértezve a műveltség és a hit páncéljával, megvívni ezeket a háborúkat. A hitünk szerint van igazság, egy igazság van és az maga az Isten, ezért nem fegyvertelenül vívjuk a harcot. Az viszont kétségtelen, hogy az intenzitás újszerű, de ez a korunkból adódik, ahol a globális hírközlés miatt a föld összement, ha úgy tetszik, egyetlen világfaluvá zsugorodott. Ezért a jó és a rossz hatások is hamarabb érnek körbe, mint évszázadokkal ezelőtt.
Az ember érzi a zsigereiben, hogy nem szeretne egy anarchista woke társadalomban élni, és azért érzi így, mert eleve istenkeresőként érkezik a világra, és képes különbséget tenni jó és rossz között.
Május 1-én beszélgetünk, és egy alapos sajtószemle után úgy tűnik, mintha a jobboldali és baloldali újságírók nem ugyanazt a pápát hallgatták volna. Értjük vagy félreértjük a Szentatyát?
Azt gondolom, hogy a kiragadás sem új keletű, mindenki szereti a saját szája íze szerint értelmezni a Szentatya szavait. De ne tegyük ezt! Ferenc pápa itt tartózkodásának összes beszédét javaslom együtt vizsgálni, mint egyetlen felépítményt. Minden egyes megszólalása egy-egy téglája volt annak a „lélekkatedrálisnak”, amelybe a Szentatya invitált bennünket.
Rendkívül komplex gondolatsorok voltak.
Így van. Természetesen pontok és vesszők közül ki lehet ragadni félmondatokat, de ezzel önmagunkat is félrevezetjük, pláne másokat; az egészet együtt kell látni. Egyébként a saját oldalunknak is üzennék, azon túl, hogy a baloldal tényferdítése úton útfélen tetten érhető, de azért nem vagyunk tökéletesek mi sem. Ember nem tökéletes, mert az egyedül az Isten. „Miért mondasz engem jónak? Senki sem jó, csak az Isten.” (Lk.18)
Ezért szálljunk magunkba mi is, és legyünk kedvesek egy kicsit önkritikusabban elgondolkodni a Szentatya szavain.
Nyilván, amikor olyanokat olvasunk, mint Tóta W. Árpád tollából ismét, akkor az emberben felforr a jogos indulat. De többnek kell lennünk ennél. Ha valóban keresztény emberek vagyunk, akkor nem csak megbocsátani, de imádkozni is kell ezekért az emberekért, mert Isten csodái végtelenek, a Szentlélek mindenütt jelen van, és egyetlen emberről sem szabad lemondani. Ha csak azokért imádkozunk, akik velünk jót tesznek, akkor miben különbözünk a pogányoktól? Azt gondolom, a Szentatya nagyon sokszor közvetítette már ezt az üzenetet, persze ki lehet forgatni a szavait, de ez felesleges és hiábavaló igyekezet a túloldal részéről, mert az igazság végül mindig felülemelkedik.
Mit gondol, egy-egy szimbolikus eset – akár nemrég a svájci farkas kilövése vagy a köztársasági elnök kegyelme Budaházy Györgynek – miért vált ki ennyire hisztérikus és szélsőséges reakciókat a magyar társadalomból? Lehet ennek köze a lusztrációs törvény elkaszálásához, a társadalmi igazságérzet be nem gyógyult sebéhez? Lehetséges, hogy a magyar emberek úgy érzik, ahogy régen, úgy ma is meg lehet úszni az elszámoltatást?
Nehéz dilemma, hogy az igazságszolgáltatás és a jogszolgáltatás mennyire kerül összhangba. De ez sem új, küzdött vele minden kor. Maga Szent László írta azt, hogy nem lehetséges a világi hatalmat gyakorolni a legsúlyosabb bűnök elkövetése nélkül. A Zétényi-Takács törvény elkaszálásának sok következménye lett, valóban, egyes intézményi és politikai struktúráink nem tudtak kellő módon megtisztulni a diktatúra örökségétől. De azt is hozzá kell tennünk, hogy a probléma filozófiai gyökere a százmilliók halálát okozó totalitárius eszmékre vezethető vissza, amelyek közül csak az egyik, a nácizmus lett – nagyon helyesen – elszámoltatva. A kommunizmussal azonban igen megengedően bánnak, az Unióban kifejezetten előretört ez az eszmekör, Marx és Lenin szobrot avatnak, szóval nem hogy nem néznek szembe a bűnökkel, de utólag még legitimálják is.
