Franciaországra a modern demokrácia egyik megteremtőjeként tekintünk. Ha eltekintünk attól, hogy bűnben fogant, hogy tízezreket mészároltak le az anceint régime eltörléséért, még úgy is marad bőven a rovásukon, például az ország területén élő nemzetiségek felszámolása kapcsán. Alább olvasható Demkó Attila közösségi médiában közzétett jegyzete.
Franciaország 67 millió lakója hivatalosan kivétel nélkül a francia nemzet része, függetlenül attól, hogy mit gondol magáról. A köztársaságban csak egy identitás létezhet, a köztársasági. Téves ezt az 1867 utáni magyar “politikai nemzet” koncepciójához hasonlítani, mert az 1868-as kisebbségi törvény elismerte a nemzetiségeket és oktatási-kulturális jogokat adott nekik, ha csoportszinten politikaiakat nem is – Horvátország kivételével.
Franciaországban hasonló jogok sohasem léteztek.
A szekuláris köztársasági koncepciónak megfelelően 1872 óta tilos vallási és nemzetiségi adatokat gyűjteni az egyénekről. Az állameszme ezen vetülete azonban nem elsősorban a vallásról, hanem a veszélyesebbnek ítélt nemzeti kisebbségek létezésének tagadásáról szól, egy jól hangzó, de diszkriminatív doktrínába csomagolva. Jules Ferry francia oktatási miniszter (később miniszterelnök) hozta létre a modern francia általános iskolát („l’école républicaine”) 1882-ben, amely kizárólag francia nyelvű lehetett. Más nyelvek használatát még a szünetekben sem engedélyezték.
Az okszitánul “vergonha” (szégyen, megszégyenítés) politikájának nevezett intézkedések jórészt hatályban maradtak a XX. században is.
1918-ban betiltották a frissen visszacsatolt Elszászban a német használatát, és a két világháború között minden kisebbségi nyelvvel szemben Európában példátlan határozottsággal léptek fel.
A cél a teljes asszimiláció volt, és a XX. század végére a nemzeti homogenizáló politika jórészt sikerrel járt.
Ma az egykori nemzetiségi területeken 20 millió polgár él, többségükben vélhetően okszitánok, hollandok/flamandok, bertonok, korzikaiak és németek leszármazottai. Ma ebből a hatalmas,
a francia népesség 30%-át adó tömegből becslések szerint 5 millióan beszélik őseik nyelvét.
A legnagyobb vélhetően az okszitán nyelv, utána jön két német nyelvjárás, az elzászi és a moselfränkisch, majd a breton, korzikai, baszk, katalán, és az ötvenes évekig a Dunkerque közelében domináns, mára gyakorlatilag kihalt flamand” (…)
„Ma Franciaországban azt, ami az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlésének értelmezése szerint nyelvi kisebbségnek minősül, legfeljebb tájszólásként kezelik. Mindezt annak ellenére, hogy Párizs egyébként 1999-ben aláírta az Strasbourgban 1992. november 5-én elfogadott Regionális vagy Kisebbségi Nyelvek Európai Kartáját. A végrehajtás folyamatos belső ellenállásba ütközött, és a ratifikálás végül nem történt meg. 2008-ban ugyanakkor regionális nyelvként elfogadták az okszitánt, az elzászit, a bretont, a katalánt, a flamandot, és a korzikait. Egyes területeken kikerültek kisebbségi nyelvű utcatáblák, de az oktatásban minimális terepet kaptak ezek a nyelvek.
Ma az UNESCO veszélyeztetett nyelveket összegző listáján Franciaországban 26 nyelv és dialektus szerepel, a felük, 13 nyelv a súlyosan vagy kritikusan veszélyeztett kategóriában.”
És ez az európai „haladást” mélységesen nem érdekli.
Forrás: piros7.es
Címlapkép: Illusztráció / MTI/AP/Peter Dejong