Az elszámoltatás tehát nem csak Magyarországon nem történt meg, hanem ahol volt lusztrációs törvény, ott sem sikerült igazából megtisztítani magát a gondolkodást ettől a szellemiségtől.
Nem vagyok jogász, de a Budaházy-üggyel kapcsolatban kijelenthetem, hogy egyetlen keresztény ember nem legitimálhatja senkinek a megverését, vagy azt, hogy bárki erőszakkal juttassa érvényre a saját igazát. Azt gondolom, hogy a Hunnia-per elítéltjei tehettek olyat, ami semmiképp sem fogadható el. De a kegyelem nem felmentést jelent.
Ezek az emberek, amit tettek, megbánták, és innentől kezdve csak kegyetlenkedés lenne, ha tovább folytatnánk a meghurcolásukat.
És hogy a társadalomban mikor és mit lehet felhasználni hergelésre? Hát sajnos mindent. Aki ütni akar, mindig talál hozzá botot. Egy állattal szemben elkövetett kegyetlen lépést is lehet jól vagy rosszul felhasználni a kommunikációban. Nem tartom helyesnek, ahogy az emberi társadalom az élővilággal és a bioszférával bánik.
Azt gondolom, sokkal szigorúbban kellene már a gyermekeink nevelésében is érvényesítenünk a teremtett világ iránti felelősséget, és az állatokkal való tisztességes és szeretetteljes bánásmódot.
Hadd hivatkozzak Assisi Szent Ferencre: ha nyolcszáz évvel ezelőtt valaki ezt az elvet már érvényesíteni tudta – Assisi Szent Ferenc az állatok védőszentje is –, akkor nincs más dolgunk, mint a humánumunkat kiterjeszteni a bioszférára, amelynek nem urai, hanem gondviselői, jó gazdái kellene, hogy legyünk. Nyilván bármiből lehet óriási médiakampányt kreálni, de hadd kérdezzek valamit:
milyen alapon lép túl ugyanez az oldal magzatok millióinak a legyilkolásán, milyen alapon tagadják meg az anyaméhen belül létező gyermektől azt, hogy ő is emberi lény, milyen alapon vitatják el, hogy érez-e fájdalmat?
Ezek azok a kérdések, amelyekre etikusan a baloldal nemhogy nem tud válaszolni, de mint látjuk, Ferenc pápa beszédeinek idevágó részeit is nagyvonalúan hallgatja el.
Ahogy az eutanázia liberalizálására vonatkozó kijelentéseit is…
Pontosan. De a halál kultúráját nem lehet elfogadni. Az emberi élet szent. Miért szent? Mert Istentől van. A keresztény morál kimondja, hogy Isten maga az abszolútum. A poszthumán, transzhumán jelenkorban az ember teremtőként akar fellépni.
Ferenc pápa, a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen, mintegy zárógondolatként mondta el azt nekünk, hogy bár a technológia és a tudás csodálatos adománya az Úristennek, nem helyezhetjük az Ő helyére.
Emlékezzünk vissza, hogy az 1789-es nagy francia forradalomnak nevezett jakobinus őrületben a Notre-Dame oltáráról letaszították Istent és helyére a ráció istennőjét ültették. Ez egy nagyon egyértelmű, sátáni utalás volt arra, hogy az ember, tudása révén, önmagát helyezheti Isten helyére. Ne tegyük ezt, mert biztos, hogy a vállalkozásunk kudarcba fullad. Vissza kell térnünk Istenhez, és elfogadva magunk kicsinységét, az Isten végtelenségében tudunk nemesebbé válni. Ez az egyetlen út.
Hozhat-e megkönnyebbülést a jövő évi amerikai elnökválasztás a háborús helyzetben?
Nem vagyok az USA belpolitikának szakértője, de azt szeretném kérni, hogy az Egyesült Államok és minden országa a Földnek a békén dolgozzon. Ez negédes üzenetnek hangzik, de ha komolyan vesszük, rájövünk, hogy milyen nehéz és fáradtságos a viták közepette a béke felé haladva rendezni egy-egy konfliktust. Mennyivel egyszerűbb, akár a személyes életünkben is mondani egy cifrát, mint végiggondolni, hogyan tudnék egy konfliktusos helyzetben a béke eszközévé válni.
Bárki legyen is az Egyesült Államok következő elnöke, és bármely politikai áramlat kerekedjen felül a másikon, nem mentesítheti magát a politikai felelősség alól, mert az egész emberiség, sőt, a bioszféra is rámehet arra, ha bármely nagyhatalom olyan konfliktusokat fűt, amelyek léte és eszkalálódása veszélyezteti az egész Földet.
Csak közös felelősséggel tudjuk megteremteni azt az otthont, ahol a bioszféra biztonsággal létezhet tovább. Ha nem értjük meg a létszámunkból és technológiai fejlettségünkből adódó felelősséget, akkor nem értünk semmit. Az Egyesült Államoknak méretével arányos a felelőssége is. Magyarország például a méreténél jóval nagyobb felelősséget vett önként a nyakába, amikor szembemenve a világ háborúért őrjöngő kórusával, a Vatikán mellett egyetlen hangként az Európai Unióban a békéért kiáltott.
Hazánk békeidőben a világ közepe, konfliktushelyzetben, blokkosodás esetén a birodalmak széle. Mit gondol, nyertesei vagy vesztesei leszünk ennek az akaratunk ellenére és tőlünk függetlenül kirobbantott háborúnak, amelyben magyarok is meghalnak?
A globális válság, melynek a küszöbén állunk, nagyon komplex. Egyfelől itt a geopolitikai status quo elbillenése, és az ebből fakadó biztonságpolitikai konfliktus, amely eszkalálódhat, másfelől körvonalazódik egy társadalmi válságtünet-együttes is, amely szintén globális. A nihilizmus terjedéséről a Szentatya is sokat beszélt. És van egy természeti-környezeti katasztrófahalmaz, amely szintén óriási problémákat okoz. Ezek egymást gerjeszthetik és gerjesztik is. A racionális énünkkel fel kell ismernünk a problémákat, amelyekkel szembenézünk, például
a marxista, anarchista ál-zöldmozgalmakkal szemben valóban meg kell értenünk a kihívásokat, és azokra gyors, helyes, szakmai válaszokat kell adnunk.
A német energiarendszer átalakításakor például a politikai aktivizmus győzött a szakmaiság felett, ennek megfelelően Németország nemhogy csökkenti, hanem jelenleg is növeli a szén-dioxid kibocsátást a zöldítés jegyében – bezárta a nukleáris erőműveit és kinyitotta a ligniteseket, sőt, még újakat is épített.
A legfőbb kérdés az, hogy miután a többi országgal egyetemben értelmeztük a komplex problémahalmazt, meg tudjuk-e változtatni a társadalmaink gondolkodásmódját úgy lokálisan, mind globálisan?
Ennek a folyamatnak lehet Magyarország a katalizátora, lehetünk jó példa, de végső soron csak akkor van esélyünk megmenekülni, ha az a szövetségi rendszer is megmenekül, amelyen belül létezünk. Nézzünk csak a térképre: a Kárpát-medencében élünk, a rajtunk átfolyó édesvizeket olyan felelős vízgazdálkodással kell óvnunk, amely munkába be kell vonnunk a körülöttünk lévő országok mindegyikét; közös vízgazdálkodási tervre van szükség egy kiszáradó Európában. Együttműködés nélkül senki sem nyerhet, mindenki veszíteni fog. Az együttműködés az egyetlen út az emberiség számára, ezt fogalmazta meg Ferenc pápa is.
Személyesen a pápalátogatás mely eseménye érintette meg Önt a leginkább?
Nehéz kérdés, mert hihetetlenül felemelő volt ez a három nap és nagy kegyelem számomra, hogy egy-két eseményen személyes is részt vehettem. Ha muszáj egyetlen pillanatot kiemelnem, amely szakrálisan is a szívemhez legközelebb állt, az a pillanat volt, amikor Szent István kézereklyéjét a Szentatya a kezébe fogta és megcsókolta. Ez a maga tejes valóságában és szimbolikájában is monumentális üzenet volt. Ezer éven átnyúlva fogott kezet államalapító szent királyunk és a Szentatya. Ez a gesztus pedig olyan erőt kell, hogy adjon a magyar nemzetnek, amely valódi segítséget nyújt majd a felénk közeledő kihívások megoldásában.
Kiemelt kép: Vogt Gergely/Demokrata
